Ez a mai írás nem lesz nagyon vidám, és elképzelhető, hogy sokakban kelt majd visszatetszést az, hogy Európa kellős közepén nukleáris fegyverekkel és azok bevetésével kapcsolatosan merengek, ez a neveltetésünkből fakad – kevés rosszabbat tudunk elképzelni, mint egy atomháború. Ez igaz is, de ha arra gondolunk, hogy a Kreml ura mély humanizmusában patakzó könnyekkel küszködve ugyan, de minden különösebb habozás nélkül rombolná porig bármelyik európai országot másodpercek alatt, be kell látnunk: bolondok vagyunk, ha nem gondolkodunk azon, hogyan lehetne az Oroszországi Föderációt ettől elrettenteni.

(Képünk illusztráció)

Egyáltalán: vannak reális esélyeink? Ezt segít eldönteni a The Insider tanulmánya, melyet itt mutatok be a magyar közönségnek.

Az Egyesült Államok meg fogja szüntetni az európai NATO-erők parancsnoki tisztségét. Szakértők ezt a döntést Washington első lépéseként értelmezik a szövetségből való kilépés felé. Ezzel az európai NATO-országok potenciálisan védtelenek maradnak az Oroszországból érkező nukleáris fenyegetéssel szemben. Európának több módja is van saját nukleáris biztonságának biztosítására: Franciaország elrettentő védelmi rendszerének kiterjesztése az egész kontinensre, a nukleáris fegyverek megosztása, vagy saját nukleáris fegyverek kifejlesztése. Ezen a területen azonban nem léteznek olyan gyors megoldások, amelyek azonnal kompenzálhatnák az amerikai jelenlét elvesztését. A lehetőségek mindegyike különböző technikai, politikai és katonai problémákhoz vezet – mondja Fabian Hoffmann, a norvégiai Oslói Egyetem védelmi politikai kutatója.

Még nem teljesen világos, hogy Donald Trump komolyan gondolja-e az Egyesült Államok kivonulását a NATO-ból. Kormányzatának az EU biztonságával kapcsolatos álláspontja azonban nem ébreszt különösebb bizalmat az USA hajlandóságával kapcsolatban, hogy betartja a szövetséggel szemben vállalt kötelezettségeit, ha az európai NATO-tagokat támadás érné.

Ha Washington mégis kilép – formálisan vagy informálisan (például azzal a kijelentéssel, hogy a körülményektől függetlenül nem avatkozik be az európai háborúkba) –, annak jelentős következményei lesznek az európai biztonsági erőkre nézve, többek között a nukleáris elrettentés szintjén is. Az USA rendelkezik a NATO legnagyobb, legváltozatosabb és legerősebb nukleáris arzenáljával.

A hidegháború kezdete óta ezeket a fegyvereket nemcsak a saját területe elleni esetleges támadások elrettentésére használja, hanem Európa és a szövetség nem nukleáris fegyverekkel rendelkező országainak védelmére is.

Az Egyesült Államok nélkül ez a széleskörű rendszer szétesik, ami súlyos elrettentési rést eredményez. Oroszország, amely tudatában van európai nukleáris fölényének mind stratégiai, mind taktikai szinten, ezt lehetőségnek tekintheti arra, hogy fokozza a NATO-ra gyakorolt nyomást, vagy akár támadó lépéseket kezdeményezzen.

Egy ilyen forgatókönyv megelőzése érdekében a NATO-nak a nukleáris arzenáljára támaszkodva meg kell találnia a módját annak, hogy ellensúlyozza egy esetleges amerikai kivonulás következményeit.

Erre a problémára három lehetséges megoldás kínálkozik: a francia nukleáris védőernyő kiterjesztése, a fegyverzet megosztása, valamint újabb országok saját nukleáris fegyvereinek kifejlesztése.

A francia nukleáris védőernyő

Emmanuel Macron a „létfontosságú európai érdekek” védelmének szükségességére hivatkozva javasolta a francia nukleáris védőernyő bővítését.
Lényegében azt javasolja, hogy az USA kivonulásából potenciálisan adódó elrettentés-hiányt Franciaország arzenáljával pótolják anélkül, hogy annak jellemzőit és funkcióit jelentősen megváltoztatnák. A fő probléma ezzel a javaslattal az, hogy az amerikai nukleáris elrettentő erővel ellentétben Franciaország fegyverzetét nem ilyen feladatra tervezték.

