Hatalmas olaj- és gázkincsen ülnek ezek az országok – 1. rész
Az orosz-ukrán konfliktus kirobbanása és az orosz import egy részének kiesése után Európa komoly problémákkal szembesült az energiabiztonság terén, nehézségeket okozott, hogy megfelelő mennyiségű és árú kőolajat és földgázt szerezzen be. Mivel globális piacokról van szó, az Európában jelentkező hatalmas új igényt a többi földrész is megérezte, leginkább az olyan régiók, mint Kelet-Ázsia, amely erősen függ a globális LNG-piactól.
A cikk először a G7.hu oldalán jelent meg 2025. március 25-én.)
Ezen tények azt a benyomást kelthetik, hogy a világ szűkölködik kőolajban és földgázban. Ám a valóság ennél árnyaltabb: számos ország rendelkezik a föld alatt jelentős kőolaj- és földgázkészlettel, amelynek kiaknázása technikai, gazdasági vagy politikai akadályokba ütközik. De igen gyakori az is, hogy geopolitikai problémák miatt nem tudják a világpiacra juttatni ezeket.
Két régió különösen érdekes ebből a szempontból. Az egyik Közép-Ázsia, amely jórészt a volt Szovjetunió utódállamaiból áll, és ahol a legjelentősebb szénhidrogénvagyonnal Azerbajdzsán, Kazahsztán és Türkmenisztán bír. Ám a kitermelés az infrastruktúra hiányosságai és geopolitikai akadályok miatt korlátozott.
A másik ilyen kulcsrégió a Közel-Kelet, ahol miközben az olajtermelésre jól kiépített infrastruktúra van – szemben Közép-Ázsiával a legtöbb országnak van jól hajózható kijárata a világtengerekre – , a földgázra csak korlátozott a jelenleg kiépített infrastruktúra. Katar és Irán is gigantikus földgázvagyonnal rendelkezik, és bár Katarnak van érdemi kitermelése és LNG-exportja is, mindkét ország messze a potenciálja alatt termel és exportál.
Pár közép-ázsiai és közel-keleti ország szénhidrogén készlete és termelése
Forrás: ArcGIS Online, EIA, Concorde
Ha ezen országokból az erőforrások akadálytalanul eljutnának Európába és Kelet-Ázsiába, akkor még hosszú évekig nem lenne probléma az energiaárakkal. A valóságban azonban sok az akadály. Az egyik probléma az, hogy ezen útvonalak működéséhez jó pár ország együttműködése szükséges, ám sok ország ebben egyszerűen nem érdekelt.
Minden a geopolitikáról szól
A közép-ázsiai országok helyzetének megértéséhez elengedhetetlen a két legalapvetőbb geopolitikai hatalomgyakorlási elméletről szót ejtenünk, amelyeket Alfred Thayer Mahan és Halford Mackinder dolgozott ki a 19. és 20. század fordulóján. Mahan „tengeri hatalom” (Sea Power) koncepciója szerint az uralmat a világ felett a tengeri kereskedelmi útvonalak és stratégiai szűkületek/szorosok feletti ellenőrzés biztosítja. Ez az elmélet hamar népszerűvé vált, és olyan befolyásos vezetők figyelmét keltette fel, mint Viktória királynő vagy II. Vilmos német császár. Ezen stratégiai koncepción keresztül gyakorolta a hatalmát a brit birodalom, viszonylag kevés szárazföldi katona mellett, amelyet később az Egyesült Államok vett át és alkalmaz a mai napig.
Ezzel szemben Halford Mackinder „hátország” (Heartland) elmélete azt hangsúlyozza, hogy a világuralmat az eurázsiai kontinens leginkább nyersanyagdús része feletti ellenőrzés biztosítja. Nem véletlen, hogy ezt a stratégiát a cári Oroszország, majd a Szovjetunió, és napjainkban Oroszország is alkalmazza. Az orosz geopolitikai gondolkodásban ennek az elméletnek kiemelt szerepe van, többek között a Putyin ideológusaként emlegetett Alekszandr Duginnál is megjelenik. Az utóbbi években azonban Kína is érdeklődni kezdett Mackinder elmélete iránt, amit a Belt and Road Initiative (Egy övezet, egy út) kezdeményezés is jól példáz.
