Az ember viktoriánus haltenyésztőként nehezen tesz szert országos ismertségre. Sebészként talán nagyobb rá az esély, de ahhoz valami jelentős felfedezést kell tenni. Műkedvelő zoológusként viszont már könnyen válhat híressé bárki, pláne akkor, ha némileg őrültnek is tűnik, a kalandjairól pedig folyamatosan beszámol az egyébként is természettudományos lázban égő brit olvasóközönségnek – ezzel ráadásul a karót nyelt akadémikusokat is megbotránkoztathatja, ám ők az olvasóközönségnek csak egy kis, ráadásul sótlan részét teszik ki. Az 1826-ban született Frank Bucklandben minden megvolt ahhoz, hogy – ahogy Richard Girling tudománytörténész, Buckland életrajzírója fogalmaz – korának David Attenborough-ja legyen, leszámítva persze a tévét.

A viktoriánus celeb

Ezt Frank kiválóan pótolta a Curiosities of Natural History című sorozatával, amelyben némileg ugyan csapongott a témák között, de javarészt az állatvilág csodáiról és különböző külföldi kalandjairól számolt be. Lehet, hogy volt, akinek ez nem volt elég tudományos, Charles Darwint viszont eléggé meggyőzte ahhoz, hogy hosszan tartó levelezésbe (vitába) bocsátkozzon a szerzővel, akinek egyébként az apját, William Bucklandet is ismerte – őt viszont cseppet sem kedvelte, hangosnak és közönségesnek tartotta. Hiába álltak levelezésben, Darwin evolúcióelmélete Frank Bucklandet sem győzte meg: apjához hasonlóan (aki teológus és anglikán pap is volt) mélyen hívő volt, és keményen állta a sarat az evolúcióelmélettel szemben, amelynek apja, annak ellenére, hogy nem értett vele egyet, az oxfordi természettudomány egyik első nagy alakjaként bizonyos értelemben az előfutára is volt. Itt nem arról volt szó, hogy a nagy Charles Darwin leereszkedett volna a kókler Frank Bucklandhez: a vita egyenrangú felek között zajlott, legalábbis a közvélemény azoknak tartotta őket, és mára hiába felejtették el javarészt a zoológus-sebészt, a korában valóban akkora ismertségnek örvendett, mint ma Attenborough.

Ezen nem változtattak a mai szemmel talán megkérdőjelezhető gyakorlatok sem: a majmai rendszeresen sört ittak, nem idegenkedett a testi fenyítéstől, és valamilyen oknál fogva legalább egy alkalommal brandyvel itatott egy disznódelfint. Ezek a korabeli közönség szemében bájos adalékoknak tűnhettek, de mint emlékirataiból is kiderül, Buckland egyáltalán nem volt állatkínzó, legalábbis szándékosan semmiképp: határozottan kikelt a szenvedés okozása ellen, ahogyan apja is, és később a haltenyészetekben is különösen fontosnak tartotta, hogy a tenyésztett halak humánus körülmények között élhessenek.

A zoofágia

Ezzel még nem értek véget köztük a hasonlóságok: Frank a kortársai szerint apja termete és jó kedélye mellett William különös ízlését is örökölte. A Buckland-ház sajátos életéről javarészt Frank ott vendégeskedő barátai számoltak be, de az apja egyáltalán nem csinált titkot abból, hogy minden élőlényt meg szeretne kóstolni a Földön. Ha valaki egérbecsináltat, krokodilt és legyeket kap ebédre (ez végül lekerült a menüről), az valami egészen mást érthet házias ízek alatt, mint a nagy többség. A környezet sem volt épp hétköznapi, Franket élő és halott (gyakran évmilliók óta halott állatok) vették körül, és persze rengeteg megkövesedett ürülék, ami a geológus William mániája volt – azé a geológusé, aki megalkotta a koprolit szót az emberiségnek, és aki többet várt a szarkövületektől, mint bárki más.

A koprolitok mellett persze más fosszíliák is voltak a házban, és az egyik, Girling által idézett anekdota szerint Frank ezeket már kiskorában is jól ismerte: amikor a környékbeliek valamilyen kevésbé érdekes lelettel állítottak be William Bucklandhez, ő csak hívta Frankie-t, hogy rendet tegyen az ammoniteszek között (a történet szerint négyévesen azért már egy Ichtyosaurus gerinccsigolyája sem fogott ki rajta). A házban akadt (élő) teknős, medve, sakál, majom, tengerimalac, egér és patkány is, nem csoda, hogy Frank Buckland akármennyire is igyekezett sebésznek tanulni, végül zoológus lett belőle. Ebben persze segítette az is, hogy anyja, Mary Morland (később Buckland) maga is paleontológus, méghozzá a tengeri szivacsok szakértője, valamint elismert illusztrátor volt – továbbá valamennyire ő képviselte a józanság szavát Frank életében, több-kevesebb sikerrel.

