Német-magyar kapcsolatok: a szabadságharc áldozatai

A Nemzetgazdasági Minisztérium által a napokban kiadott közlemény szerint a magyar kormány arra törekszik, hogy az idei évben új lendületet adjon a gazdaságnak. A cél érdekében „kiemelt figyelmet fordítanak a munkaerőpiaci aktivitás fokozására”, a beruházások ösztönzésére és a fogyasztás bővítésére. Fontos szempontot jelent a minisztérium szerint, hogy negyvenre emeljék a nemzetközi szinten jelentős szerepet betöltő magyar vállalatok, húszezerre az exportképes kis- és középvállalkozások számát, és nullára csökkentsék a profitegyenleg hiányát.

A korábban kiemelten kezelt német-magyar gazdasági kapcsolatokat mélypontra lökték a két ország politikusai közötti nézeteltérések is. A közelmúltban Lázár János miniszter a Continetal gumigyárba rúgott bele: „példátlanul megalázó, megszégyenítő és kizsákmányoló módon foglalkoztatja a munkavállalókat a német tulajdonú gyár” – mondta egy sajtótájékoztatón, hozzátéve, „az állami támogatást zsebre teszik, a maguk ígéreteit pedig üzemszerűen megszegik.” Ugyanő: „a járműpark felújításánál a kormány már nem számít a Siemens közreműködésére.” A kiskereskedelmi láncokról szólva azt mondta: „az az élelmiszeripari vállalkozás, amely nem adja meg a tiszteletet a kormánynak, nem maradhat Magyarországon.” Szakminiszterként jelentette ki: „a magyarországi külföldi cementgyárak jobban teszik, ha eladják a vállalkozásaikat a magyar államnak vagy magyar cégeknek.” A cementgyárak helyzetéről a Spiegel is közölt tavasszal egy nagy visszhangot kiváltó cikket. Ebben arról írtak, hogy a magyar kormány maffiamódszereket is bevet, hogy ellehetetlenítse a Heidelberg Materials és a Schwenk Zement közös magyarországi cégét, a Duna-Dráva Cement Kft.-t.

Hogy mindez milyen hangulatot teremt az érintett vállalati körben? Úgy tudjuk, tavaly, amikor a Lidl vezetői Orbán Viktorral találkoztak, óvatosságból magukkal vitték Günther Oettingert, a korábbi uniós biztost is. Tavaly májusban Monika Hohlmeier, a CSU politikusa hazatérve, a frakció honlapján olvasható útijelentés szerint arról számolt be, hogy olyan vállalati vezetőkkel találkoztak, akik „megfélemlítő intézkedésekről” tájékoztatták őket. Indokolatlan, és rendkívül gyakori ellenőrzésekről, önkényes szankciók kiszabásáról beszéltek, amelyek mögött azt érezték, a hatóságok így készítik elő az utat a nem magyar tulajdonban lévő vállalatok átvételéhez. 

„Mára sosem látott mélypontra jutottak a német–magyar politikai kapcsolatok. A befolyásos német politikusok kerülik az érintkezést a magyar kormánnyal. Orbán „szuverenista”, oroszbarát külpolitikája számlájára írható, hogy a bizalmatlanság légköre kerekedett fölül a korábbi szívélyességen. Lényegében bedugultak a hivatalos csatornák a két kormány között. Azok a német politikusok, akiknek amúgy kormányzati tisztségük is van, a magyarországi - nem kormányzati rendezvényektől is igyekeznek távol maradni, nehogy a protokoll szerint találkozniuk kelljen valamelyik magyar kormányzati partnerükkel. Néhány esztendő elegendő volt a kapcsolatok jegeléséhez, többszörösére lesz majd szüksége egy esetleges kormányváltást követő új politikus gárdának a helyreállításhoz, mondta a Hírklikknek egy névtelenséget kérő korábbi berlini diplomatánk. 

