A boldogság ügynöke című film világszerte sikeres, mert Bhután ritkán látható életét mutatja be. Rendezője arról is mesél, milyen a „világ legboldogabb országa” belülről.
– Boldogok a bhutániak, vagy sem? Új dokumentumfilmjében a boldogságindex összeállítását követjük nyomon, a végén pedig kilencven százalék feletti boldogságról hallunk. Valahogy mégsem érezzük ezt ennyire egyértelműnek a szereplőket látva.
– Az volt a célunk, hogy megmutassuk és ütköztessük a bhutáni boldogságkutatás eredményeit a valódi emberi sorsokkal és személyes történetekkel. Hogy felfedjük, mit rejtenek a számok. Bhután egyik védjegye az össznemzetiboldogság-statisztika, mi ennek az emberi oldalát szerettük volna megragadni. A filmben nem a boldogságmérés folyamatának pontos bemutatására koncentrálunk, hanem a hétköznapi emberi történetekre. Hiszen őket ugyanúgy érik tragédiák, fájdalmak és veszteségek, de sokkal hatékonyabb a megküzdési stratégiájuk. Az én személyes benyomásom az volt: jobban tudnak örülni a valóságnak, az apró dolgoknak, a közvetlen környezetüknek, az emberi kapcsolataiknak. Kevesebbet panaszkodnak, jobban megélik a jelent, és kevesebb elvárást támasztanak magukkal szemben.
– Milyen okai vannak ennek? A természet közelsége?
– Szerintem főleg a buddhista életszemlélet. A boldogságkutatás eredményei a bhutáni értékekre és világszemléletre vannak szabva. A buddhizmusban már eleve boldognak számít az, aki nem szenved. Ahogy a filmben is látható, nagyon bonyolult számítás eredménye alapján jön ki az össznemzeti boldogságindex. Kilenc területet mérnek a pszichológiai jóléttől kezdve a közösségi tevékenységeken át a ház körüli javakig. A kilenc terület mindegyikében meg van határozva egy minimumérték, amitől az adott személy boldognak számít. Ez egy sokkal kollektivistább boldogságfelfogás, mint a nyugati, a szubjektív boldogság kevésbé számít, mint a közösségi. Ezért is jöhet ki a kilencven százalék feletti eredmény.
– Van egyébként valamilyen kapcsolódásunk a bhutániakhoz? A nézőben felmerülhet, hogy mindez szép és jó, de a magyarok mégiscsak nagyon másként élnek, mint az elzárt himalájai királyság lakói. Akik boldogságában meghatározóak lesznek az olyanok is, mint a karmatudatosság vagy a birtokolt rizsvetőgép.
– A filmben megjelenő témák szerintem univerzálisak. Benne van az élet körforgása: születés, halál, újjászületés. Hogyan küzdhetünk meg a szerettünk elvesztésével? Előkerül a szülő-gyerek kapcsolat, a szerelem keresése, a házasság kényszere, és hogy mitől leszünk elfogadottak a társadalomban. Egy tőlünk nagyon idegen kultúrában játszódnak ezek a történetek, más életfilozófiával szembesülünk bennük. De ezeken a történeteken keresztül mégis magunkra ismerhetünk. Vagy elkezdhetjük értékelni és újragondolni a saját életünket.
– Mit tapasztalt az esetükben? Mi volt szükségesebb számukra a boldogsághoz?
– Az emberi kapcsolatok. A bhutáni boldogságot olyan szempontból is nehezebb megérteni, hogy archaikusabb társadalomról beszélünk. Nagyon sokáig teljesen elzárt ország volt, a hatvanas években kezdődött csak a modernizáció és a nyitás. Számukra nagyon fontosak a közösségi értékek. A kérdőív is ezt fejezi ki.
– Miért lehet olyan erős a hitük az olyasmikben, mint a karma vagy az újjászületés?
– A buddhizmus miatt.
– De mi kellhet ahhoz, hogy a buddhizmusra fogékonyabb legyen egy nép?
– A generációk egymásra következése. Bhutánban ebbe születnek bele az emberek, nagyon hagyománytisztelő társadalomról beszélünk. A buddhizmus sokszor életfilozófia is, a spiritualitás pedig eleve nagyon élő hagyomány az országban. A vallás szerepe náluk is épp olyan, mint máshol. Csak a vallások különböznek.
– Mit gondol egyébként az újjászületés elképzeléséről? Miért vágyhatnak rá emberek?
– Talán azért, mert nagy súlyt és felelősséget ró ránk, hogy csak egy életünk van. Gyakran nehéz vállalni a felelősséget és a következményeket az életünkben hozott döntésekért. A túlvilági lét és az újjászületés mindig annak a lehetőségét villantja fel, hogy csinálhatjuk egyszer még jobban.
– Mennyire volt könnyű a bhutáni szereplőkhöz közel kerülni? Nyitottak voltak?
– A bhutáni emberek nagyon nyitottak. Sőt, azt tapasztaltuk a boldogságinterjúk közben, hogy meglepően őszinték. A legtöbb bhutáni ember megtiszteltetésként éli meg, ha felveszik vele a boldogságinterjút. Őszinte bizalmuk van a királyban, és mivel a bruttó nemzeti boldogság koncepciója a király kezdeményezése, ezért szívesen nyilatkoztak az ügynököknek. Úgy érzik, hogy a vezetők és a kormány kíváncsi a véleményükre, törődnek velük, ezért a lehető legalaposabban szeretnek válaszolni a kérdésekre. Nem rejtik véka alá a problémáikat sem, ha épp nincs járható út, víz vagy áram a falujukban. Sokan mondták, hogy voltak olyan érzelmi kérdések, amiket még senki nem kérdezett meg tőlük. Az ügynökök figyelmes és empatikus hallgatása gyakran terápiává vált az emberek számára.
– Tudtak egyébként valamit Magyarországról?
– Nem mindenki. Sokszor meséltem Magyarországról, hogy egy kicsi állam vagyunk Európa közepén. Viszont sokan szeretik a focit Bhutánban, és hallottak Puskásról.
– A téma valóban univerzális, és ha önmagában a filmet látjuk, nem mondanánk meg, hogy magyar alkotó készítette. Ez mennyire segíti a nemzetközi útját?
– A film nagyon népszerű a fesztiválokon, a Sundance-en mutattuk be januárban. Azóta legalább húsz meghívást kapott a világ minden tájáról, és sok országban moziforgalmazásba is kerül. Április–májusban Mexikóba, San Franciscóba, New Yorkba, Barcelonába és Varsóba utazunk a filmmel. Nagyon örülünk, hogy meg tudja szólítani az embereket. Törekedtünk arra, hogy a film mondanivalójában és formanyelvében megjelenjen a mi kettős perspektívánk, Arun Bhattarai társrendező helyi nézőpontja és az én európai, női szemszögem. Kevés dokumentumfilmet lehet látni Bhutánról, az ország elszigeteltsége és a magas napi vízumdíj miatt is. Az, hogy Arun révén szabadon mozoghattunk az országban, emiatt különleges. Minden bhutáni egy évben meghívhat két vendéget, személyes meghívásos vízummal. Egy–másfél hónapot lehet így az országban tölteni. Arun mindig hívott, így tudtunk ott forgatni.
– Hallunk egy olyan szereplőről is, akinek a családjától sok évvel ezelőtt elvették az állampolgárságot, és még mindig a visszaszerzéséért küzd. Ez mennyire jellemző jelenség?
– A társadalom harminc százaléka nepáli etnikumú, sokan közülük generációk óta Bhutánban élnek. Ők hindu vallásúak, míg a többségi társadalom buddhista bhutáni. A kilencvenes években volt egy nagyon bonyolult politikai konfliktus, aminek következtében sok nepáli etnikumú lakost elűzött a kormány. Akkor sokan elvesztették az állampolgárságukat is. Aki nem tudta bizonyítani, hogy generációk óta Bhutánban él, veszélybe került. Márpedig a társadalom jelentős része írástudatlansággal küzdött, az adminisztráció kezdetleges állapotban volt. Sokan bizonyítani sem tudták, hogy ott élnek évtizedek óta. Ez történt a film főhősével, Amberrel is.
– A szereplőknél jelentős dilemmát okoz az utazás kérdése is, ami elsősorban Ausztrália kapcsán merül fel. Hogyan működik mindez Bhutánban, mennyire vágynak el az emberek, kik tudnak és akarnak elmenni?
– A fiatalokra és középgenerációra jellemző az ausztrál kivándorlás, ez lehet talán Bhután egyik legnagyobb kihívása. Az össznemzeti boldogság filozófiájának egyik alappillére a lassú modernizáció. Nem engedik, hogy a globalizáció nagy léptékben teret nyerjen az országban. Úgy próbálnak modernizálni, hogy közben védik a kultúrát, a természeti környezetet. De a lassú modernizáció már nem feltétlenül szolgálja a fiatalok érdekeit és ambícióit.
– Azt látjuk a filmben, hogy már a szegényebbeknek is van, mondjuk, színes tévéjük.
– Ahogy itthon is a mélyszegénységben élőknek. Bhutánban viszont nincs mélyszegénység, mert a társadalom önellátó gazdálkodásra rendezkedett be. Közben a fiatalokat mégis csábítja Ausztrália, mert ott többet lehet keresni, jobban kielégítheti az ambícióikat.
– Mennyi időt vett igénybe a forgatás?
– Öt évig tartott. 2019-ben kezdtük el, aztán a covid lelassította a folyamatot. Nagyon szigorú karanténszabályokat vezettek be, az országban szinte két éven keresztül kijárási tilalom volt kisebb-nagyobb megszakításokkal. Nehezen is viselték. Máig érződik a hatása, a gazdaság és a turizmus is nagyon megsínylette. És nyilván ebből fakad a fokozottabb kivándorlás Ausztráliába is.
– Előző filmje, a Könnyű leckék egy Magyarországon élő szomáliai lányról szólt. A monostor gyermekei szintén Bhutánról. A távoli kultúrák, civilizá-ciók találkozása érdekli elsősorban?
– Igen. De valószínűleg ez abban is gyökerezik, hogy egy nagyon különleges programban, a DocNomads Joint Master képzésben végeztem, huszonnégyen voltunk osztálytársak a világ minden tájáról. A multikulturális közeg miatt kinyílt a világ, megtanultuk a valóságot egymás szemén keresztül látni. Dokumentumfilm-készítőként általában hiteles emberi történetek után kutatok, bárhol is játszódjanak a világban. Ezekhez a történetekhez vonzódom, az olyan intim élethelyzetekhez, ahol a kulturális másságot áthidalva megmutathatjuk az idegenben az ismerőst, az univerzális értékeket.
– Milyennek látja a Magyarországon, magyar állami támogatásból való filmezés lehetőségeit?
– Nem könnyű támogatást szerezni itthon. A monostor gyermekeit nemzetközi pályázatokból finanszíroztuk, a Könnyű leckék az Inkubátor-programban valósult meg a Magyar Nemzeti Filmalap támogatásával, tehát magyar forrásból, A boldogság ügynöke a kettő egyvelege. A Nemzeti Filmintézet, az amerikai Sundance Institute, a Catapult Film Fund, de a Novo Initiative és a koreai DMZ Docs Fund is támogatta. Szerencsésnek érezzük magunkat, hogy a fejlesztés és finanszírozás során sokan hittek a filmtervben, és nagyobb produkciós költségvetésből dolgozhattunk, mint korábban. Ez megkönnyítette az alapvetően rendkívül sok kihívással teli bhutáni forgatást, kezdve az omladozó himalájai szerpentinektől a ritka dialektusokban beszélő szereplőkön át a vízumproblémákig.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/17. számában jelent meg április 26-án.
