„Ahol a lélek sötétbe borul” – Nekrológ Sopsits Árpád emlékére
Életének 73. évében, hosszú, súlyos betegség után elhunyt Sopsits Árpád Balázs Béla-díjas film- és színházrendező, forgatókönyvíró, a magyar mozgóképkultúra egyik különutas, szenvedélyes alkotója.
Halálhírét a Magyar Filmművészek Szövetsége jelentette be, amely saját halottjának tekinti az elhunyt rendezőt. Sopsits Árpád neve egyet jelentett a nyugtalanító emberi sorsok, a belső vívódások és az elhallgatott traumák hiteles és megrázó bemutatásával.
Szegedtől Martfűig – Egy rendezői pálya íve
Sopsits Árpád 1952. május 2-án született Szegeden. Pályája első állomásai nem sejtették, hogy egy különleges filmes életmű bontakozik majd ki a keze alatt. A Debreceni Egyetem népművelés-könyvtár szakán kezdte tanulmányait, majd 1975 és 1979 között már a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanult Makk Károly osztályában. Ez a négy év meghatározó lett: itt formálódott az a látásmód, amely később filmjeinek nyers őszinteségét és lelki mélységét adta.
Az egyetem után dolgozott a Semmelweis Egyetem Filozófiai Intézetében, forgatókönyvíró volt a Mafilmnél, majd rendezőként is bemutatkozhatott. Színházi rendezőként is számos fontos munkát jegyzett: a Budapesti Kamaraszínház, a Gyulai Várszínház, az Új Színház, a Szabadkai Népszínház, a Nemzeti Színház, a Merlin Színház, a Vígszínház és a Szekszárdi Német Színház is színpadra vitte rendezéseit.
Filmek a lélek sötét oldaláról
1989-ben készült el első játékfilmje, a Céllövölde, amely azonnal érzékeltette, hogy Sopsits a mélyre merülő, szorongató történetek mestere. Későbbi filmjei – Video Blues (1992), Félelem és reszketés (1994), Rítus (1995), Derengő (1996), Légyfogó (1998), A negatív ember (1998) – szinte kivétel nélkül a társadalom és az emberi psziché peremvidékeit kutatták. Talán a legemlékezetesebb alkotása a 2001-es Torzók, amely a rendszerváltás utáni magyar film egyik legsúlyosabb traumafeldolgozó műve lett, a gyermekotthonok világát tárva fel kegyetlen őszinteséggel.
Sopsits későbbi filmjei közül kiemelkedik A martfűi rém (2016), amely egy valós bűnügyi történet alapján készült, és egy brutális gyilkosságsorozatot dolgoz fel. A film pszichothrillerként és történelmi rekonstrukcióként egyaránt mestermunka. Nem véletlen, hogy ezért a filmért 2017-ben a Magyar Filmhéten megkapta a legjobb rendező díját.
Elismerések és díjak – Életmű a margón
Sopsits Árpád háromszor vehetett át díjat a Magyar Filmszemlén (1990, 1993, 2001), de alkotásait nemzetközi szinten is elismerték: Bergamóban, Potsdamban, Montrealban, Liege-ben és Parmában is díjazták. 1994-ben kapta meg a Balázs Béla-díjat, 2002-ben a filmkritikusok díját és a Gundel Művészeti Díjat, 2008-ban a Vámos László-díjat. 2017-ben a Magyar Filmakadémia tagjai közé választották.
A végső út
Sopsits Árpád 2023 végén agyműtéten esett át, de állapota nem javult, végül hosszú betegség után 2024. február 29-én távozott az élők sorából. Utolsó nagyjátékfilmje, a Mellékszereplők 2023-ban került a mozikba, amely méltó zárása lett ennek a kíméletlenül őszinte életműnek.
Halála pótolhatatlan veszteség a magyar film és színház világában. Egy rendező távozott, aki nem félt a sötétség mélyére nézni, és aki hitt abban, hogy a művészet feladata: tükröt tartani az ember lelkének, még akkor is, ha a tükörkép nem szép, hanem megrázó és fájdalmas.
Sopsits Árpád tavaly áprilisi interjúja a Filmtett oldalán:
„Nem tudja többé az ember tisztán látni. A Szép nem tud egy idő után a maga teljes kristálytisztaságában megjelenni. Ez olyan, mint amikor az ember sokat nézi a hegesztőpisztoly lángját, akkor egy kicsit mindenhol ott lesz ez a láng, bármit néz. Fertőződünk mindentől, és ez a fertőzés eljuttathat odáig, hogy az ember, ha nagyon sok borzalmat, szennyet lát, akkor is ha valami szép van előtte, rögtön látja a borzalmát. De lehet, hogy tévedek, és aztán rá fogok jönni, hogy tévedtem. De például ha gyönyörű zenét hallok – főleg, hogyha föl is ismerem –, akkor mindig bennem van az a fájdalom, hogy én nem lettem zenész. Hiába tetszik az a mű, gyönyörűnek érzem, nagyon jó megélni, de van egy olyan fájdalom mellette. Ugyanilyen a szép látása is: hogyha sok szörnyűséget, szennyet látsz, nem tudod azt az elementáris szépséget olyan nyitott szívvel befogadni. Nem azért, mert nem akarod. Nem tudod. Ezért szoktam mondani, hogy az emberi tapasztalatok mindenkiben rétegeket raknak. Például senki nem gondolta volna évekkel ezelőtt, hogy a mikro-műanyagok benne vannak szerveztünkben, és iszonyú károkat okoznak. Gondolta volna valaki? És ezek rakódtak és rakódtak, és most már ez egy külön betegségforma. Én úgy gondolom, hogy a ronda, a szörnyű folyamatos látása ilyen: kiszorítja a szép látásának a lehetőségét.”
Nyugodjék békében.
