Vita a homoszexualitás korlátozásáról: először tragédia, másodszor bohózat

A történelem fura fintora, hogy a homoszexualitás körüli vita újra visszatér. Igaz, ahogy Marx mondta, „Hegel szerint minden esemény kétszer ismétlődik meg a történelem színpadán, csak azt elfelejtette hozzátenni, hogy ami először tragédia, az másodszor bohózat.”

A Devlin–Hart-vita, a 20. századi jogfilozófia kulcsfontosságú elméleti összetűzése két elismert jogfilozófus, Herbert Hart és Patrick Devlin között zajlott a múlt század közepén; alapvetően a szexualitásról és a magánéletről, absztrakt szinten a jog és az erkölcs viszonyáról szólt. A második világháború utáni Nagy-Britannia társadalmát az a kérdés foglalkoztatta, hogy kell-e, szabad-e büntetni az azonos neműek közötti szexuális kapcsolatot. Ez akkoriban még a fejlett világ centrumában is bűncselekménynek számított: az ilyen kapcsolatokat nem lehetett nyilvánosan vállalni, sőt a hatóságok még nyomoztak is ezekben az ügyekben, és megbüntették, akire sikerült rábizonyítani őket. Ez a rendszer üldözte halálba Alain Turing matematikust, aki egyébként arról lett híres, hogy megfejtette a németek feltörhetetlennek hitt kódrendszerét, az Enigmát – emiatt mondta róla állítólag Churchill, hogy egymaga többel járult hozzá Nagy-Britannia háborús erőfeszítéseihez, mint bárki más. És bár ezt a kijelentést egyesek vitatják, annyi bizonyos, hogy a korabeli brit törvények nemcsak Turing, hanem sok más brit állampolgár számára is tragikusnak bizonyultak.

A Wolfenden-jelentés

Ebben a társadalmi, jogi környezetben zajlott a vita, ami egyszer már, a 2000-es évek elején olyan nagy érdeklődést váltott ki Magyarországon, hogy Bretter Zoltán filozófus, egykori SZDSZ-es országgyűlési képviselő még könyvet is írt róla Politika a láthatáron címmel. A történetet onnan érdemes kezdeni, hogy 1957-ben Nagy-Britanniában megjelent az a Sir John Wolfendenről elnevezett jelentés, ami a beleegyező felnőttek közötti, magánjellegű homoszexuális cselekmények dekriminalizálását javasolta. A Wolfenden-jelentés, ami a Wolfenden Bizottság 1964 és 1957 közötti vizsgálódásainak eredményét foglalta össze, azt az egyre erősödő társadalmi érzést tükrözte, hogy a törvénynek nem szabadna beavatkoznia a magánélet ilyen jellegű kérdéseibe. Az elmozdulás része volt annak a szélesebb körű liberalizációs trendnek, amely megkérdőjelezte a hagyományos társadalmi normákat és a fennálló tekintélyt. A háború utáni korszakban megnőtt az önmegvalósítás és az önkiteljesítés értéke, és csökkent a hagyományos intézmények, köztük az egyház és a bevett erkölcsi szabályok iránti tisztelet. Különösen a fiatalabb generáció tagjai törekedtek a nagyobb személyes szabadságra és autonómiára, ami kihívást teremtett az idősebbek konzervatívabb nézetei számára.

A Wolfenden-jelentés heves nyilvános vitát váltott ki, mindkét oldalról erős véleményekkel. A brit parlament a szélesebb társadalmi megosztottságot tükrözve küzdött a jelentés ajánlásainak következményeivel. A kormány azon döntése, hogy a jelentés néhány, de nem minden részét végrehajtja, rávilágított az egyéni szabadság és a társadalmi értékek közötti egyensúlyozás kihívásaira.

A politikai légkört persze a hidegháború is befolyásolta, hiszen a kommunista rendszerek vélt tekintélyelvűségével gyakran került szembe az egyéni szabadság hangsúlyozása. Ez a kontextus újabb réteget adott a vitához, mivel a törvények liberalizálásának támogatói azzal érveltek, hogy ezzel tovább erősíthető az a nyugati demokráciákról kialakított kép, ami az egyéni jogok bajnokaiként festette le őket.

Hart: a magánerkölcs nem jogi kérdés

A vitában Herbert Hart jogi pozitivistaként a jog és az erkölcs egyértelmű szétválasztása mellett érvelt. A John Stuart Mill által megfogalmazott „ártalomelv” alapján érvelt, amely szerint a jognak csak a másoknak okozott kár megelőzése érdekében szabad beavatkoznia a magánéleti viszonyokba. Ezt ma úgy mondanánk, hogy alapjogot csak akkor lehet korlátozni, ha mások alapjogának védelme miatt ez elkerülhetetlen. Hart azt állította, hogy a magánerkölcs nem tartozik a jogra, és hogy az erkölcsi normák jogszabályokkal történő kikényszerítése szükségtelen, sőt potenciálisan elnyomó. Azt is hangsúlyozta, hogy egyéni szabadság és autonómia nélkül nincs európai társadalom. Ez alapján pedig lényegében amellett érvelt, hogy az emberek szabadon hozhatják meg saját döntéseiket, még akkor is, ha ezeket a döntéseket mások erkölcstelennek tartják. Úgy vélte, hogy a társadalom képes elviselni az erkölcsi nézetek sokféleségét anélkül, hogy összeomlana. Mindezek alapján pedig arra jutott, hogy nem szabad büntetni a felnőttek közötti konszenzuális homoszexuális kapcsolatot.

Devlin: a társadalomnak joga van ítélkezni