Az amerikai nukleáris erőkhöz képest a francia arzenál sokkal kisebb és sokkal kevésbé változatos. Az Egyesült Államok több mint 1500 telepített nukleáris robbanófejjel rendelkezik, amelyekhez a hordozórendszerek széles skálája tartozik, míg Franciaországnak csak körülbelül 290 robbanófeje van, amelyek többsége tengeralattjáróról indítható M51.2 interkontinentális ballisztikus rakétákon, a többi pedig ASMPA-R légi indítású cirkálórakétákra van telepítve.

Ezenkívül az USA elrettentő ereje nagy hatóerejű robbanófejeket és kis hatóerejű taktikai robbanófejeket egyaránt tartalmaz különböző légi és tengeri platformokon, ami rugalmasságot tesz lehetővé az agresszióra adott válaszlépésekben stratégiai és taktikai szinten.

A francia nukleáris doktrína nem ismeri el a taktikai lehetőségeket, a nukleáris fegyverek bármely alkalmazását stratégiai fegyverként kezeli. A francia arzenál pontos mennyisége és minősége továbbra is titkos, de feltételezhetően kizárólag nagy hatóerejű robbanófejekből áll.

Egy viszonylag kis arzenál, amely inkább a megtorló csapás biztosítására összpontosít, mint az úgynevezett „eszkalációs dominanciára” – vagyis arra, hogy az ellenfél a nukleáris konfliktus minden szakaszában képes legyen túljárni az ellenfél eszén –, jól megfelel egyetlen ország védelmére. A kiterjesztett elrettentés keretében azonban nyilvánvaló korlátai vannak.

Míg az Egyesült Államok fel tudja ajánlani szövetségesei számára a harc és a potenciális győzelem lehetőségét az eszkaláció bármely szintjén, addig Franciaország a maga részéről csak választ tud adni. Ez bizonyos mértékig hiteles biztonsági garanciát jelenthet Németország, Belgium és más szomszédos országok számára, mivel az ő biztonságukat fenyegető egzisztenciális veszély Franciaország számára valószínűleg ugyanezt jelenti. Így legalábbis indokolt lenne a stratégiai nukleáris fegyverek bevetése a védelmükben.

Ez a logika azonban elbukik, ha távolabbi szövetségesekre, például a balti államokra, Lengyelországra vagy Romániára alkalmazzuk. Megkockáztatná-e a francia elnök, hogy Észtország megtámadása esetén nukleáris megtorlás érje országát? Tallinn valószínűleg megkérdőjelezné egy ilyen biztonsági garancia hitelességét – és nem ok nélkül.

A nukleáris fegyverek megosztása

A kiterjesztett elrettentés hitelességének növelése érdekében az európai nukleáris fegyverekkel rendelkező országok – elsősorban Franciaország, de potenciálisan az Egyesült Királyság is – arzenáljuk egy részét szövetséges államokba telepíthetnék.

Ez a megközelítés hasonlít az 1957-es, amerikai nukleáris fegyverek megosztásáról szóló megállapodáshoz. E rendszerben a NATO-tagállamok (Nyugat-Németország, Hollandia, Belgium, Olaszország és Törökország) területén amerikai nukleáris robbanófejeket helyeztek el, de a végső döntés az indításról az Egyesült Államoké volt. Mindazonáltal az 1966-ban létrehozott NATO Nukleáris Tervezési Csoporton keresztül bevonták a konzultációkba azokat az országokat, amelyek területén amerikai fegyvereket állomásoztattak. Hasonló struktúrát lehetne létrehozni Európában az USA kivonulása után.

Franciaország például átadhatná ASMPA-R rakétáinak egy részét a NATO-szövetségeseknek, akár a francia Rafale vadászgépek mellé, akár szövetséges repülőgépekre, például az Eurofighterre alkalmazva.

Az ilyen erők telepítése különösen hatékony lenne egy vagy több frontvonalbeli államban. Például a francia nukleáris fegyverek telepítése a balti térségben „figyelmeztető jelzést” adhatna az ellenségnek, hogy a további agresszió nagyszabású nukleáris választ váltana ki. Ezenkívül ez a telepítési lehetőség lehetővé tenné a nukleáris fegyverek korlátozott alkalmazását az ellenséges erők visszaverésére, ha a hagyományos védelmi intézkedések sikertelenek lennének.

