Sokrétű feladatra vállalkozott Baska Balázs, amikor közel egyórás dokumentumfilmjét elkészítette édesanyjáról, Rényi Katalin Munkácsy-díjas festőművészről. Intim közelségből tudott egy nagyon személyes művészeti akciót megmutatni, végig kísérni a lélek mélyéről feltörő, robbanásszerű indulatok szülte nagyformátumú expresszív képek létrejöttét. (A film a cikk végén megnézhető)
Sokkal több egy markáns alkotói portrénál A könnyel festek című dokumentumfilm, Baska Balázs munkája. Egyszerre tiszteletadás a tanár előtt, aki otthonát nyitotta meg a fiatal tehetségek előtt, közben egy alkotó házaspár szerelmének és termékeny házasságának képkockái, és egy sokoldalú kortárs művész és védelmező anya portréja. Olyan képzőművészé, aki nem magányos művészetként élte meg az alkotást, hanem a fiatal festők felfedezése közben közösséget épített.
Már önmagában nem könnyű vállalkozás szülőről filmet készíteni, Baska Balázs grafikus, filmrendező mégis úgy látta, hogy a Munkácsy-díjas képzőművész édesanyjáról neki kell megcsinálnia a komplex alkotói munkát bemutató portréfilmet. Elmondása szerint éppen a díj volt az apropója annak, hogy elkezdte filmezni Rényi Katalint. A forgatás több évig tartott, így az időközben legyengült alkotó, betegséggel vívott küzdelme is láthatóvá válik, személyisége egyre érzékenyebb, finomabb árnyalataiban mutatkozik meg.
Ahogyan az lenni szokott, a művészcsaládban felnőtt Rényi Katalin édesapja, Rényi Tamás határozottan ellene volt annak, hogy lánya alkotói pályára lépjen, főként a festészettől óvta lányát. A méltatlanul keveset emlegetett Balázs Béla-díjas filmes politikailag rendkívül érzékeny időszakban, a sematikus emberábrázolás, és a szocreál bénításában vállalkozott az emberi arc megmutatására. (Makra, Legenda a vonaton, Sikátor). Hiába a szülői tiltakozás, a filmes környezet, Rényi Tamás hatása és a szoros apa-lánya kapcsolat végérvényesen megfertőzte a művészt a képalkotás elemi vágyával. Az is sorsszerű, hogy az iparművészetire felvételizve az absztrakt geometrikus festészet nagy magyar képviselője, Baska József vizsgáztatta, aki később élete párja lett.
Másodszorra került be a főiskolára, az első évben Baska tanár úr stílusáról annyit jegyzett meg: „tudja maga úgy fest, mint egy úrilány vasárnap”. Két különböző világ találkozása az övék: a felvidéki, kitartó szorgalmú festőé és a belvárosi művészcsaládban nevelkedett úrilányé. Más miliőben, de mindketten a diktatúra szorításában éltek, annak emléke nyomott hagyott későbbi munkáikon. A forradalom napjaiban Rényi Katalin a Széna tér közelségében élve – egész kislányként – a fegyverekkel megtöltött jeep-ben élte meg a nyomasztó időszakot, majd az ötvenes-hatvanas évek túlszabályozott szorításában tovább tapasztalta. Baska József felvidékiként, anyanyelve használatáért a kiközösítést, megkülönböztetést, a kitelepítést és a megaláztatást kapta.
Az alkalmazott grafika világából indult Rényi Katalin pályája, sokáig elsősorban filmplakátjairól és reklámgrafikáiról ismert, jellegzetes, kifinomult fekete-fehér vonalrajzai kézjegyeivé váltak. Egyebek mellett a NADA-csoport, a Sanchez gyermekei és az Édenkert a sikátorban, de megannyi más filmplakátot és reklámgrafikát készített, de valami hiányérzet munkált benne. Önmaga megmutatása és az a személyesség, ami aztán elementáris erővel tört ki, szinte robbant Rényi Katalin festményein. Állapot kommunikáció – így is megfogalmazhatnánk a nyelvet, amely absztrakt expresszionista vagy gesztusfestészethez áll közel, az indulatok hatása alatt születik, spontán energiái uralják a teret, rabul ejtik a nézőt.
Mintha minden – atavisztikus, vagy gyerekként megélt – érzését gondolatát vitte volna bele az élénk színekkel operáló nagyformátumú alkotásokba. Ahogyan a filmben is megszólaló Orosz István pályatárs felidézi ezt a dionüszoszi irányt, amely az érzelmek útját szabadon engedi és az önmagával és az anyaggal vívott belső küzdelmet viszi a vászonra.
A film részévé tesz a nagyon személyes pillanatoknak, afféle beavatásként is felfogható. Rényi Katalin költő is: szabadversei – amelyeket Hegyi Barbara előadásában hallunk a filmben – a gyermeki kíváncsiság és játékosság szavai, sokszor azonban a démonaival küzdő lélek kifakadásai.
Rényi munkái drámaiak, mint ahogy a filmben fogalmaz, őt a dráma érdekli leginkább. A vörös szín, a vér színe, a kivéreztetés állapota.
A portréfilmet a teremtőerő és az örök fejlődés építi, a filmrendező megtalálta a harmóniát a sokirányú alkotói út ábrázolásában, miközben egyes epizódjaiban, – főként a nagyon termékeny festészete bemutatásában -, önálló filmként is kibontható, érvényes dokumentumfilm lehetet volna. Meg tudta tartani a művésszel az elemző távolságot és tudatos koncepcióval az egyre erőteljesebb alkotómunka, a kiteljesedés felé vitte a filmet.
Baska József – aki archív interjúban szólal meg – arról beszélt, rá kellett döbbennie, mennyire nem követte felesége mindazt, amit neki a főiskolán egykor megtanított. Mert tudta, hogy nincs más választás: egy pont után szárnyalni kell és hagyni a tehetséget. Az elengedés és kölcsönös tiszteletadás jellemezte az alkotópár negyvenöt éves házasságát.
Az autonóm művész mellett megismerjük a határozott világlátású asszonyt, aki a diákjaiért anyatigrisként harcol, akár a gyerekeiért. A művészpár által létrehozott Montázs Rajzstúdió a diákok egy részének többet adott, mint az egyetemi évek, a lakásukban kialakított műhelynapok pedig a hét fénypontját jelentették a tanulóknak.
A lélek súlyát jelző 21 gramm című tárlat Baska Józseftől való búcsú, elengedés folyamata. Hat európai főváros bemutatta, a film ezt a sikerszériát is követte. Rényi terápiaként élte meg ennek a képsorozatnak a létrehozását lázas, emberfeletti munkával, hét év képanyagát hozta létre ebben az átszellemült időszakban, nem túlzás azt állítani, hogy az életmű csúcsát jelentette a tárlat. Gulyás Gábor művészettörténész arról beszélt, hogy olyan művek születtek, amelyben a transzcendenciának bizonyos jellemzői beköszöntöttek.
Az alkotó szárnyalt a képekkel, de az alkotás folyamatos küzdelmének verseiben adott hangot:
„Küszködöm a képpel, Mit hagy a vásznon az ecset, Felfestem és minden szín kikerül, És már csak erek dobognak belül, Szájon át szemen át, Négykézlábra állva, Térből a síkba, Képből a sírba..”
A visszatérő verssorok mellett Horváth Kornél ütőhangszeres zenei aláfestése, a filmben csakúgy mint a tárlatok megnyitóin, híven kíséri a látványt.
A nagyon intenzív képakaráshoz a Teremtő felé érzett tisztelet és alázat társult, hiszen hite szerint a műalkotás képessége isteni adomány. Baska Balázs filmje az isteni kapcsolódással zárul, erre közben is többször visszatér, mintha vélelmezné, hogy szakralitás nélkül nincs valódi művészet. Gyermekei szavai és a festőművész vallomása szerint a mély hit és az Isten-élmény nemcsak megtartó erő az élet fordulatai közepette, de a szembenézés egyedüli útja, a képeken megjelenő energiák pedig az út egyes állomásainak lenyomatai.
A film:
Írta: Szilléry Éva