A két nagyhatalom – az Egyesült Államok és a Szovjetunió – saját stratégiájának megfelelően igyekezett megerősíteni saját pozícióját és gyengíteni riválisát. A Szovjetunió hatalmas területeket vont ellenőrzése alá, beleértve szinte a teljes Közép-Ázsiát is. A birodalom vezetői arra törekedtek, hogy ezek az államok szervesen kötődjenek Moszkvához, és ne rendelkezzenek önálló geopolitikai mozgástérrel. Ennek érdekében az infrastruktúrát úgy építették ki, hogy az összeköttetés kizárólag Oroszország felé álljon fenn: a vasutak, a közutak, a gáz- és olajvezetékek Moszkva irányába vezettek, míg olyan fejlesztések, amelyek lehetővé tették volna ezen országok független külkapcsolatait, gyakorlatilag nem léteztek. Ez a stratégia biztosította, hogy a legtöbb szovjet tagköztársaság gyakorlatilag képtelen legyen önálló független gazdaság- és külpolitika kialakítására.
A struktúra évtizedeken át stabilnak tűnt, ám a Szovjetunió váratlan összeomlásával ezek az országok lehetőséget kaptak arra, hogy kitörjenek Oroszország geopolitikai szorításából. Az út igen hosszúnak és rögösnek bizonyult, több évtizedes kemény harc indult a valódi függetlenség érdekében, a folyamat pedig még ma sem ért véget.
A 21. Század “nagy játszmája”
Habár a Szovjetunió összeomlott, Moszkvának esze ágában sem volt kiereszteni a volt szovjet tagállamokat Oroszország szorításából. Pár évvel később, mihelyst véget ért a Szovjetunió széthullásából fakadó döbbenet, Oroszország ismét azon volt, hogy visszahúzza ezen országokat a befolyási övezetébe. Vlagyimir Putyin még azelőtt, hogy elnök lett volna, publikált egy cikket 1999-ben, amelyben amellett érvelt, hogy Oroszország nagyhatalmi státuszát a jövőben egy új energiadominancia kiépítése biztosíthatja a kőolajon és a földgázon keresztül.
Természetesen az Egyesült Államok és több nyugati szövetségese éppen az ellenkezőjében volt érdekelt: abban, hogy a volt szovjet államokat felszabadítsa az orosz energiapolitikai befolyás alól. Ennek érdekében különféle támogatásokkal, diplomáciai kezdeményezésekkel és közvetlen beruházásokkal segítették az érintett országokat saját energiainfrastruktúrájuk és független exportútvonalaik kiépítésében. Az európai és ázsiai energiapiacok újrarendeződése azonban nem csupán Moszkva és Washington versengésére korlátozódott.
A 21. század elején egy új, rendkívül ambiciózus szereplő is megjelent a térségben: Kína. Peking számára a Közép-Ázsiából származó energiaforrások kulcsfontosságúvá váltak, mivel Kína az Egyesült Államok által ellenőrzött tengeri kereskedelmi útvonalaktól való függőségét kívánta csökkenteni a már említett geopolitikai okokból kifolyólag. A biztos és kiszámítható földgáz- és kőolajellátás érdekében Kína intenzív diplomáciai kapcsolatokat kezdett kiépíteni a közép-ázsiai országokkal, és nagyszabású infrastrukturális beruházásokba kezdett, például csővezetékek építésébe. Ennek egyik legismertebb példája a Közép-Ázsia–Kína földgázvezeték, amely közvetlen kapcsolatot teremtett Türkmenisztán, Üzbegisztán és Kazahsztán földgázmezői és a kínai piac között.
Így vette kezdetét a „21. századi nagy játszma” (Great Game), amely a közép-ázsiai országok geopolitikai hovatartozásáról és energiaforrásaik feletti ellenőrzésről szól. Miközben az Egyesült Államok és Kína alternatív infrastruktúrák létrehozásával próbálták ellensúlyozni az orosz dominanciát, Oroszország sem maradt tétlen. Az orosz földgázvezetékek – és az ezekhez kapcsolódó földgázdiplomácia – hatékony eszközzé vált Oroszország kezében a politikai befolyásának kiterjesztésére olyan országok felett, mint Ukrajna, több kelet-közép-európai állam, valamint Németország.
MOSTANI CIKKSOROZATUNKBAN AZOKAT AZ ORSZÁGOKAT TEKINTJÜK ÁT KÖZÉP-ÁZSIÁBAN, AMELYEK JELENTŐS KIAKNÁZATLAN OLAJ- ÉS GÁZKINCSEKEN ÜLNEK, ÉS AMELYEK EBBŐL A SZEMPONTBÓL GEOPOLITIKAI JELENTŐSÉGŰEK.
Elsőként Azerbajdzsánról lesz szó, amely ország kulcsszerepet játszik Közép-Ázsia Oroszországgal szembeni önállóságának növelésében.