Ez a megoldás két nagy problémával szembesül: politikai és haditechnikai kihívásokkal. Az előretolt bázisokra telepített nukleáris fegyverek irányítása és ellenőrzése valószínűleg nézeteltéréseket okozna a szövetség tagjai között. A fogadó országok beleszólást követelhetnek abba, hogy hogyan és mikor használják ezeket a fegyvereket, különösen, ha a telepítés költségeinek egy részét vagy egészét ők viselik. London és Párizs azonban valószínűleg nem merné megosztani az arzenáljuk használata feletti hatáskört. Ráadásul, még ha létre is jönne egy kompromisszum, annak hosszú élettartama kérdéses maradna, mivel azt a rendszerben részt vevő országok új vezetése később felmondhatná. Ez vonatkozik a francia javaslatra is a nukleáris védőernyő kiterjesztéséről.

Továbbá nem világos, hogy a szövetség képes lesz-e konszenzusra jutni az ilyen fegyverek frontországokba történő telepítéséről, mivel ez alapvetően megváltoztathatja az Oroszországgal való kapcsolatok dinamikáját. Ha azonban a többoldalú megállapodás fenntarthatatlannak bizonyulna, a fegyvereket továbbra is kétoldalú megállapodások alapján lehetne telepíteni.

Katonai-haditechnikai szempontból nem világos, hogy Franciaország és az Egyesült Királyság rendelkezik-e a szükséges robbanófejkészlettel ahhoz, hogy egyszerre tartsák fenn a biztonságos megtorló csapás képességét, és ezen felül elegendő fegyvert telepítsenek a szövetségesek védelmére. A robbanófejkészlet bővítése lehetséges, de időigényes és költséges lenne. Ugyanez vonatkozik az új típusú robbanófejek kifejlesztésére is, ilyenek lennének például az ASMPA-R számára új, kis hatóerejű nukleáris robbanófejek.

Ezenkívül az Egyesült Királyság jelenleg kizárólag interkontinentális ballisztikus rakétákra támaszkodik, amelyek tengeralattjáróról indíthatóak és nem alkalmasak előretolt telepítésre. Ahhoz, hogy hozzájáruljon egy lehetséges új elrettentő eszközhöz, az Egyesült Királyságnak alternatív hordozóeszközöket kellene kifejlesztenie, amelyeket szövetségesek területén lehetne bevetni, mint például a levegőből indítható cirkálórakétákat.

Nukleáris fegyverek kifejlesztése új országokban

Ha sem a nukleáris védőernyő, sem a nukleáris fegyverek megosztásáról szóló megállapodás nem elfogadható az európai, nukleáris fegyverrel nem rendelkező államok számára, viszont világossá válik, hogy szükséges a kontinens elrettentő erejének fokozása, akkor az egyetlen lehetőség az lenne, hogy ezek az államok saját nukleáris fegyvereket fejlesszenek ki. Egy ilyen megoldás azonban jelentős technikai nehézségeket vetne fel, és súlyos politikai és katonai következményekkel járhatna.
A nukleáris fegyverek kifejlesztésének technológiája jól ismert, még Európában is. A szükséges infrastruktúra azonban, különösen a dúsított urán vagy a fegyverminőségű plutónium előállításához, nem feltétlenül áll rendelkezésre a nukleáris fegyverekkel nem rendelkező európai államokban.
Az olyan államok, mint Norvégia, Lengyelország és Németország jelenleg nem rendelkeznek nukleáris infrastruktúrával, vagy már leszerelték a korábbit. Mások, mint Svédország és Finnország, megtartják polgári célú nukleáris programjaikat, de ezeket szándékosan úgy alakították ki, hogy ne lehessen őket könnyen katonai célokra átalakítani. Bár lehetséges, hogy ezeket a programokat fegyverfejlesztésre használják fel, ez időbe telne, és technikailag nagy kihívást jelentene, mivel bizonyos funkciók, például a fegyverminőségű plutónium előállítása, jelenleg nem léteznek, és azokat a semmiből kellene kifejleszteni.
Fontos megjegyezni, hogy rendkívül nehéz volna eltitkolni egy nukleáris fegyverprogram elindítását, sőt, esetleg lehetetlen is. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) folyamatosan figyelemmel kíséri a polgári nukleáris infrastruktúra használatát világszerte, így Európában is, hogy megakadályozza a titkos fegyverfejlesztéseket.
Ennek eredményeképpen az új nukleáris fegyverek előállítására irányuló bármilyen kísérletet valószínűleg felfedeznének, ami szankciók formájában erőteljes gazdasági és politikai nyomást eredményezhetne. Emellett Oroszország valószínűleg közvetlen fenyegetésként fogná fel az ilyen lépéseket, és katonai megelőző intézkedéseket hozhatna – például rakétacsapásokat mérhetne egy olyan állam nukleáris infrastruktúrájára, amelyik fegyvereket kíván előállítani, még mielőtt az erős arzenált tudna kiépíteni. Ez azt jelenti, hogy az ilyen országok rövid távú biztonsági fenyegetései valószínűleg súlyosak lesznek, még akkor is, ha a nukleáris fegyverek megszerzése végső soron a szuverenitás és függetlenség hosszú távú garanciájaként szolgál.
Végül pedig globálisan negatív következmények is valószínűsíthetőek. Ha egy vagy több európai állam atomfegyvereket fejlesztene ki, az szinte bizonyosan a nukleáris fegyverek globális elterjedésének megakadályozását célzó rendszer összeomlását idézné elő. Ez valószínűleg a nukleáris fegyverek fejlesztésének további terjedéséhez vezetne olyan régiókban, mint Ázsia és a Közel-Kelet, ami az európai biztonságra is kihatással lenne.

Zárásul álljon itt néhány megnyugtató(nak szánt) gondolat.

Először is, ne feledjük, hogy a ma használatos nukleáris fegyverek mindegyikét azzal a szándékkal hozták létre, hogy ne kelljen egyiküket sem bevetni, semmiféle alkalomból. Épp ezért annyira fontos a nukleáris egyensúly, az tehát, hogy senki se merje ezeket az eszközöket elsőként alkalmazni, hogy ne kapjon kamatos kamatokkal megtoldott válaszcsapást a nyakába. Az európai nukleáris fegyverprogramok mindegyike ennek az egyensúlynak a helyreállítását célozza, mely az Egyesült Államok potenciális távozásával felborulna: tehát az a magyar kormánypárt részéről várható, szemforgatóan álpacifista reakció, mely szerint „mi nem veszünk részt a nukleáris fegyverkezési versenyben”, nem békepártiság lenne, hanem az orosz imperializmus erősítése és támogatása. Alázatos csók a valenkire, az orosz katonák nemezcsizmájára, nem egyéb, előzetes felmentés Európa elárulásáért.

Ettől még nem kétséges, hogy el fog hangzani, amint a megvalósíthatóság fázisába ér az önálló európai nukleáris fegyverprogram. Akkor is, ha esetleg addigra már nem lennénk az Unió tagjai, bár szerintem azok leszünk, ilyen időkben Moszkva nem engedné meg sem magának, sem nekünk, hogy ne legyen egy megbízható szabotőrje Brüsszelben.

Másodszor: a nukleáris fegyverekkel még az oroszok sem hajigálóznak meggondolatlanul, és ennek több oka is van. Azt most nem tudjuk sem bizonyítani, sem cáfolni, bár egyes jelek valószínűsítik, hogy nincs annyi és olyan erejű nukleáris robbanófejük és célba juttató eszközük, mint volt és amennyivel dicsekednek – sőt, abban sem lehetünk biztosak, hogy a meglévők közül mennyi működőképes és milyen megbízhatóak egyáltalán. Azt viszont tudjuk, hogy egy nukleáris fegyver bevetése után az ellenséges területen az orosz erőknek legalábbis át kell haladni a fertőzött zónán, de valószínűbb, hogy meg is kell szállják és őrizniük kell az elfoglalt régiókat, országokat, így aztán nekik még támadóként sem érdekük radioaktív sivatagok létrehozása az Oroszországhoz egyébként is viszonylag közel eső övezetekben. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy ha nem fenyeget válaszcsapás a megtámadottak részéről, van az a reménytelen harci (vagy belpolitikai) helyzet, amiben képesek lennének nukleáris eszközöket bevetni. Akkor pedig legalább kockázata legyen számukra a dolognak.

Na, ezzel most jól megnyugtattam mindenkit... reméljük, én vagyok a pesszimista, de si vis pacem, para bellum.

Szele Tamás