Hogyan mondjuk el a gyerekeknek, hogy apa megcsalta anyát, anya megcsalta apát

Kinyitod a szemed.

Úgy döntesz, maradsz Piroska, összeszeded magad, és elmondod a saját verziódat a házasságotokról.

Az előbb, Barnabás monológja közben többször is érezted, hogy mindjárt közbeszólsz vagy közbeordítasz. Szerencsére nem tetted meg, de kár, hogy nem volt nálad jegyzetpapír, mert született egy jó pár komment a fejedben.

Na de most megköszörülöd a torkod. Te jössz.

– Oké. Válaszolhatok?

– Persze. Csak előbb egy ölelés, puszi!

Barnabás keresztben átmászik hozzád az ágyon, a nyakadba csimpaszkodik, mint egy gyerek, és több puszit is ad.

Ez jólesik, de most nem tudsz annyira belefeledkezni, mert harcias hangulatban vagy, és már fogalmaznád a választ.

– Na szóval. Tudom, hogy nem vádbeszéd volt, amit tartottál, de azért muszáj pár dologra reagálnom. Értem, hogy neked kialakult a két éned, és nekünk jutott a rosszabbik, az a bocsánatkérő fejű, aki soha nem figyelt semmire, és nem tudott semmiről, fogalma se volt, kivel mi van, hogy hova járnak és hányadikosok a gyerekei…

– Mindig tudtam, hányadikosok a gyerekek!

– Lehet, hogy tudtad, de azért amikor egyetlenegyszer betévedtél szülőire, simán végigülted egy másik osztályét.

– Az osztályt tudtam, csak a tanárnőt kevertem össze, mert ugyanúgy néz ki az összes!

– Oké, mielőtt rasszista, vagy nem is tudom, dzsobista fejtegetésekbe kezdesz, megkérlek, hogy – légyszi – te is hallgass végig engem, mert én se szóltam bele, mikor te beszéltél! Köszönöm. Ott tartottam, hogy mindig irigyeltem azokat, akik a másik éneddel lehettek kapcsolatban: a vicces, kedves, figyelmes doktor bácsival, és nem az otthoni telefonnyomkodós, hullafáradt apával, akit nem is annyira találó otthoninak nevezni, mert itt volt mindig a legkevésbé. Hétvégén vagy aludtál, vagy bent ügyeltél, és akkor ment ez az állandó lábujjhegyen járás, apa alszik, pszt, gyerekek, ne zavarjátok! Persze tudom, hogy az orvosi szakma milyen felelősségteljes, főleg a szülészet-nőgyógyászatban, ott ti konkrétan életeket mentetek, miközben én csak József Attilát próbálok tanítani hülye kamaszoknak, de úgyse figyel senki. Fölfogtam, hogy se fontosságban, sem anyagilag nem hasonlítható össze az én teljesítményem a tiéddel – úgyhogy magától értetődött, hogy ha betegek a gyerekek, ha csőtörés van, ha bármi van, én maradok itthon. Fölfogtam, de azért szar érzés volt, hogy amit én csinálok, az mindig kevésbé fontos, mint amit te csinálsz.

Látom, hogy közbe akarsz szólni, és azt akarod mondani, hogy: dehogyis, amit te csinálsz, az is iszonyú fontos, blabla, de közben azért te is mindig azt az üzenetet közvetítetted végül is a viselkedéseddel, hogy ez nem így van. Nem?

Szóval megtanultam egyedül lenni, lett saját baráti köröm, meg sokat voltam a gyerekekkel, akik, azt hiszem, szerettek velem lenni, amíg meg nem nőttek – aztán majd remélem, előbb-utóbb megint megszeretnek. De mindegy, azért mindig hiányoztál nekem és nekik is. Én meg aztán, ebben igazad van, elkezdtem haragudni rád, meg kritizálni magamban. Már minden apróság idegesített benned, ahogy szuszogsz, horkolsz, rágcsálod a szakálladat, mikor gondolkozol valamin – mint most is, ez borzalmas, bocs.

A testi dologhoz meg annyit, hogy arra egyáltalán nem vagyok büszke, akkoriban nem tudom, mi történt velem, tök idegbeteg voltam. Sajnálom, hogy szexrabszolgává tettelek – még ha most ezt röhögve mondom is, csak hirtelen elég hülye kép volt ez, hogy egy ekkora szexrabszolga, de értem, mire céloztál. Amikor aztán terhes lettem Marcival, onnantól jobb lett minden, reméltem, hogy valahogy elfelejtődik ez az egész, a házasságunk erős és kibírja, ilyenek. Mindig abból indulunk ki, hogy a házasságunk erős és kibírja, nem? Aztán simán lehet, hogy már rég elkorhadt. Csak még úgy néz ki, mint egy gerenda, ami tart.

Szóval ezért bocsánatot kérek.

