A Szentendrei Régi Művésztelepen elsőként az hat rám a legerősebben péntek este, hogy milyen sokan vannak, és milyen élénk, ünneplő a tömeg máris. Egyáltalán nem túlzok: közlekedni is alig lehet, leülni végképp nem, sőt még olyan zugot is nehezen találok, ahol sem én nem zavarok másokat, sem a kollégák engem, és tudok jegyzetelni. Egy-egy kamerának, fényképezőgépnek időről időre azért útban vagyok, de szerencsére senki sem ideges. Mivel gyerekek is jó néhányan érkeztek, és a kiállítás fő terében nagy készülődés jeleit lehet érzékelni, iskolai ünnepélyek hangulatára emlékeztet az esemény, de nem a hosszú beszédek miatt unalmas, hanem a színes, műsoros, jutalomkönyves alkalmakéra, amelyek sikerében gyerekek és tanáraik egyaránt nagyon érdekeltek.
Három népviseletbe öltözött lány éneke nyitja a programot – mint később kiderül, az Óbudai Népzenei Iskola növendékei, akiket az igazgató, Szerényi Béla kísér tekerőlanton. A dalok témája a szerelem, méghozzá a keserves, csalódásokkal teli, a hangvétel mégis inkább hetyke, mint szomorú. A népdal – állapítom meg magamban – a legsúlyosabb tartalmakat is kivételes könnyedséggel, eleganciával és életigenléssel képes közvetíteni.
Jusztusz Noémi, a Petőfi Kulturális Ügynökség alkotóművészetekért felelős osztályvezetője üdvözli a különleges este vendégeit, amely illik Kósa Klára keramikusművész különleges, sokoldalú személyiségéhez. „Száll a madár ágrul ágra, / Száll az ének szájrul szájra” – idézi a Rege a csodaszarvasról-t Arany Jánostól, a népművészet alkotásaiban megnyilvánuló ősi inspirációs forrásra utalva. Aztán a kiállítás anyagának megszületésében fontos szerepet játszó Bartókra és Kodályra tereli a szót, hiszen Kósa és az általános iskolás Klinkó Zita zömében párban, egymás mellett kiállított munkáinak egyaránt az általuk gyűjtött népdalok voltak az ihletői.
Újabb, kalotaszegi, győrfalvi népdalok után Bor Zoltán közgazdász, jogász, műgyűjtő, Kósa Klára évtizedes jóbarátja lép a mikrofonhoz, és izgalmas újításnak nevezi, hogy a művésznő a népdalt választotta az itt látható alkotások múzsájául. De mi az a népdal? – kérdezi. Herder 1771-ben, majd 1807-ben két dalgyűjteményt is megjelentetett, és Volksliednek nevezte az általa összegyűjtötteket, pedig nem mind azok voltak. Goethe szólt is neki, hogy néhányat az ő versei közül is népdalnak nyilvánított, de Herder nem zavartatta magát ettől, mivel úgy gondolta, amit a nép ismer és énekel, az nyugodtan nevezhető népdalnak (ez nálunk is így volt: Petőfinek sok verse költözött át a nép ajkára).
Bartók és Kodály korában, a 20. század elején is divat volt a népdalok és más népi emlékek gyűjtése. Kodály sok népdalt beépített a műveibe, amelyek hozzásegítették ahhoz, hogy a maga zenei hangjára rátaláljon. Bartók viszont különválasztotta a népdalgyűjtést, -feldolgozást és a zeneszerzői munkásságát. Háromszázezer magyar népdalt ismerünk, és kétszázezer ezek közül egyedi. Bartók és Kodály nyolc-kilencezret gyűjtött – megdöbbentő, hogy ez a mennyiség szinte egyetlen cseppnek tűnik a monumentális kulturális kincstömeg háromszázezres óceánjához képest. Más hasonlattal: a magyar népdalkincs három Bibliára való mennyiségű betűből áll. És ami szintén elképesztő: énekelt szövegekről van szó, amelyeket nem írtak le, hanem fejből tudtak és énekeltek. Bartók, Kodály és Lajtha László az utolsók között voltak, akik még autentikus formájukban hallgathatták és rögzíthették őket.
A népdalok gyönyörködtetnek, szórakoztatnak, és ami a legfontosabb: nem lehet őket hamisítani: húszból 19 ember tévedhetetlenül meg tudja állapítani, melyik az igazi, melyik a mű. Tiszta forrásból származik, és ezt megérezzük.
A rendhagyó kiállításmegnyitó rendhagyó zárásaként népdalszöveges papírokat osztanak a szervezők, és már együtt énekelünk, így megtapasztalhatjuk, mit jelent gyakorlatra váltani, amiről addig hallottunk; azt, hogy mekkora erő van a közös éneklésben, és főleg azt, hogy anyanyelvünkként beszéljük a népdalok nyelvét.
