Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.
Félreértés ne essék: Putyinnak nincsenek komoly kihívói. Amikor 2022. február 22-én elrendelte az Ukrajna elleni teljes körű támadást, még saját Biztonsági Tanácsát is meglepte. Oroszország politikai és gazdasági elitje ezután kénytelen volt feláldozni számos háború előtti privilégiumát, és elkezdeni egy új Oroszország építését, amely megfelel Putyin történelemről alkotott vízióinak és a nemzetközi kapcsolatokra vonatkozó elképzelésének. Nem volt más választásuk.
Ha az elitnek nincs választása, akkor nyilvánvaló, hogy az átlag orosz embereknek sincs. Amikor értesültek az Ukrajna ellen megindított támadásról, az utcára vonultak, hogy tüntessenek, amivel csak annyit értek el, hogy a biztonsági erők keményen felléptek velük szemben. A tüntetések többnyire abbamaradtak, és az oroszok beletörődtek egy nem kívánt háborúba, az életminőségük és a fejlődési kilátások romlásába. Sokan csendben elkezdték áthelyezni vállalkozásaikat és pénzüket olyan országokba, mint Örményország vagy Kazahsztán.
Putyin rengetegszer megnyilvánult háborús céljaival kapcsolatban kezdve Ukrajna „denácifikálásának” és „demilitarizálásának” elérésétől a „hagyományos értékeket” támadó és a nemzetközi jogszabályokat megsértő és azokat így másokra kényszerítő Nyugattal szembeni kiállásig. Putyin szerint Oroszország – olyan feltörekvő partner gazdaságokkal együtt, mint Kína és Brazília – egy új, többpólusú világrend létrehozásának élére állt.
Putyin azonban nem vázolt fel egy világos stratégiát arra vonatkozóan, hogy ezeket a célokat miként kívánja elérni. Az oroszoknak sem mutatott fel semmilyen víziót arról, hogy miként kellene élniük, vagy hogyan kellene Oroszországnak működnie ebben az új világrendben. Mivel nincs egy közös stratégia, amelyet követhetnének, számos orosz közszereplő kénytelen improvizálni, gyakran ellentmondásos módon. Például, miközben a Kreml a „deprivatizációt”, vagyis a nemzetbiztonság szempontjából fontosnak ítélt magánvállalatok államosítását szorgalmazza, az orosz központi bank kormányzója, Elvira Nabiullina azért küzd, hogy ahol lehetséges, az állami szerepvállalást az üzleti életben korlátozza, hogy megelőzze Oroszország gyorsan zsugorodó piacgazdaságának összeomlását.
A konfliktusok talán a hadseregen belül a legnyilvánvalóbbak.
Erre példa Jevgenyij Prigozsin, a Wagner-csoport néhai vezetőjének tavalyi lázadása. Prigozsin nem kívánta megbuktatni Putyint, de Szergej Sojgu védelmi miniszter eltávolítását akarta. És mivel a Wagner-csoport zsoldosai központi szerepet játszottak az orosz háborús erőfeszítésekben, meg volt győződve arról, hogy ezt el tudja érni. Ehelyett ő és több más Wagner-vezető életét vesztette, amikor repülőgépük menet közben felrobbant két hónappal a meghiúsult puccs után.
Ezzel eljutottunk Ivanovhoz, Sojgu régi szövetségeséhez, aki hatalmas vagyont halmozott fel az orosz hadsereg építési, ingatlankezelési, lakásépítési és beszerzési tevékenységének felügyeletével, és aki évi 136,7 millió rubeles (akkoriban mintegy 2 millió dollárnak megfelelő) éves jövedelmével a leggazdagabb orosz köztisztviselők listáját vezette.
Ez a vagyon nem maradt észrevétlen. Már 2019-ben a Proekt Media oknyomozása rámutatott arra, hogy milyen nagy mértékben tért el Ivanov bejelentett jövedelme a vagyonától. Akkoriban pedig egy ilyen nagyon hasznos apparatcsik, mint Ivanov, nem valószínű, hogy büntetésre számíthatott. