Genetikai betegség, ami majdnem tönkretette a bámulatos ikerpár karrierjét

Az előzetes alapján azt hihetnénk, hogy a Bámulatosak című francia film olyan izgalmakat, feszültséget és mélységet ígér, mint a Whiplash vagy a legendás osztrák filmrendező, Michael Haneke A zongoratanárnő című alkotása. De erről szó sincs, a nagyjából teljesen kiszámítható cselekmény és a klisék halmaza inkább arra készteti a nézőt, hogy csendes fohászokat mormolva várja a produkció végét.

Na jó, talán mégsem ennyire reménytelen a helyzet, mert azért valamivel felülmúlja azoknak a produkcióknak a színvonalát, amiket a Netflix és más streamingszolgáltatók szakmányban gyártanak. Nem is értem, hogy minek, kinek, miért. A Bámulatosak ilyen keretek között valahol nyugodt szívvel ajánlható olyan családoknak, baráti társaságoknak, akiket a tavaszi esőzések a négy fal köré szorítanak, és nincs jobb dolguk, mint mozivásznat vagy képernyőt bámulni. Kár lenne tagadni, hogy a valós eseményeken alapuló francia produkció pozitív mondanivalóval is bír, vannak felemelő pillanatai. De mindez arra már nem elég, hogy ne unjuk magunkat halálra.

Mindent a győzelemért

A történet egy virtuóz zongorista ikerpárra fókuszál. Claire és Jeanne felvételt nyernek egy tekintélyes zenei egyetemre, amelyet a szigorú, a manipuláció mesterének bizonyuló Klaus Lenhardt professzor vezet.

De egy genetikai betegség miatt fokozatosan gyengülni kezd a kezük, és mindez a teljesítményükre is kihat. Úgy tűnik, soha többé nem zenélhetnek. Mivel nem hajlandók feladni az álmukat, ezért új módszereket találnak ki, hogy minden eddiginél bámulatosabbak legyenek.

Ha gyenge poénokat akarnánk szórni, akkor azt is mondhatnák a történetről, hogy a Bámulatosak egy mindent a győzelemért, a kupáért, aranymedálért sportfilm, csak itt nem izzadó amerikai focisták, hanem törékeny zongorista lánykák a főszereplők. Konkrétan Audrey és Diane Pleynet zongorista ikerpár életén alapul a történet, akik részt vettek a mozi előkészületeiben, ami Frédéric és Valentin Potier (apa és fia) első egész estés filmje.

Unos-untalan

A sztori számtalan, már jól ismert húrt megpendít, kezdve azzal, hogy mit jelent, amikor a szülők a gyermekeiken, az ő zsenivé nevelésükön keresztül akarják megélni a számukra elérhetetlennek bizonyult sikereket. De szól az elhivatottságról, kitartásról, összetartozásról, a testvéri szeretet fontosságáról, valamint a felnőtté válás nehézségeiről is. 

A filmben bemutatott ikerpártörténeten keresztül persze még nem gondolkodhattunk ezekről a kérdésekről, de mindannyian tudjuk, hogy az idézett témák már számtalan alkotásban, unásig visszaköszöntek. A kérdés így nem más, mint hogy az alkotás tud-e újat mondani. Képes-e érdekfeszítővé és árnyalttá tenni mindazt, amit megjeleníteni szeretne.

A produkció pont emiatt válik súlytalanná, mert azonkívül, hogy megismerhetjük a zongorista ikerpár – egyébként cuki – történetét, nem kapunk semmi olyat, amit már ne ismernénk behatóan, nem láttunk volna már ezerszer, más köntösben. Végül győz a jó, végül minden rendbe jön.

Happy end. Nem tudom, ki kíváncsi ma még egy ilyen boldog végre, kit vesz le a lábáról, bár el tudom képzelni, hogy vannak olyan vasárnap délutánok, amikor a rántott hús utáni desszert, mondjuk somlói galuska helyett jólesik megnézni egy ilyen produkciót.

Jó a zene

Vannak pozitívumai is a filmnek. Tényleg. A ritmusa nem az igazi, az alkotás nem elég feszes, a játékidő 30 százaléka teljesen felesleges, de a színészi alakításokra nem lehet panasz. A színészek mindent megtettek. És a zenére sem mondhatunk rosszat. Jó érzékkel választották ki a klasszikus tételeket. Az operatőrnek is jár a piros pont. 

De azt hiszem, semmit sem veszítenek, ha nem nézik meg. Bevallom, több én sem lettem tőle.

6/10