Addamsék és Durrellék

A beszámolók szerint a család valahol az Addams Family és Durrellék között helyezkedett el. Az (idővel) hatalmas házban egyre több lett a fosszília és a kitömött állat, miközben a menazséria sem fogyatkozott: William a külföldi gyűjtőútjairól rendre különböző állatokat (élőket és holtakat egyaránt) vitt haza a gyerekeknek. A vacsorák viktoriánus rendben zajlottak, bár a gyerekeket is teljesen egyenrangú félként kezelték az egérpörkölt elfogyasztása közben, mialatt egzotikus gyíkok kapdosták el a beszabaduló legyeket – rendnek azért lennie kell.

Nem túlzás azt állítani, hogy Frank Buckland a mélyvízzel kezdett: miután elkísérte apját a gyűjtőútjaira és részt vett a családi ebédeken, a családfő már többé-kevésbé kész tudósként kezelte, ennek megfelelően választottak neki iskolát is. Sajnos az is kiderült, hogy a korban liberálisnak mondható nevelés nem kedvezett az akkori vonalas iskolákba történő beilleszkedésnek: Frank csak protekcióval került be az előkelő intézményekbe. Az egyik iskolában, ahol éppenséggel William Buckland testvére, John volt az osztályfőnöke, annyira elverték a kezét vonalzóval, hogy már maga az apa is tollat ragadott, és lehordta a testvérét, hogy a humánus nádpálca helyett képes volt a merev vonalzóval odacsapni, amivel maradandó sérülést okozott a fiának. Frank Buckland egyik ujjízülete egyébként haláláig nem gyógyult meg.

Macskaboncolás és érvágás hat pennyért

Az ilyen emberből általában vagy sorozatgyilkos lesz, vagy zseni, vagy mindkettő. A sors fintora, hogy Frank Bucklandből igazából egyik sem lett, bár voltak arra utaló jelek, hogy jobb vele vigyázni: a bentlakásos iskolája környékén egereknek állított csapdát, majd vagy helyben, egy kis tüzet kuporítva elfogyasztotta őket, vagy elrakta őket boncolásra. Az iskola környékén élő kóbor macskák sem voltak tőle biztonságban, a közös hálóban végzett boncolásai ellen végül a diáktársai is kikeltek, amikor elrakta a maradék munkát másnapra egy dobozban az ágya alá. Lelkes horgászként írják le, de hogy a halakkal mit csinált, rejtély – mindenesetre egy lazachoroggal képes volt kiszedni egy döglött macskát az iskola orgonájából, ami arra is utal, hogy a különös figurát azért mégis befogadta a konzervatív angol közeg.

Sőt, az is arra utal, hogy szinte kivétel nélkül pozitív hangvételű visszaemlékezéseket lehet olvasni róla: egykori iskolatársa, William Tuckwell szerint kiváló ember volt, csak hát éppen megvoltak a maga furcsaságai, például szeretett egereket (sündisznókat, mókusokat, kígyókat) tartani a szobájában, és ezeket néha magával vitte máshova is. Ezt afféle diákcsínyként említi, de Frank Buckland nem tréfált: ahogy Gerald Durrell, ő is hajlamos volt skorpiókat tartani a zsebében, és nem csak gyerekkorában. Normális ez a gyerek? – tette fel gyakran a kérdést Larry Durrell az öccséről, Geraldról, de Frank Buckland esetében ezt már meg sem kérdezték, hiszen úgy tűnik, körülötte senki sem volt egészen normális.

Tuckwell, az egykori oxfordi diáktárs szerint páratlanul szórakoztató volt, hogy a kis kedvencei mindenhová elkísérték Franket, de ezt nem mindenki gondolta így. A jelek szerint Frank szórakoztatónak találta, hogy kígyót akaszt a lányok nyakába, és hiába nyugtatta meg őket, hogy már nincs (vagy soha nem is volt) méregfoguk, így sem aratott osztatlan sikert. Az asztal alatt hörcsögök kergetőztek, a kanapé alatt kígyó lakott, így néha megesett, hogy a természet elvégezte a dolgát, és az egyik házikedvenc a másik áldozatául esett. Sebaj, Buckland mindent hasznosított: az elhullott állatokból preparátum lett, némelyikükből pedig étel. Attól a gyerektől, aki meglepetésként azt kapta az apjától, hogy Oxfordban meglovagolhasson egy óriásteknőst, majd különleges kegyként azt is, hogy a szakáccsal együtt levághassa a fejét, ez aligha meglepő.