Azt viszont nem biztos, hogy meg tudom bocsátani neked, amit most csináltál. Azt, hogy valamennyire megértem, még nem hoz közelebb a megbocsátáshoz. Te nem tudod, mit éltem át ez alatt a két nap alatt! Az, hogy miket írogattam neked, egy kis ízelítő belőle, és bocs érte, de ennyit megérdemeltél. De folyamatosan bevillantak ezek a képek… ahogy ti ketten együtt vagytok, boldogan – rákerestem persze a nőre –, de főleg, ahogy te boldog vagy, azt már olyan régen láttam élőben, és most nagyon fájt. Egy pillanatra se tudtam lenyugodni, semmire nem tudtam koncentrálni… teljesen szétestem, az iskolában is.

Rájöttem, hogy azért ez illúzió, hogy én jól megvagyok nélküled. És ez baj, mert jó lenne jobban meglenni, most könnyedén, öntudatosan elhagyni téged, nem szeretni, kidobni. A barátnőim biztos ezt tanácsolnák. A nők más férjét mindig olyan könnyen ki tudnák dobni, de valamiért a sajátjuk még mindig ott terpeszkedik a kanapén. Na mindegy. Ma egyébként el is mentem megnézni a színházban a kis picsát. Vagy ne nevezzem így? Jaj, bocsánat. Hiszen ő is ember! A kis Lizát. Ne szólj közbe, bírd ki, köszi. Igen, elmentem Attilával, tudod, a suliból. És megnéztük egy darabban a csajt, bár én sajnos nem bírtam végignézni, mert pánikrohamot kaptam. Ki kellett mennünk.

Aztán felmentem egy kicsit hozzá, mármint az Attilához, hogy kicsit rendbe szedjem magam, aztán jöttem haza, ahol is csodálkozva láttam, hogy itt vagy.

– És rendbe szedted magad?

– Tudtam, hogy nem bírod ki! Sebaj. Aha, igen, ittunk egy pohár bort, beszélgettünk. Aztán taxiba ültem.

– És mikor került rád ez a furcsa ruhadarab, amit nem engedsz levenni?

– Ja, ez? Ja, nem, csak leittam magam, vagyis nem, beleizzadtam a pávás pulcsiba, és le kellett vennem.

– A pávás szettben mentél? Nagyon jól akartál kinézni.

– Jól akartam, képzeld, bár tudom, hogy Lizácskához képest, aki haspólóban játszotta végig az Ivanovot – amúgy nem értem, miért kell ennyire aktualizálni, Csehov biztos nem ilyen jelmezeket írt bele –, szóval hozzá képest egy öreg tehén vagyok, csak…

– Most miért beszélsz mellé? Történt valami Attilával? Jogos bosszút álltál rajtam, vagy mi a f*sz ez?! Ezt te intelligens dolognak tartod, hm?

Barnabás mostanra kimászott az ágy csücskéből, ahol eddig megértő törökülésben üldögélt, és most döngő léptekkel jár fel-alá a hálószobában. A haját turkálja, ezt szokta csinálni, ha ideges.

– Most komolyan én vagyok itt a probléma? – hüledezel. – És az szerinted intelligens viselkedés, hogy hónapokig viszonyod van egy húsz évvel fiatalabb lánnyal?

– Az más!!! Az szerelem!!! – üvölti most már Barnabás. Vörösek a szemei, mint aki nem aludt napok óta. Mindjárt megsajnálod, pedig nem kéne. Seggfej!

– Jaaaaj, ne haragudj, akkor összekevertem! A szerelem az nagyon szép dolog! Én meg színházba mentem egy kollégámmal, fú, az sokkal durvább!

– Mi történt még? Mi történt még? – úgy faggat, mint egy megszállott, és ez még jobban felidegesít. Hogy veszi ehhez a bátorságot, most komolyan?!

– Te hogy veszed ehhez a bátorságot, most komolyan?! – kérdezed.

Ebben a pillanatban lassan lenyomódik a szoba kilincse, és kinyílik az ajtó. Előbb Marci, aztán Gergő bukkan elő az ajtórésben.

– Ööö… – kezdi félénken Marci. – Milyen szerelem? Mert valami ilyet hallottunk, hogy apa ezt kiabálja.

Összenéztek Barnabással. Te rögtön menteni akarod a helyzetet.

– Hé, ti még nem alusztok? – kérdezed a helyzethez nem illő könnyedséggel.

– Már nem – feleli pikírten Gergő, aki az öccse mögül próbálja tekintélyvesztés nélkül megtudni, mi van. – Szóval?

Barnabás már megint leszarja, mi a jó a gyerekeknek:

– Anyátokat kérdezzétek, hogy miért cserélt ruhát ma éjjel egy idegen férfi lakásán!

A gyerekek érdeklődve pillantanak rád.

A történet folytatására 2025. március 25-én éjfélig lehet szavazni.

(Borítókép: Németh Emília / Index)