Négy rész alatt szétmarcangolta a lelkünket a Netflix új minisorozata

A Kamaszok, a Netflix március 13-án közzétett drámaszériája nem kertel sokat, rögtön az első, meglehetősen sokkoló percekben azzal indít a történet, hogy felfegyverkezett rohamrendőrök törik rá az ajtót egy mit sem sejtő, kora reggel még éppen ébredező család tagjaira. Apa üvölt, hogy mi van itt, anya is sikoltozik, míg a legnagyobb lány a fürdőszobában térdepel és nyöszörög. A jard azonban nem értük, hanem a 13 éves Jamie-ért jött, akit azzal rángatnak el, és tartóztatnak le, hogy meggyilkolt valakit.

Nem tiszták a körülmények, hogy ki az áldozat, és hogy mégis hogyan követhetett volna el egy ilyen szörnyűséget az Owen Cooper által játszott karakter, aki tényleg úgy fest, mint egy földre szállt angyal, ha a szótárban fellapoznánk az „ártatlanság” szót, konkrétan Jamie arcképét találnánk alatta, illusztráció gyanánt.

A Kamaszok simán lehetett volna egy, a Harlan Coben-thrillerek bántó középszerűsége által kitaposott utat követő sorozat, de a készítők, a This is England-szériákat és a Harry Potter és az elátkozott gyermek című színdarabot író Jack Thorne és a Peaky Blindersből ismert Stephen Graham egészen máshogy gondolták a dolgot. Ők ketten megalkottak egy olyan életszagú, valós időben egyszerre pörgő és lassan hömpölygő drámát, hogy a tévé előtt ülve majdnem rám tört a látottaktól a pánikroham. Pedig én nem öltem meg senkit, és nyilván nem is gyanúsítanak hasonlóval sem.

Az, hogy a Netflix új pszichológiai drámája ennyire realisztikus lett, legfőképp annak köszönhető, hogy a nagyjából 60 perces epizódokkal dolgozó produkció minden egyes része vágás nélkül lett felvéve. De mit jelent ez gyakorlatilag? Azt, hogy a letartóztatástól kezdve, mivel egy-egy epizód egyetlen hosszú snittből áll, kapunk egy erős folytonosságérzést. Először a kamera a rohamrendőrökkel tart, hogy aztán a flow bármiféle megtörése nélkül már ott üljünk Jamie-vel együtt a rendőrautóban, ahol kínosan lassan telnek a percek, a kisfiú pedig egyre csak sírdogál, hogy higgyék el, ő nem ölt meg senkit. Ugyanilyen komótosan, már-már idegőrlően lassan zajlik az ujjlenyomat felvétele, ami megint ráerősít a látottak pánikhangulatára. Időnként más karakterekre váltunk, azaz

Erre a megoldásra, legalábbis papíron simán rá lehetne fogni, hogy igen... a pilotban működik, de később nem válik idegesítővé? Az egysnittes forgatás akkor is működik, amikor Jamie iskolájában, kaotikus környezetben, verekedő, viháncoló, titkolózó diákok között nyomoz az ügyet vivő detektívpáros. Valamint a harmadik epizódban még inkább kiteljesedik, ekkor pár hónappal később járunk már, és a fiataloknak fenntartott javítóintézetben a tárgyalásra váró tinédzser fiú egy elszánt pszichológussal vív izzasztó beszélgetést.

A színészi játékok első osztályúak, nem véletlen, hogy a Kamaszokat egy másik korábbi Netflix-szenzációhoz, a Szarvasbébihez hasonlítják. Hasonlóan őszinte kórkép a Kamaszok is, csak éppen ezúttal arról, hogy a fiatal, elmagányosodó fiúk, férfiak milyen külső, többnyire online hatásokkal kénytelenek megbirkózni, és az olyan jelenségek, mint Andrew Tate, mennyire torzítják a személyiségüket, és teszik őket pszichopatákká, esetleg extrém esetekben könyörtelen gyilkosokká.

De nem spoilerezek, elvégre a Kamaszok az elején pont úgy játszik el velünk, hogy kétségek között tart. Az Owen Cooper-féle Jamie-ből sose néznénk ki, hogy ennyire rettenetes dologra képes volt, a gyerekszínész pedig zseniálisan hozza a szipogó, sokkot kapott kisfiút. Ez az alakítás akkor válik komplexszé és igazán értékelhetővé, amikor a harmadik részben a kisfiú helyett kibújik Jamie-ből az általa férfiasnak vélt jelleme, és az Erin Doherty által játszott pszichológusnővel mentális gimnasztikáznak, csak éppen egymás ellen. Doherty érzékeny alakítása, a nyomozók, az Ashley Walters-féle Luke Bascombe és Faye Marsay Misha Frankjének végtelen elszántsága, letisztult jelleme teszik felejthetetlen néznivalóvá ezt a produkciót. Már ha nem számítjuk a vágás nélküli, technikai szempontból zseniális és a történetvezetéshez, karakterépítéshez is sokat hozzáadó manővert az alkotók részéről.

A szigorú, de azért szerető apát alakító brit színész egész egyszerűen brillírozik, az egyik legjobbját hozza Stephen Graham, szuperlatívuszok nélkül nem lehet róla beszélni, főleg, ha még hozzávesszük azt a hirtelen, roppanásszerű összezuhanást, amit az általa hozott Eddie részéről látunk az első epizód végén. Ahogy apa és fia egymás mellett sírnak, a Kamaszoknak csak az egyik megrázó pillanata a nagyon sok közül. Britannia durván lecsapott ránk ezzel a sorozattal, és bizony a Kamaszok azoknak a lelkét is szét fogja cincálni, akiknek kötélből vannak az idegeik. Garantálom.

Abba bele lehet kötni, hogy a hideg-rideg, kékes, „brit” szűrőt azért rárakták a Kamaszok készítői a kamerára, biztos, ami biztos. Ami stilisztikai döntés a részükről, hogy vizuálisan is aláfessék a hangulatot. De azt kell hogy írjam, hogy túl sok szükség nem volt rá. Enélkül is

A Kamaszok ugyanakkor elkerüli a műfajra jellemző kliséket, nincsen túl sok szomorú betétdal, sem pedig tárgyalás az utolsó részben. Ehelyett a főszereplő család szemével látjuk, milyen az, amikor egy tag kiesik a megszokott környezetből. Stephen Graham ekkor teljesedik ki leginkább, az a befejező snitt a gyerekszobában olyan erejű, hogy utána, amikor az ember kimegy az utcára, kicsit ténylegesen sötétebben látja a világot és az embereket onnantól. Mert a szörnyek köztünk járnak, és néha angyalarcot hordanak.

9,5/10

A Kamaszok (Adolescence) szinkronnal és magyar felirattal nézhető meg a Netflixen.