Ahogyan az sem, hogy végül egyáltalán nem szokványos karriert futott be. Kezdetben a természettudománnyal akart foglalkozni, majd Girling szerint apja nyomdokait követve valami olyasmivel, amivel az emberiséget szolgálhatja: sebészettel. Ennek érdekében a macskaboncolásról átnyergelt valami másra: amint szert tett egy szikére, az érvágást gyakorolta az iskolatársain (12 éves korában). Ekkor sem volt túl kegyetlen, egy műtétért 6 pennyt fizetett az alanynak, ha hajlandó volt az ereit a rendelkezésére bocsátani.

Buckland, a sebész

Szerencsére ennél tovább nem ment: 1848-ban a St. George kórházban már sebészként foglalkoztatták, és mint egy anyjához írt levelében megfogalmazta, legfőbb célja az volt, hogy az emberiség javát szolgálja. Ehhez egy hulla még nem volt elég, de egy francia tanulmányút után már jobban értett az emberi anatómiához is – útközben, szintén egy levele szerint, szert tett némi emberi bőrre is, amit egy ismerős vargánál cserzésre adott le. „Azt mondtam neki, hogy egy különleges állat bőre – írta –, de nem is hazudtam: tulajdonképpen ez az igazság.” Az addigi vizsgáin bukdácsolt, de különösebb károkozás nélkül végül az angol szanitéceknél, a Life Guardsnál kötött ki.

Ez egy érdekes kettősségre világít rá: Buckland meg volt győződve arról, hogy az ember a teremtés koronája, de egyúttal arról is, hogy ugyanolyan állat, mint a többi, hiába nem fogadta el Darwin szerinte büdös majomrokonságát. Az apja hasonlóan szenvtelennek tűnt, amikor szentekről vagy akár emberi maradványokról volt szó, valószínűleg ő az egyetlen geológus, aki valaha elfogyasztotta egy király szívét – mivel úgy gondolta, hogy ha már mindenféle állatot megkóstolt a Földön, ez sem maradhat ki. Hogy mit evett valójában, sosem fogjuk megtudni: az állítólagos XIV. Lajos szívét tartalmazó urnát egy oxfordi barátja mutatta neki.

Nincs felesleg

Frank zabálása viszont egyáltalán nem csak a falánkságnak volt köszönhető. A leírásaiból kitűnik, hogy szerette az állatait, ahogy az apja is – nem azért tartotta őket, hogy végül pörkölt legyen belőlük, de nem is akarta, hogy feleslegként végezzék. William Buckland alaptétele szerint a természetben nincs felesleg, és ebben a fia is követte: a geológus apa úgy gondolta, hogy Anglia terméketlen vidékeit felőrölt dinoszauruszszarral lehet majd trágyázni, a fia viszont mert nagyobbat álmodni. Pláne azért, mert koprolitból, akármilyen sokáig és nagy területen éltek dinoszauruszok, azért nincs, és akkor sem volt végtelen mennyiség. Az ötlet, ami már az idősebb Bucklandék vacsoraasztalán megszületett, a különböző idegenhonos (vagy akár otthoni) fajok elfogyasztása volt, ebben pedig tulajdonképpen jó példával jártak elöl: megkóstolták, hogy másnak ne kelljen. A beszámolóik szerint vakondot, legyet és fülbemászót nem érdemes enni; William ezt azzal egészítette ki, hogy az uborkának is förtelmes íze van.

Ha valakinek, hát neki lehet hinni a témában: bár az apja ismerte a denevérpisi és a devoni föld ízét is, másokról nem is beszélve, Frank megpróbálta meghaladni őt, és alkut kötött a Londoni Állatkertben dolgozó ismerősével, hogy ha valami elhullik ott, akkor hadd kóstolja meg. Miután a korabeli állatkertek nem éppen arról voltak híresek, hogy az ott tartott állatok nagyon sokáig húznák, bizonyára sok mindenhez hozzájutott. Igaz, a némileg állott párduc például nem aratott túl nagy sikert a fogyasztói között, és ami azt illeti, az egyik ilyen kísérleti fogás sem tűnik túl vonzónak – bár John Ruskin angol költő és esztéta szerint a krokodil, amit a szülői házban fogyasztottak, finom volt. Maga Frank Buckland a saját maga által meglovagolt és lefejezett teknősről azt írja, hogy a fejhúsnak „főtt kanóchoz” hasonló íze volt, de hogy ez az ő szótárában jónak vagy rossznak számít-e, nem derül ki.