Azerbajdzsán, mint a nyugati kapu Közép-Ázsia felé
Azerbajdzsán stratégiai fontosságát Zbigniew Brzezinski, Jimmy Carter egykori nemzetbiztonsági főtanácsadója (majd Kennedy és Obama tanácsadója) és Kissinger nagy rivális is hangsúlyozta híres geopolitikai elemzésében. Az ország jelentősége abból fakad, hogy minden olyan közép-ázsiai energiaexport, amely el akarja kerülni Oroszországot és Iránt, Azerbajdzsánon keresztül tud csak kijutni a világpiacra. Ezért az ország függetlensége más államok hosszú távú függetlenségének a megteremtésében is kulcsszerepet játszott és játszik a mai napig. Nélküle alternatív szállítási útvonalak kidolgozása a „Nyugat” felé ezen országoknak majdnem lehetetlen.
A kilencvenes évek elején egy a British Petroleum (BP) vezette konzorcium együttműködésbe kezdett Azerbajdzsánnal az ország hatalmas szénhidrogénkészleteinek kiaknázása érdekében. Két kiemelkedően fontos mező, az Azeri-Chirag-Gunashli (ACG) olajmező és a Shah Deniz földgázmező fejlesztésével Azerbajdzsán megteremthette azokat a bevételeket, amelyek szükségesek voltak politikai és gazdasági önállóságának megerősítéséhez. Az egyik legnagyobb kihívást azonban az export kérdése jelentette. Számos útvonalat megvitattak, és hosszas geopolitikai viták zajlottak arról, hogy melyik lenne a legelőnyösebb Azerbajdzsán és a nyugati szövetségesek számára.
Első lépésként egy olyan csővezeték épült, amely észak felé, az oroszországi Novorosszijszkba szállította az azeri olajat. A vezetéket 1997-ben fejezték be, és bár ez az útvonal továbbra is lehetőséget biztosított Oroszország számára, hogy ellenőrzést és tranzitdíjakat szedjen, mégis kulcsfontosságú bevételi forrást biztosított Azerbajdzsán számára, megalapozhatta további függetlenedési törekvéseit. Természetesen Baku és nyugati szövetségesei számára a végső cél az volt, hogy egy Oroszországtól teljesen független útvonalon történjen az energiahordozók exportja.
Kulcsfontosságú kőolaj- és földgázvezetékek a Kaszpi-régióból Európa felé
Forrás: ArcGIS Online, Concorde
A következő nagy lépés a Baku–Supsa kőolajvezeték megépítése volt, amely 1999-ben készült el, és Grúzián keresztül a Fekete-tengerhez biztosított kijáratot. Bár ez a megoldás csökkentette az orosz tranzittól való függést, továbbra is szükség volt arra, hogy a nyersolaj tankereken keresztül haladjon át a törökországi szorosokon, ami geopolitikai és logisztikai kihívásokat jelentett továbbra is.
A végső és legjelentősebb stratégiai lépés az Egyesült Államok és nyugati szövetségesei által erősen támogatott Baku–Tbiliszi–Ceyhan (BTC) vezeték megépítése volt, amely teljes függetlenséget biztosított Azerbajdzsán számára az orosz tranzitrendszertől. A 2006-ban befejezett vezeték közvetlen hozzáférést biztosított az azeri olaj számára a Földközi-tengerhez, lehetővé téve, hogy az energiaforrások közvetlenül eljussanak a nemzetközi piacokra. Emellett a BTC vezetéket úgy tervezték, hogy Kazahsztán is csatlakozhasson hozzá majd a jövőben, amely így szintén csökkentheti Oroszországtól való függőségét.
A földgázexport szintén kiemelt jelentőségűvé vált Azerbajdzsán számára, hiszen ez az energiahordozó nemcsak az ország gazdaságának egyik fő bevételi forrását képezte, hanem az európai szövetségesek számára is létfontosságú alternatívát biztosított az orosz gázimporttal szemben. Ennek érdekében létrehozták a Déli Gázfolyosót (Southern Gas Corridor), amelynek célja, hogy a Kaszpi-térség földgázát Oroszország kikerülésével juttassa el Európába.
Ezek az infrastruktúra-fejlesztések jelentős mértékben hozzájárultak Azerbajdzsán politikai és gazdasági függetlenségéhez, valamint megerősítették szerepét a globális energiapiacon. Bár az ország továbbra is geopolitikai kihívásokkal néz szembe, különösen Oroszország és Irán árnyékában, az elmúlt évtizedek fejlesztései jelentős lépést jelentettek abban, hogy Azerbajdzsán és a tágabb közép-ázsiai térség növelhesse függetlenségét, valamint segíthesse nyugati szövetségeseinek energiafüggetlenségét.
A gáz útja Európába
Az Azerbajdzsánból származó földgáz Európába két fő útvonalon és több vezetékszakaszon keresztül jut el. A Déli Folyosó (Southern Corridor) biztosítja a kapcsolatot Azerbajdzsán és Törökország között. Törökországból a Balkán félszigetre a TANAP (Trans-Anatolian Natural Gas Pipeline) vezeték juttatja el a földgázt, ahova becsatlakozik egyébként az Oroszországból jövő Török Áramlat is (TurkStream). Ezután ketté válik a rendszer. Olaszországba és Dél-Európába a TAP (Trans Adriatic Pipeline) vezeték juttatja el a földgázt, míg Közép-Európába és azon belül Magyarországra a Déli Áramlat Lite (South Stream Lite).
Az azeri gáz útja Európába és a Török Áramlat
Forrás: ArcGIS Online, Concorde
A régióból származó szénhidrogén, különösen földgáz exportjának növelésére ambiciózus tervek születtek a közelmúlt viharos eseményei után. A TANAP (Trans-Anatolian Natural Gas Pipeline) kapacitását a jelenlegi évi 16 milliárd köbméterről 31 milliárd köbméterre kívánják bővíteni, hogy növeljék a Kaszpi-térségből érkező gáz mennyiségét Európába. Emellett egy új gázvezeték kiépítését is tervezik Türkmenisztánból, amely összekötné az országot a TANAP rendszerrel, ezzel biztosítva a közép-ázsiai földgáz eljutását Európába. További fejlesztésként a Déli-Kaukázusi Gázvezeték (South Caucasus Pipeline) kapacitásának növelése is napirenden van, amely még hatékonyabbá tenné Azerbajdzsán és Európa közötti gázszállítást. Ezek a beruházások hosszú távon jelentős mértékben csökkenthetnék Európa függését az orosz gáztól.
A magyar diplomácia is résen van
A magyar diplomácia az elmúlt években egyre aktívabbá vált a Kaukázus térségében, különösen Azerbajdzsán energiapiacán. Ennek egyik legfontosabb lépése volt, hogy a MOL 2020-ban megvásárolta az Azeri-Chirag-Gunashli (ACG) olajmező 9,57 százalékos részesedését a Chevrontól, valamint ezzel együtt egy 8,9 százalékos részesedést is szerzett a Baku–Tbiliszi–Ceyhan (BTC) kőolajvezetékben. A stratégiai együttműködés nem állt meg itt: 2024-ben az MVM is belépett az azerbajdzsáni szénhidrogén piacra, amikor 4 százalékos részesedést szerzett a Shah Deniz gázmezőben.
EZEN BEFEKTETÉSEK FONTOS LÉPÉSEK LEHETNEK AFELÉ, HOGY MAGYARORSZÁG DIVERZIFIKÁLJA A KŐOLAJ- ÉS FÖLDGÁZBESZERZÉSÉT, ILLETVE HOGY PÉNZÜGYI FEDEZETET BIZTOSÍTSANAK AZ OLAJ- ÉS GÁZÁR EMELKEDÉSÉNEK KOCKÁZATÁVAL SZEMBEN.
A MOL emellett stratégiai partnerséget kötött az azeri állami olajvállalattal, a SOCAR-ral, valamint a török TPAO-val, hogy közösen új lehetőségeket és projekteket vizsgáljanak meg a régióban. Az együttműködés kiterjed többek között a Kaszpi-tenger offshore szénhidrogén kutatásra, amely magában hordozhatja annak a lehetőségét is, hogy egy jelentősebb olaj- vagy gázmezőt találjanak az együttműködő felek. Ha egy ilyen nagyságrendű lelőhelyet sikerülne feltárni, az jelentősen hozzájárulhatna Magyarország és térségének energiafüggetlenségéhez.
Következő cikkünkben Kazahsztán helyzetét járjuk körül. A legnagyobb posztszovjet utódállam ugyanis hatalmas szénhidrogénvagyonnal rendelkezik olyan más értékes ásványkincsek mellett, mint az urán. Nem hiába tesz meg mindent a mai napig Oroszország, hogy szorosan maga mellett tartsa.
(Fotó: olajfúró tornyok a Kaszpi-tengeren, Azerbajdzsánban, forrás: iStock by Getty Images)
Olvass minden nap a világ történéseiről egy Concorde-os szemüvegén keresztül!
Ha nem szeretnél lemaradni a legjobb írásainkról, iratkozz fel hírlevelünkre és minden héten egyszer elküldjük heti válogatásunkat.
Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.