Orbán Viktor már 2010-ben négy szektort nyilvánított stratégiai fontosságúnak, ahol többségi magyar tulajdont akart látni: a média, a bankok, az energia és a kiskereskedelmi hálózat. „Ezt a belső beszélgetéseken a külföldi cégek úgy fordítják le maguknak, hogy a jelenlegi kormány mindenkit szívesen lát Magyarországon, kivéve ezt a négy ágazatot. A magyar befektetési piac rossz hírét keltik, a német üzletemberek mindenkit óvatosságra intenek, azt ajánlják, hogy mind a politikai, mind a jogi környezet miatt ki-ki megfontoltan döntsön, mielőtt idehozza a tőkéjét – értelmezte ezt a kijelentést a budapesti Goethe Institut munkatársa. 

Hasonló jelenségről beszélt egy másik informátorunk is, aki egy jelentős német befektetési társaság magyarországi kapcsolattartójaként jól ismeri a közép- és kisvállalkozások problémáit. Az NGM minapi közleményben ezeket nevezték a támogatandó „húszezernek”. Mint mondta, számtalan ember munkája, vállalkozása került bizonytalan helyzetbe, mert valamelyik nagy német vállalat beszállítója vagy alvállalkozója manapság nem lehet biztos abban, hogy egy vagy két év múlva is számítanak majd a közreműködésére. Megeshet, hogy egy szép napon meggondolja magát a korábbi partnere, csomagol és áttelepíti más országba a termelését.    

A megkérdezett egykori diplomata úgy látja, hogy a jelenlegi kormányzat tűrt vagy támogatott osztályba sorolta német partnereit. Az egyikben, a támogatott kategóriában, a nagy, exportra termelő cégek vannak. Ilyen beruházások továbbra is érkeznek, mert szükségünk van külföldi tőkére és a nagy munkáltatókra. A magyar kormány komoly támogatásokkal segíti ezeket a cégeket (Audi, BMW, Mercedes, Rheinmetall, a Bosch), legyen szó közvetlen támogatásról, bevezető utak vagy vasúti csatlakozás kiépítéséről. 

Ezek a vállalkozások nem érzik fenyegetve magukat, nem is panaszkodnak a magyarországi helyzetre, tudják, hogy a magyar gazdaságnak szüksége van rájuk. Egy Audit nem lehet „egyszerű” kiszorítani. Ráadásul jellemzően jóban vannak a kormánnyal, és tudják, hogy ha kérnek valamit, azt jó eséllyel igyekeznek nekik teljesíteni – derül ki a Szabad Európa egyik tavalyi cikkéből.

A másik kategóriába, nem is titkoltan az egyelőre csak a megtűrt csoportba, azok a német cégek tartoznak, amelyek soha nem lehetnek biztosak a magyarországi „jövőjükben”. Jellemzően belpiacra szolgáltatnak, a pénzügyi területen, a kommunikációban vagy a kiskereskedelemben érdekeltek. Ezek kiszorításával már a „fülkeforradalmat” követően sem sokáig habozott a kormány apparátusa: 2013-ban az állam megvásárolta az E.On gázüzletágát; 2012-ben az MFB kezébe került a német DZ Bank Takarékbank-részesedése; és 2014-ben a Bayern LB adta el az MKB-t a magyar államnak: Mára mindkét pénzintézet beépült Mészáros Lőrinc bankholdingjába.

Ami a sajtópiacot illeti, a HVG-ből 2014-ben szállt ki német tulajdonosa; a berlini Axel Springer és a svájci Ringier fúzióját csak szigorú feltételekkel engedélyezte a GVH, később az egyesülésből kivett lapok alapjain jött létre a ma már ismert, kormányközeli médiabirodalom. Később a négy megyei lapot kiadó Pannon Lapok Társaságát is német tulajdonostól vette meg a Mediaworks, de az Origó is német kézből (Telekom) került kormányközelibe. 

Komoly különadót kaptak a biztosítók, nem véletlenül a németek közül egyedül az Allianz maradt Magyarországon. A bonni központú Telekomból kivált T-System majdnem a 4iG-hez került, de ezt a „felvásárlást” csak azért kerülték el, mert a Vodafone időközben a kormány kezébe került, ezzel a piac jelentős része magyar irányítású lett. A „kisgömböc” jóllakott.  

A kiskereskedelmi „iparágban” különösen éles a német-magyar vállalkozások versenye. A pálya természetesen a hazai kereskedelmi láncok felé lejt, ahogyan a NER ellenlábasai azt más területeken is megtapasztalhatják. A különböző terhek nem egyenlően sújtják a vállalatokat. A kiskereskedelmi különadó például nem érinti a magyar láncokat (CBA, Coop, Reál), egyszerűen azért, mert azok franchise cégstruktúrában működnek. Emiatt nem talált a törvény szövegén fogást a diszkriminációt vizsgáló Európai Bíróság. Az ársapka és a kötelező akciózás papíron mindenkit érintett, de a külföldi láncok megjegyezték, érdekes módon csak náluk tartottak ellenőrzést, a magyar hátterű cégeket nem kereste fel a fogyasztóvédelem. A 2010-es évek elején a Coop és főleg a CBA kapott állami hátszelet. A hírek szerint a közelmúltban Jellinek Dániel, Tiborcz István üzlettársa 47 százalékos tulajdonos lett az Auchan magyarországi hálózatában. 

A ferihegyi Liszt Ferenc repülőteret már régóta szeretné átvenni az állam. Évek óta komoly kormányzati nyomás nehezedik a repteret működtető Budapest Airport tulajdonosaira, az 55 százalékban német AviAlliance-ra, a 23 százalékos szingapúri befektetési alapra, illetve a 21 százalékban érdekelt kanadai nyugdíjalapra. Számos „szabályozási eszközt” bevetett a kormány annak érdekében, hogy rontsa a Budapest Airport jövedelmezőségét, miközben újra és újra vételi ajánlatokkal bombázták a tulajdonosokat. A legfrissebb hírek négymilliárd eurós ajánlatról szólnak, de arról egyelőre nem tudni, ki lenne a magyar állam társa az üzletben. A kormány elszántságát mutatja, hogy még az Erste Bankban meglévő állami részesedést is értékesítették, hogy az azért kapott vételárat a reptér megvásárlására költhessék. 

Az NGM erről kiadott egyik legutóbbi közleménye „bonyolult tranzakcióról” beszél, de nem kommentálják a csúszás okát. Korábban már számtalanszor megígérte a kormány, hogy napokon belül lezárják az ügyletet, január közepén február végét mondtak, de volt már szó márciusról is. Áprilisban Nagy Márton azt mondta, hogy nyárra biztosan meglesz, csak azt nem említette, melyik nyárra gondol. 

A korábban létfontosságúnak mondott magyar-német kereskedelmi és politikai kapcsolatok láthatóan a mélypontra jutottak. Tavaly a német kormány lemondta a már meghirdetett Német–Magyar Fórumot Berlinben, Olaf Scholz német kancellár volt az, aki „kiküldte kávézni” Orbánt a teremből, amikor Ukrajna uniós csatlakozási tárgyalásainak megkezdéséről szavaztak Brüsszelben. 

„Kormányzati cél a nemzeti szuverenitás megteremtése. Ennek egyik eleme a protekcionizmus, azaz a magyar vállalkozások piacának erőteljes és kőbe vésett védelme, illetve ami legalább ennyire fontos, a nemzeti önellátás fejlesztése. Magyarországon a magyarok munkájából a magyaroknak legyen haszna” – fogalmazta meg Lázár János a gazdasági szabadságharc ideológiáját a múlt év egyik utolsó parlamenti döntése, a beruházási kerettörvény elfogadása kapcsán. A gazdasági szabadságharc üzleti és politikai árát mintha járulékos veszteségnek tekintené.