Frank az egyetem elvégzése után több műfajban is kipróbálta magát, és elismert, bár nem túl híres sebészként is sikerült elhelyezkednie – miközben jobban érdekelte a zoológia és az, hogy hogyan lehetne eltartani a Brit Birodalom egyre több lakóját. Azt ő is belátta, hogy nem mindenki lenne vevő az általa kedvelt kígyókra és békákra, de azt egészen komolyan felvetette, hogy az egér és a kiskutya, amiből úgyis túl sok van, kiváló élelem lehetne. 1860-ban az ő vezetésével jött létre az egzotikus fajok hasznosításával foglalkozó brit Acclimatization Society.

Akklimatizációs társaságok

Az ehhez hasonló társaságok a 19. század közepén az egész világon népszerűek voltak, és bár emberbarát célokból születtek, rengeteg kárt okoztak. Elsőként 1854-ben a francia La Societé Zoologique d’Acclimatationt alapították meg Párizsban, azzal a céllal, hogy 75 idegenhonos fajt telepítsenek meg Franciaországban. A fajokat a hasznosságuk vagy a szépségük alapján válogatták ki, a terv ugyanis az volt, hogy egyfajta édenkertet varázsoljanak a francia vidékből, és persze az is, hogy új fajokat tenyészthessenek. A társaság egy állatkertet is létrehozott Párizsban, ami a szórakoztatás mellett azt is bizonyította, hogy a messze földről érkezett állatok megélnek a francia klímán is. Azért, ha valaki sikeresen tenyésztette is őket, a társaság jutalmat kínált. Az állatkertben a kor szokásai szerint nem csak állatok és növények, hanem emberek is helyet kaptak (az utolsó emberkiállítást meglepően későn, 1958-ban tartották a brüsszeli expón). A később egész Európában, Észak-Amerikában, Új-Zélandon és Ausztráliában megjelenő társaságok persze nem csak az importra, hanem az exportra is gondoltak: az elmélet szerint így a hasznos és szép állatok mindenhová eljuthattak volna a Földön, az a faj pedig, amelyik nem érzi jól magát az új otthonában, előbb-utóbb alkalmazkodik az ottani körülményekhez.

Hasonlóan nagyra törő célokkal alapították meg az angol társaságot is 1860-ban, Buckland főtitkárkodásával. Mivel maga az ötlet is egy 1859-es „zoológiai vacsorán” született, és a tagok között ott volt Buckland is, nem túl meglepő, hogy a társaság elsősorban a különböző külföldi fajok gasztronómiai felhasználására koncentrált, a tagjai pedig leginkább azon fáradoztak, hogy birkákat juttassanak el az angol gyarmatokra, illetve érdekes madarakat telepítsenek meg Angliában.

Bár az Acclimatization Society 1866-ban különösebb eredmények nélkül megszűnt, egy öröksége azért maradt: a társaság telepítette be azokat a szürke mókusokat Angliába, amelyektől azóta sem tudnak szabadulni. A később létrejövő amerikai és ausztrál egyesületek is letettek valamit az asztalra, a részben az ő közvetítésükkel érkező invazív fajok némelyike a mai napig problémákat okoz. Ez persze nem jelenti azt, hogy maga az ötlet eleve rossz lett volna, inkább csak a kísérlet sikerült rosszul – a társaság tagjai azt gondolták, hogy az Amerikából érkező pulyka, krumpli és egyebek után más haszonnövényeket és állatokat is sikeresen meg tudnak majd honosítani.

A társaság megszűnése után, 1868-ban felvetődött, hogy a húshiányt Angliában lófogyasztással lehetne pótolni, de ezt Buckland gyomra már nem vette be. „Szerény véleményem szerint a hipofágiának Angliában szemernyi esélye sincsen” – mondta az ember, aki csak a fülbemászót és az uborkát nem volt hajlandó megenni. Nem mintha undorodott volna a lóhústól, de úgy érezte, hogy az angol úriemberek akármi mást szívesebben megennének, mint a lovat; ezt a sejtését egy lóvacsora csak igazolni tudta, a legbátrabbak is csak kóstolgatták a fogásokat. Pedig a lófogyasztás logikus megoldás lett volna: mint Buckland is felhívta rá a figyelmet, a lovaknak előbb-utóbb el kell pusztulniuk (a rengeteg munka miatt inkább előbb), és semmi értelme ennyi húst elpazarolni.

Ha nincs hús, egyenek halat

Frank Buckland figyelme nagyjából az Acclimatization Society megalapításakor az egzotikus állatokról más irányba fordult: elkezdték érdekelni a halak, részben épp azért, mert a szárazföldi állatok meghonosítása nem járt elegendő sikerrel, részben pedig azért, mert gyerekkora óta lelkes horgász volt, a szaporításukkal azonban addig még nem próbálkozott.

George C. Bompas, Buckland első életrajzírója (és sógora) szerint Frank Buckland 1861. május elsején kísérletezett először halkeltetéssel. Az első kísérleteket nagy érdeklődés fogadta, de ezek nem sikerültek: mint kiderült, a haltenyésztés körülményes dolog, de Buckland látott benne annyi fantáziát, hogy ragaszkodjon a tervéhez. Ehhez még jobban meg kellett ismernie a tenyésztésre kinézett halakat, meg kellett néznie a már működő haltenyészeteket, és meg kellett ismernie a halak viselkedését is.

Ez idő alatt Bompas szerint Buckland valósággal kétéltűvé változott, annyi időt töltött egy skót haltenyészet hideg vizében, közben pedig fáradhatatlanul írta az útirajzait és ismeretterjesztő műveit, és természetesen mindent megevett, amit ismerősei is rajongói küldtek neki a londoni címére. A tonhal érdekes módon kifogott rajta, de ettől még minden nagyobb testű hal szenvedélyesen érdekelte: úgy gondolta, hogy ezek jelentik majd az élelmezés jövőjét, és az elsők között fogalmazta meg a túlhalászat problémáját, amit a tipikus angol szűklátókörűségnek tulajdonított. Erre a halászat és a haltenyészetek szorosabb felügyeletét látta jó megoldásnak – amire, amikor az ötletet felvetette, nem tűnt alkalmasnak: Girling szerint a túláradó lelkesedése, a humora és az, hogy egerekkel a zsebében mászkált még 46 éves korában is, a közvélemény szemében komolytalanná tette. 1863-ban aztán két szokásos elbeszéléskötet között megjelentette első halas szakmunkáját is.

Buckland a következő éveit a haltenyészetek tanulmányozásával és tökéletesítésével töltötte, miközben országos szinten is elismert halszakértővé (pláne a tenyészetek szakértőjévé) vált. Bompas szerint 1863 és 1865 között Buckland folyamatos mozgásban volt: Angliában, Skóciában és Írországban egyre több frissen létesülő tenyészet kérte a segítségét, ezek elindításához pedig ikrára volt szükség.

Buckland gyakran maga gyűjtötte a pisztrángikrákat (januárban-februárban), közben pedig gondoskodott a tenyészetek ellátásáról, előadásokat tartott és a Times című lapban népszerűsítette a haltenyészetek ötletét. Az Akklimatizációs Társaság alapeszméjét sem adta fel: a házában, ahol szintén haltenyésztéssel kísérletezett, rendszeresek voltak a külföldi látogatók, akik gyakran ikrát is hoztak magukkal, amiket Buckland megpróbált megtelepíteni. 1865-ben aztán hivatalosan is Őfelsége Főhaltenyésztőjének nevezték ki, majd két évvel később megkapta a lazactenyészetek felügyeleti jogát is. A népszerűsítésen kívül is sokat tett az ágazatért: az elsők között emelte fel a hangját a kis méretű halak kifogásával járó pazarlás és környezeti károkozás ellen, és nem csak a víz összetételének és minőségének ellenőrzését követelte, hanem azt is, hogy óvják meg a vizek tisztaságát és vizsgálják ki alaposabban a tengeri halászterületek élővilágát.

Frank Buckland a végrendeletében 5000 fontot hagyott egy alapítványra, amely ezeket a kutatásokat támogatja, de már életében közelebb jutott ahhoz az élelmezési célhoz, amit még az apja tűzött ki maga elé. 1880-ban halt meg, valószínűleg a jeges vízben végzett munka miatt – egy évvel korábban tüdővérzést kapott, majd egyre romlott az állapota, amit az asztma és a bronchitis csak tovább súlyosbított.