Néhány kérdés maradt bennem, ezért az ünnepi tülekedésben Bor úrhoz lépek, és arról érdeklődőm, hogyan született meg a szabálytalan alkotópáros, Klára és Zita kiállításának ötlete. Zita nagyszülei Klára régi barátai, gyűjtői, akiket már tizenöt éve ismer. Általuk ismerte meg a kislányt, akinek a képeit a tanárai már régóta rendszeresen elküldik nemzetközi kiállításokra, amelyeken minden alkalommal a legmagasabbra értékelik és díjazzák őket. Noha Klára és Zita között 69 év a korkülönbség, gyorsan kiderült, hogy remekül össze tudnak hangolódni. Klára meglátta Zitában a művészt, és örömmel működött együtt vele, ami nagy dolog, mert mindig nagyon megválogatja a partnereit.
Pár perc múlva Klárát is meg tudom kérdezni. „Volt egy népdallistánk, arról válogattunk; együtt meghallgattuk, aztán el is énekeltük a dalokat – mondja az együttműködésükről –, és érdekes módon mindig ugyanazok a népdalok tetszettek neki és nekem.” Kérdésemre, hogy tanította, befolyásolta, irányítgatta-e Zitát, határozott nemmel felel. „Egy ilyen tehetség munkájába ne szóljon bele senki; addig jó, amíg befolyásmentesen dolgozhat.” Ez újabb kérdést vet fel számomra: alkotótársaknak tekinti-e magukat? „Párhuzamos alkotók vagyunk” – válaszolja Klára.
Amikor a kiállítás felfedezésére indulok, ez a párhuzamosságot állító kijelentés visszhangzik bennem, és az alkotások láttán – jó néhány kerámiát és rajzot párban, egymás mellé helyezve állították ki – Leibniznek a test és a lélek működésére vonatkozó elmélete jut eszembe, amely szerint Isten, az órásmester hangolta őket össze, ez a magyarázata, hogy noha egymástól teljesen függetlenül működnek, az összhangjuk tökéletes. Olyan, mintha összedolgoznának, noha csak az isteni rendelkezés biztosítja a harmóniájukat. Megborzong az ember, amikor Klára és Zita munkáira egyszerre tekint rá, mivel ezt a titkos, mély összefüggést véli mögöttük felfedezni: mintha mindkettőjüknek ugyanahhoz a forráshoz lenne hozzáférésük.
Ennek nyomán ami Klára kerámiaképein a mesterségbeli tudás kicsiszolt tökéletességeként hat, Zita rajzain ősi kultúrák kollektív tudatalattijának tobzódó teremtőerejével kápráztat el. Afféle esetekre emlékeztetően, amikor különböző földrészeken tartózkodó ikrek ugyanazt álmodják, vagy két, egymást nem ismerő író egészen hasonló regény szerzője lesz. Klára és Zita munkái akár ugyanazon alkotások két felének, komponensének is tekinthetők, amelyek együtt teljesek, és oda-vissza élénk párbeszédbe elegyednek egymással, vagy kétféleképpen mondják ugyanazt.
Kósa Klára képeinek fontos ismertetőjelük, hogy bámulatos kidolgozottságuk, részletgazdagságuk nagy elevenség, életöröm, lendület kifejezésének szolgálatában áll: egyszerre mívesek és a falról lekívánkozóan dinamikusak vagy megjelenítő erejűek, a népdalok által felvázolt élethelyzetet, hangulatot érzékeltetők. Klinkó Zita rajzai szürreálisabbak, álomszerűbbek, bizonyos értelemben szabadabbak. Klára több képére vonatkozóan volt olyan érzésem, hogy magukra záródók, teljességélményt kínálók, meditációra felhívók, afféle „magyaros mandalák”. Zita képeivel olyan világba kerülünk, amelyben a mindennapokban megtapasztalt törvényszerűségek hatályukat vesztik, ezért új logikát kell tanulnunk, és mindenekelőtt semmin sem szabad csodálkoznunk. Abban az értelemben mindenképpen közeli rokon a két alkotó, hogy mindketten nagy önbizalommal és meggyőzőerővel hívogatnak át vízióik külön bejáratú univerzumaiba.
Ahol a másolás véget ér
Kósa Klára ars poeticája címmel a következő olvasható a falon: „A művészet ott kezdődik, ahol a másolás véget ér. (…) A jelkép (…) ismerete nélkül bizony csak másolásról beszélhetünk. Az igazi népi művészet GRAFIKAI IMA! (…) Nincs magas (…) és népi művészet külön.
„Valami kölcsönhatás, valami hasonlóság, valami egymást kiegészítés”
Mivel páros kiállításról van szó, kedves és merész gesztusnak tűnik, hogy egy újabb szöveg Csáth Gézát idézve „a sors vagy a véletlen által párosával adott nagy művészi tehetségekre”: Goethére és Schillerre, Aranyra és Petőfire, Adyra és Babitsra hívja fel a figyelmet. „A kettős naprendszerekhez hasonló berendezés ez. Valami kölcsönhatás, valami hasonlóság, valami egymást kiegészítés észlelhető a két egyéniség természetében. Valami gravitáció, centripetális és centrifugális erőhatások, a művészi energiák interferenciája.” A következő mondatok már Bartókról és Kodályról szólnak (akiknek, mint már kiderült, komoly közük van ehhez a kiállításhoz), de akkor sem hibázunk nagyot, ha Kósa Klárára és „párhuzamosára”, Klinkó Zitára vonatkoztatjuk őket.
Fotó: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu
