Krúbi: „Én olyan előadó szeretnék lenni, aki emberileg és művészileg tud mindig újat mutatni”
Krúbi az egyik legtehetségesebb hazai zenészek egyike, nem véletlenül imádják annyian a dalait. Igazán inspiráló művész, aki mindig képes valami extrával előrukkolni.
Ezeket láttad már?
II. Krúbi, az ösztönlény után megérkezett kevésbé rokonszenves utódja, III. Krúbi, a zsarnok. Többek között róluk beszélgettünk Horváth Krisztiánnal, művésznevén Krúbival, a háromszoros Fonogram-díjas magyar énekes, rapper, zeneszerző, dalszövegíróval. Szóba kerültek még a bevásárlás nehézségei, és persze a nagy kérdést is feltettük: ha mégsem Ganxsta Zolee tehet mindenről, akkor kicsoda?
Gondolsz arra, mi lesz veled harminc-negyven év múlva?
Nagyon távol van még. Addigra remélhetőleg felneveltem már pár gyereket, megteremtettem magamnak egy olyan egzisztenciát, amiben nincsenek anyagi gondjaim, és nyugodtan tölthetem a mindennapjaimat.
De még alkotóként képzeled el magad?
Koncertező-turnézó zenészként semmiképp, de valami nyugodtabb alkotói munkát el tudok képzelni. Szívesen írnék például meséket. Nálunk nagy tradíciója volt a családban az esti meséknek, amiket nem felolvastunk, hanem mindig kitaláltuk egymásnak. De nem tudom, hogy a gyerekkönyv-vonalon mennyire lennék hiteles a rapper múltammal – majd kiderül.
A Ganxsta Zolee tehet mindenről című számod kapcsán jutott mindez eszembe, de az is beugrott, hogy az ötéves Krúbileum című koncerteden idős embernek voltál beöltözve a színpadon. Mintha fontos lenne neked az ehhez való viszonyulás, ahogy az idősebb pályatársaiddal is kezdeményezed a párbeszédet a számaidban. Ez eléggé egyedi attitűd, tekintve, hogy a Z generáció tagjai mintha tudatosan elzárkóznának a fölöttük lévő generációktól...
Én ezt tudatosan nem fogalmaztam meg magamnak, de a zenehallgatási és kultúrafogyasztási szokásaim nem korlátozódnak az aktualitásokra. Ebből adódhat, hogy jobban kapcsolódom a régi zenészek alkotásaihoz, mint sokan mások.
Szerepelsz például az egyik Kispál és a Borz számban, és fel is léptél velük egy koncertjükön. Ez hogy alakult így?
Már az első találkozásunkat megelőzően rendszeresen emlegettük egymást interjúkban Lovasi Andrással. Amikor engem kérdeztek, hogy kik azok a korábbi generációs előadók, akikre felnézek, akkor rendszeresen megemlítettem a Kispált és a Kiscsillagot, és amikor Lovasitól kérdezték interjúkban, hogy kik azok a fiatal előadók, akiket nagyra tart, akkor ő is többször említett engem.
Személyesen először egy dalszövegíró táborban találkoztunk, ahol mindketten előadtunk. Ezt követően kértem meg, hogy szerepeljen a klipemben, majd ő kért meg engem, hogy a Beszorult mondat című dalukba csináljak egy rapbetétet. Szóval elég organikusan alakult ez a kapcsolat.
Tudom, hogy te ambicionálod, de mit gondolsz róla általánosságban: kell egy művésznek alkotásról alkotásra megújulnia?
Nem kell, de talán érdemes. Én például azokat az előadókat szeretem, akiknek van személyes fejlődéstörténetük. Az izgalmas, intelligens emberek a magánéletükben is változnak és fejlődnek, és ideális esetben ezt tükrözi a művészetük. Én is ilyen előadó szeretnék lenni, aki emberileg és művészileg mindig tud újat mutatni.
Míg sok előadó nyugodt tempóban változik, addig nálad minden albumon meglepően új hang és szemlélet jelenik meg.
Ennek szerintem a prezentálásmód az oka. Nem vonom be a közönséget az alkotói procedúrába, hanem kész termékeket helyezek eléjük. Egy album elkészítése többéves folyamat, és csak a végeredményt teszem nyilvánossá. A második és harmadik albumom között több mint három és fél év telt el.
Nyilván nem ugrásszerűen változtam egyik napról a másikra, de három és fél év sok idő, és a két végpont közti különbséget kapják meg az emberek egy adagban, így az drasztikusabbnak tűnik. Ha olyan előadó lennék, aki félévente vagy kéthavonta potyogtatja a számokat, akkor kevésbé érezné a közönség élesnek ezt a különbséget.
A Ganxsta Zolee tehet mindenről című számod szerintem több szempontból is fontos. Nekem kifejezetten érdekes az, ahogy a többgenerációs traumafeldolgozás megáll azon a ponton, ahonnan fogva nincs már emlékezetünk, és végül elvitetjük valakivel az összes felelősséget, itt szegény Ganxsta Zolee-val. Olyan, mintha az oly divatos transzgenerációs traumafeldolgozás paródiáját írtad volna meg. Szerinted hiánycikk az egyéni felelősségvállalás manapság?
Értem mindkét oldalt ebben a dilemmában. A körülmények áldozatai is vagyunk, és egy ponton túl mi is tehetünk róla, hogy valamilyenekké válunk. Izgalmas és bonyolult kérdés ez. Szerintem mindenkinek érdemes törekednie az egyéni felelősségvállalásra. Hitler is biztos valami miatt olyan lett, amilyen, de azért elég szar kifogás lenne a részéről, hogy ő nem tehet semmiről.
És leegyszerűsítő képet ad az is a világról, ha azt állítjuk, minden az egyén felelőssége, és nem vesszük figyelembe, hogy nem mindannyian ugyanazzal a háttérrel érkezünk. Ez a kérdés egyébként az én munkásságom kapcsán is sokszor felmerült, főleg azért, mert erősen tizennyolc pluszosak a szövegeim, míg sokan hallgatják őket tizennyolc éves kor alatt is.
De én is néztem tizennégy évesen South Parkot, és nem gondolom, hogy rossz hatással lett volna rám. Ezzel a kérdéssel játszadozik a dal, de nem volt célom, hogy állást foglaljak benne.
Téged sokat macerálnak ezzel a problémafelvetéssel, főleg az újságírók. Sokszor kifejezetten az zavarja őket, hogy eldönthetetlennek tűnik, viccelsz-e vagy komolyan beszélsz. Miközben ez az eldönthetetlenség egy egész generáció humora és beszélt nyelve. Mennyire hatottak rád a veled szemben támasztott morális elvárások?
Nem annyira. Az új albumon a szokásosnál jobban keveredik a komolyság és a vicc. Eddig külön voltak komoly és vicces számok, most már számokon belül is összemosódik a kettő. De általában is elmosódnak a határok ezen a téren. Az, ahogy a fiatal generáció tagjai kommunikálnak egymással, azok a közös axiómák, amikre az értékrendjük épül, elképesztő tempóban változnak.
Egyre inkább összekeverednek a tények, az álhírek, a mémek – egy információs impulzusörvényben éljük a mindennapjainkat. Egy adott kor művészete pedig mindig tükrözi a kor tapasztalatait. Ez érződik az én zenéimen, és sok más korombeli vagy nálam fiatalabb előadóén is.
Mennyre érzed magad komfortosan a folyamatos online jelenlétben?
Összességében nem annyira. Használom a telefonom, de nem függök tőle, a közösségi médiát pedig azért használom főként, mert a karrierem megkívánja.
Te irányítod a közösségi médiafelületeidet?
A posztok kilencven százalékát én rakom ki, azért van ilyen kevés. Persze egyeztetek azért a menedzsmenttel, hogy mikorra időzítsek egy koncertbejelentést, de elég nagy kontrolligényem van az egész produkció felett, és ebbe beletartozik az is, hogy az interneten hogyan van az tálalva.
Munkamániás vagy?
Definíció kérdése, de igen, talán lehet ezt mondani. Az biztos, hogy ez nem olyan munka, amit csak úgy le lehet tenni délután ötkor, hogy eddig voltam Krúbi, fél hatkor meg kimegyek a boltba, és nem ismer fel senki. Ez egy olyan karrier, ami felemészti kicsit az ember magánéletét.
Odamennek hozzád a boltban?
Igen, de sapkában, maszkban, kapucniban megyek, és akkor nem. Persze, rendelhetnék vagy intéztethetném mással a bevásárlást, de valószínűleg ez is a kontrolligényemről szól: ne más döntse el, hogy melyik mandarint választom, mert én tudom, hogy melyik az a puhasági szint, amit szeretek. És próbálok úgy tenni néha, mintha normális életem lenne – szerintem van előnye.
Művészként előszeretettel veszel fel szerepeket, amikről mostanában mintha többet beszélnél. A második albumodon megjelent az ösztönlényfigura, a harmadikon pedig a zsarnokfigura. Ezek a te kivetüléseid, mintha előbbi a tudattalan lenne, utóbbi a felettes éned. Ezt jól értelmezem?
Ez a koncepcióm, igen. De miközben csinálom, ez nem annyira tudatos, inkább utólag fejtegetem én is. Úgy gondolom, hogy ez természetes folyamat, amit az ember intenzívebben él át akkor, ha olyan hirtelen jön a siker az életébe, ahogy nekem: az ösztönös érzések nagyobb szabadságot nyernek a környezet folyamatos visszajelzéseinek hatására.
Ha gyakornok vagy egy multinál, az egészen más szabadságfokot jelent, mint az, ha felmehetsz egy színpadra őrjöngeni, és van egy ötvenfős stáb, ami azon dolgozik, hogy minden álmod megvalósuljon.
Az irodai alkalmazott viszont nyugiban bevásárolhat…
Persze, az ember valahol megnyit maga előtt kapukat, máshol pedig bezárja őket, ez törvényszerű. De fontos, hogy a megszerzett szabadságot a színpadra korlátozza, és próbálja a magánéletéből kizárni, ha szeretne normális emberi kapcsolatokat fenntartani olyanokkal, akik nem így élik az életüket.
Ehhez pedig jóval magasabb fokú önkontrollra van szükség, rendszert kell vinni a napokba, és meghatározni annak helyét és idejét, amikor szabadjára engedheti magából mindazt, amit az emberek szeretnék is, hogy szabadjára engedjen. Ebből született ez a zsarnok–ösztönlény koncepció. Nem gondolom, hogy feltaláltam a spanyolviaszt; létező és jellemző gondolatokat fejezek ki a saját alkotói univerzumomban.
II. Krúbi, az ösztönlény sérülékeny, rokonszenves figura volt. Ez kevésbé mondható el III. Krúbiról, a zsarnokról. Jól sejtem, hogy előbb vagy utóbb meg kell majd fosztani a hatalmától?
Spoilerezni nem fogok. Most itt tartunk. Lehet, hogy lesz még vele valami, és az is lehet, hogy nem – ezt ezen a ponton még nem lehet tudni.
