marquez magyarország

1957. augusztus 4-én, este fél 11-kor egy 18 fős nemzetközi delegáció érkezett Budapestre – egyenesen a moszkvai Világifjúsági Találkozóról. Nagy szó volt ez, hiszen a magyar fővárosból 1956 novemberében szállt fel az utolsó Nyugatra induló repülőgép, ezután Budapest „tiltott övezetnek” számított. Nyolc hónap elteltével azonban kivételt tettek: a delegáció tagjaként beengedtek az országba – többek között – egy német ügyvédet, egy norvég sakkozót, továbbá egy belga és egy kolumbiai újságírót. Utóbbit Gabriel García Márqueznek hívták.

Mi történt Magyarországon?

A delegáció tagjai már a határon ízelítőt kaptak a vasfüggöny mögötti viszonyokról: a vámosok három órán át vizsgálgatták az okmányaikat. Az étkezőkocsiban egy tolmács sorolta el a számukra államilag jóváhagyott programot, amelyben szerepeltek múzeumlátogatások, sportrendezvények megtekintése, és egy egyhetes pihenés a Balatonnál. A meghívottak megköszönték a lehetőséget, de kijelentették: őket elsősorban az érdekli, „hitelesen és politikai ködösítés nélkül, hogy mi történt Magyarországon, és hogy milyen az ország jelenlegi helyzete.” A tolmács természetesen megígérte, hogy a pártvezetés mindent meg fog tenni, hogy teljesítse ezt a kérésüket.

Tolmácsok, nyelvtudás nélkül

A pályaudvaron már várták őket: „egy csapat nyugtalan, energikus férfi”, akik „mindent elkövettek, hogy ne tudjunk pontos képet alkotni a helyzetről” – fogalmazott budapesti látogatásáról született írásában García Márquez. A kísérők mindannyian tolmácsként mutatkoztak be, holott a legtöbbjük csak magyarul beszélt – sokkal valószínűbb, hogy az Államvédelmi Hatóság idegeskedő emberei lehettek, akik azt a feladatot kapták, hogy távol tartsák a nyugati látogatókat minden olyan személytől és helyszíntől, amelyből esetleg arra következtethetnének, hogy Magyarországon mégsem olyan népszerű Kádár és mégsem annyira kívánatos a szocialista berendezkedés, amint azt a propaganda sugallja.

Kihalt utcák, romos épületek

„Ahogy áthaladtunk a városon, sötét, kihalt utcákat láttunk, amit még szomorúbbá tett a szemerkélő eső” – osztotta meg az író első budapesti benyomásait. A Rákóczi út 90. szám alatt található (később, a 60-as években felújított és átépített) Szabadság szállóba vitték őket. A vörös (mű)bőrrel bevont székeken üldögélve mindannyian megvacsoráztak, García Márquez szerint kísérőik között akadt olyan, aki „csak üggyel-bajjal tudta használni az evőeszközt”. Közben meghallgatták „egy ápolatlan férfi” köszöntőjét, aki óva intette őket attól, hogy kimenjenek az utcára vagy szóba álljanak a helyiekkel, és eszükbe se jusson fotózni, hiszen „Budapesten hadiállapot van érvényben, következésképpen tilos fényképezni”. Útleveleiket elvették tőlük, majd a félig-meddig még romos, ódivatúan bútorozott szállodában aludni tértek.

„Gyér volt a közvilágítás, szemerkélő eső áztatta a kihalt utcát, kék szikrát vetve, csörömpölve haladt a villamos, szomorú volt a légkör. Ahogy ágyba bújtam, észrevettem, hogy a szobámban a falakon még látható a becsapódott lövedékek nyoma.”

A következő napokban az író próbált elszakadni kísérőitől, de bárhová is mentek, a „tolmácsok” nem tágítottak mellőlük. Autóbusszal végigmutogatták nekik Budapestet, de így „elérhetetlennek tűntek az emberek, ahogy sorban álltak kenyérért meg vártak a villamosra”. Öt nap után úgy döntött, hogy kijátssza a szálloda portását és a „tolmácsokat”: azt mondta a recepción, hogy egész délután aludni fog, és felment az emeletre lifttel – majd azon nyomban lesétált a lépcsőn, ki a Rákóczi út forgatagába.

Bizalmatlan magyarok

Villamosra szállt. „A zsúfolt kocsiban úgy nézett rám a tömeg, mintha más bolygóról érkeztem volna, de se kíváncsiság, se meglepetés nem áradt a tekintetükből, csak zárkózottság és bizalmatlanság”. Próbált beszédbe elegyedni a budapestiekkel a villamoson, a presszókban, a Margitszigeten, de mindenhol gyanakodva néztek az angolul és franciául beszélő idegenre – azt hihették, a kormány vendégeként érkezhetett, s mint ilyen, jelenteni fog róluk.

García Márquezt megdöbbentette az előző évi pusztítás mértéke is: sok kerületben még nem állt helyre a közlekedés, hiányoztak a villamossínek, és lépten-nyomon romos épületekbe botlott. A második világháború okozta károkat sem állították még helyre, Márquez láthatta a régi Erzsébet híd roncsát a Dunába dőlve. A romos házfalakra a kormány feliratokat mázoltatott: „Bujkáló ellenforradalmár, rettegj a nép hatalmától!”. Az írónak feltűnt, hogy a lottózók és a zálogházak előtt hosszabb sorok állnak, mint a pékségeknél, bár „a rosszul öltözött, szomorú, gondterhes tömeg végtelen hosszú sorokban állt az alapvető cikkekért” is.

