Nőnap. Az erő és egyben az erőtlenség, a tehetetlenség és a harag napja. Látjuk a világ vezetőit, ahogyan a nőkről beszélnek: „háziasszonyok”, akiknek spórolniuk kell, anyák, akiknek szülniük kell – és közben hallgatniuk kell az embertelen szülészeti ellátásról és az azt követő időszak teljes elhagyatottságáról. Boszorkányok, akiket regulázni kell, vagy egyszerűen testek, amelyek felett bárki kedve szerint rendelkezhet. Hogy az Amerikai Egyesült Államok elnökét idézzem: „Ragadd meg a pinájukat. Bármit megtehetsz.” A folyamatos nők elleni erőszak hétköznapi, szinte banális, az érdek mögötte, hogy „maradjunk ott, ahol vagyunk”. Esetleg elfogadhatunk egy szál virágot, ha szépen megköszönjük. Ahogy Silvia Federici írja, A boszorkányüldözésektől a nőgyilkosságokig című könyvében

„[…] a nők elleni erőszak kulcsfontosságú eleme ennek az új globális háborúnak – nemcsak az általa kiváltott borzalom vagy az üzenetek miatt, amelyeket közvetít, hanem amiatt is, amit a nők közösségeikben képviselnek, vagyis az összetartást, valamint – ugyanolyan fontos módon – a biztonság és a jólét nem kereskedelmi alapú felfogásának védelmét.”

A közpolitika nyomása nem válik semmissé, amikor hazaérünk, és bezárjuk magunk mögött az ajtót. Elszigetelt otthonainkban második műszakként várnak ránk a mindennap újratermelődő gondoskodás terhei: időseink, gyerekeink, a házimunka, a kimeríthetetlen érzelmi bevonódás. Elborítanak minket, azt sugallják, hogy vonuljunk vissza, hogy ne szóljunk bele a közügyekbe, ne veszítsünk még többet az energiánkból, az egészségünkből, a gyerekeink mentális jóllétéből. Ha a rendszer nem biztosít oktatást, oktassunk mi. Ha nem biztosít ellátást, gondoskodjunk még jobban. Ha nincs elég pénzünk, spóroljunk hatékonyabban vagy vállaljunk el még egy munkát.

De ha látjuk, hogy milyen erő szabadul fel, amikor összegyűlünk, amikor kimondjuk a haragunkat, amikor lerakjuk a terheinket, akkor tudjuk: nem hallgathatunk.

Nem fogunk adókedvezményekért szülni. Nem fogjuk legitimálni azokat, akik ellopják a gyerekeink jövőjét.

A boszorkányokat azért is üldözték, mert tudásuk volt. Mi is boszorkányokká válunk,  amikor felismerjük, hogy családjainkat nem csak vér szerint, hanem tudatosan is választhatjuk. Közösséget építünk, vigyázunk egymás gyerekeire, műhelyeket hozunk létre. Amikor meghallgatjuk leszbikus, roma, más osztályhelyzetű nőtársainkat, teret és platformot biztosítunk nekik, mert tudjuk, hogy a rendszerszintű igazságtalanság mindenkit más mértékben érint, és gyakran azoknak nincs terük megszólalni, akiket a legerősebben sújt. Amikor látjuk, hogyan teszi a kapitalizmus és a NER összefonódása a gazdaságilag kiszolgáltatott nőket még sebezhetőbbé, hogyan zárja őket bántalmazó kapcsolatokba az, hogy a lakhatási támogatásért szülni kell három gyereket, hogy válás után büntetőkamatot kell fizetni. Amikor felemeljük a hangunkat és kiállunk egymásért és magunkért, ezzel vállalva a konfliktust vagy a veszélyhelyzetet. Ezek a gyakorlatok és lázadások nem illeszkednek a kapitalizmus logikájába, így nehéz köréjük szerveződni – ez pedig jól mutatja, mennyire rendszerellenesek.

Térképet rajzolunk és összekapcsoljuk a különböző területeket: feminista szociális munkások, gondozók, ápolók, óvónők, kisgyermeknevelők, újságírók keresik egymást, mert tudják, hogy csak közös értékek mentén lehet változást elérni. Jó anyák vagyunk – nem azért, mert a gyerekeinket fejlesztjük, befektetésként tekintünk rájuk és internalizáljuk a társadalmi sikeresség nyomását, hanem mert őszinték és önazonosak próbálunk lenni az anyaságban is. Megtörjük a generációs mintákat, de nem engedjük, hogy a rendszer kizárólagos felelősségünkké tegye gyermekeink mentális, érzelmi, fizikai jóllétét. Számonkérjük a méltó egészségügyi ellátást, az oktatást, miközben visszük-hozzuk a gyerekeinket az óvodába, az iskolába, a munkahelyeinkre rohanunk, és este még két mondatot váltunk a barátnőnkkel, aki ugyanebben van.

A rendszer nem értünk dolgozik, de mi dolgozunk – és kapcsolódunk.

Együtt alkotunk, biztonságos tereket teremtünk egymás támaszai vagyunk, hogy megtaláljuk a saját erőnket és egyensúlyunkat. Ez a munka régóta zajlik, akkor is, ha sokan nem látják. A gyógyítás erősebb lehet, mint a rombolás. A tudás megosztása erősebb lehet, mint a megfélemlítés. Mondjuk ki újra, érthetően, és kapcsolódva.