Szemétdombra való a Netflix új robotos sci-fije

A Russo tesóknak mostanában nagyon nem megy a filmrendezés. Hiába raktak le olyan filmeket az asztalra, mint a paranoid thrillerbe hajló Amerika Kapitány: A tél katonája, a szuperhősök háborúját elhozó Amerika Kapitány: Polgárháború, valamint a két legjobban becsült Bosszúállók-film, a Végtelen háború és a Végjáték is a nevükhöz fűződik, Anthony és Joseph Russo azóta, hogy egy időre pihentették a Marvelnek való munkát, egymás után hozzák a csalódásokat.

Utóbbiak, mármint Russóék mellélövései közé tartozik a Cherry, melyben Tom Hollandből próbálta a páros kihozni a rosszfiút (sikertelenül), de sorolhatnánk a tényleg szürkére és felejthetőre sikeredett A szürke embert, és bár a Tyler Rake: A kimenekítés 2-nek megvoltak a maga pillanatai, így 2025 tavaszára egyetlen maradandó jelenetét sem tudnám feleleveníteni az akció-blockbusternek. Mondjuk nem csoda, a Netflix-féle tévéfilmgyártás döglődik, elvétve jön csak össze az online videótárnak az egész estés produkciók közül bármi, ami dicséretre méltó lenne.

Március 14-én került fel a Netflixre az Elektronikus állam című robotos, posztapokaliptikus sci-fi, amelytől joggal várt a közönség sokat. Több okból kifolyólag is, egyrészt az alapot annak a svéd művésznek, Simon Stalenhagnak a könyve adta, akinek a munkásságát a Tales from the Loop című elvont sorozat is feldolgozta, másrészt mert az Elektronikus állam nyomtatott verziója, bár kevés szöveg akad benne, vizuális megoldásaival igazi melankolikus, mély, átélhető élményt kínál az olvasónak. Csak hab a tortán, és egyben a nézők arcán csattanó pofon, hogy a Netflix az Elektronikus állam filmváltozatára 320 millió dollárt tapsolt el, ami a Dűne 2-nek a 190 milliós, esetleg Az Alkotó 80 milliós büdzséjéhez képest rengeteg.

Mi több, az Elektronikus állam ezzel a költségvetéssel a 13. legdrágább film, ami valaha készült, és még így is alig-alig emlékeztet filmes alkotásra. Vagy legalábbis olyanra, amit értékelni is lehet.

A film története egy rettenetesen szőke hajú tinilánnyal, Michelle-lel (Millie Bobby Brown) indít, aki az 1990-es években tengeti egészen szomorú életét, több tragédia átélése után. Nem elég, hogy a világnak annyi, az emberek és a robotok háborúja kigáncsolta a társadalmunkat, hősnőnk még a családját és a hozzá nagyon közel álló, rendkívül okos kistesóját, Christophert (Woody Norman) is elvesztette. Eleven, mármint Michelle azért továbbra is bejár az iskolába, de a technológiát megveti, így a nebulókra ráerőszakolt VR-szemüveget is. Ám az antitechnokrata hozzáállás csak addig tart, amíg a színen fel nem bukkan egy színes, virgonc robot, aki azt állítja, hogy ő Michelle öccse, és a lánynak vele kell tartania, hogy megmentsék a fiú haldokló testét.

Valahogy így képzelem el, hogy ilyen lett volna az Amazon-féle Fallout-sorozat, ha elrontják, és valami eszméletlenül lelketlen, innen-onnan másoló fércmunkát kapunk végeredményként. Az Elektronikus állam annak az iskolapéldája, hogyan ne dolgozzunk fel egy sci-fi könyvet. A főszereplő bemutatása iszonyúan esetlen, ahogy az a Steven Spielberg-hangulat is, amit a rendezők becéloztak – de nyilván mellé is lőttek vele.

A mesterséges intelligenciát gyanúsan sokat dicsérgető Russo fivérek pofátlansága olyan mértékű, hogy konkrétan még Vissza a jövőbe-zenét is használnak, hogy aztán A galaxis őrzőiből egy az egyben átemeljék Űrlordot Chris Pratt alakításában. Szegény Millie Bobby Brown beszélt róla, hogy ő bizony nem néz filmeket, és ez a szerepvállalásain látszik, az Enola Holmesban is erőtlen volt a Stranger Things felfedezettje, nem beszélve A hercegnő és a sárkányról. Itt pedig Chris Pratt-tel látjuk őt, zéró átéléssel. Olyan gyenge kémiával a főszereplők között, amire ha egy picit ráfújunk, semmivé illan.

Aláírom, az Elektronikus államban legalább a robotok jól festenek, egyesével ki lettek találva és megcsinálva, és a CGI sem annyira borzalmas, de

Ugyanez igaz az érzelmesnek szánt jelenetekre, amelyek akkor laposodnak el legjobban, amikor a legnagyobbat kellene ütniük, a legvégén, a Millie Bobby Brown-féle főhősnő beszédekor. Könnyek és meghatódás helyett azonban az ember újfent mérgesen csukja be a Netflix-ablakot, ami a streamingszolgáltatónak sorozatok terén megy, az filmeknél picit sem.

Ráadásul az Elektronikus állam, a mostani trendeknek megfelelően egy csomó remek színészt elherdál, azok után, hogy Giancarlo Esposito a világ legunalmasabb katonaemberét hozta az Amerika Kapitány 4-ben, most újfent egy nagyon hasonló karakter, egy fejvadász bőrébe bújik. Még a Lokiban, valamint a Minden, mindenhol, mindenkorban csupaszív Ke Huy Quant hasonlóképpen elherdálja a film, aki csak úgy random felbukkan, és már ölik is meg… na és akkor említsem még meg a sztárokkal teli gárdából Stanley Tuccit, aki hatalmasat alibizik Jeff Bezos-imitátorként, és hoz egy nagy semmit.

Remélem, hogy Simon Stalenhagnak legalább busás összegeket fizetett a Netflix, ahogy azt is, hogy az eredeti Elektronikus állam alkotója nem néz meg egy percet se ebből a förmedvényből. Én is sajnálom mind a 120 percet, amit kidobtam rá, nem lehet ezt szépíteni, az Elektronikus állam egy szemétre való robotos film lett. Kár, hogy nem lehet újrahasznosítani.

2,5/10

Az Elektronikus állam szinkronnal és magyar felirattal nézhető meg a Netflixen.