Árulkodó falfirkák

Amikor beesteledett, az író egy munkások lakta kerületbe (talán a Ferencvárosba) látogatott el, ahol betért egy kocsmába.

„Zártkörű, fülledt levegőjű, füstös kocsmákban hatalmas korsókból issza a sört a törzsközönség, miközben folyamatos géppuskaropogás hallatszik – tudniillik ilyennek hat a magyarul folyó beszélgetés.”

Mivel itt is gyanakodva néztek rá (és továbbra sem akart szóba elegyedni vele senki), a mellékhelyiség felé vette az irányt, ahol a falfirkákból képet alkothatott magának a valódi közhangulatról. A „(...) világ összes vizeldéjében megszokott pornográf rajzok között a feliratok – anonim, de roppant jelentős tiltakozásképpen – név szerint említették Kádárt. Ezek a feliratok a magyar helyzet értékes dokumentumai: »Kádár, a nép gyilkosa«, »Kádár áruló«, »Kádár az oroszok bérence«.”

Márquez a „füstös kocsmákban, ahol hajnalig szól a mélabús cigányzene”, megismerkedett néhány fiatal lánnyal is, akik prostitúcióból éltek. (A beszámoló ezen része – a magát öt forintért áruló tizennyolc éves, angolul, franciául és oroszul egyaránt szépen beszélő bölcsészlányról, aki már 15 évesen prostitúcióra adta a fejét – számomra kissé túl regényesnek tűnik. De persze ki tudja.) García Márquez és társa a budapesti éjszakában, a belga újságíró a szállodában lebuktak kísérőik előtt, de az író azt állítja: ettől a naptól kezdve megváltozott a légkör a delegáció tagjai és a kísérők között, méghozzá pozitív irányba.

Márquez és Kádár elefántjai

Augusztus 20-án García Márquezt és a delegáció tagjait Kisújszállásra vitték, ahol Kádár János – korabeli újságcikkek szerint – több mint százezer ember előtt mondott beszédet. Az író valamiért (a szerinte Budapesttől százhúsz kilométerre található) Újpestet jelöli meg az esemény színhelyeként, és szinte idilli képet fest róla: a „vidám színű házakkal körülvett, szobor nélküli, aprócska téren”, fagylalt-és kolbászárusok között találkozott az emelvényre igyekvő Kádárral, aki „közönséges, krémszínű szövetöltönyt meg szolid, zöld selyem nyakkendőt viselt, s egy jóságos, házias férfi megnyerő benyomását keltette”. Márquez írásából úgy tűnik, rokonszenvesnek találta a politikust: „Egyszerűen döbbenetes ez a természetes szerénység, az, hogy egyáltalán nincs benne semmilyen hivataloskodás, hogy úgy néz ki, mint aki vasárnaponként az állatkertbe jár, és mogyorót dob az elefántoknak. (…) közvetlen, jól szerkesztett, rövid beszédet mondott, amelyből nekem az tűnt a legőszintébbnek és egyedül igazán fontosnak, amit az első mondat keserű igazsága mondott ki: »Tudom jól, hogy nagyon kevesen kedvelik a kormányomat.«”

Hogy ez valóban így volt-e, kétséges: a napilapok több hasábon át közölték Kádár beszédét, amelynek első mondata így hangzott: „Tisztelt Nagygyűlés, kedves hallgatóim, elvtársak! Augusztus 20-a a Magyar Népköztársaság alkotmányának ünnepe, hagyomány nálunk, hogy ezen a napon a munkások és parasztok közvetlenül találkoznak.”. A későbbiekben egy olyan mondata volt Kádárnak, amely kissé hasonlít a Márquez által leírtakra. Miután arról értekezett, hogy Nyugaton „kevés kiválságos tartja félelemben és rettegésben a népet és veti börtönbe a kommunistákat és a békeharcosokat”, ellenben a szocialista országokban „a grófok, a nagybirtokosok és a nagytőkések ágenseit csukják be egy kicsit a börtönbe, hogy kijózanodjanak”, megjegyezte: „Persze, hogy vannak olyanok, akiknek ez nem tetszik. De hát mit csináljunk? Olyan rendszert, amely mindenkinek tetszik, nem lehet csinálni.”.

García Márquez sorai a továbbiakban is a politikus iránti rokonszenvéről árulkodnak. Említi például, hogy kormányra kerülése után Kádár első dolga volt a béremelés, és a pártfőtitkár „elvei ellenére (…) kénytelen egy olyan elnyomó rendszert fenntartani, amely még az előzőnél is kegyetlenebb”. García Márquez néhány nap múlva továbbutazott, így arról már csak hallomásból értesülhetett, hogy ebben nem sokat tévedett: kevesebb, mint egy év múlva Kádár János kivégeztette a Márquez által is nagyra becsült Nagy Imrét és társait. (Az idézetek forrása: Gabriel García Márquez: Magyarországon jártam. Nagyvilág, 2003/11. szám. Fordította: Scholz László.)

Borítókép: Fortepan / Horváth Miklós dr

Ha szívesen olvasnál még a Kádár-korszakról, ezt a cikket ajánljuk.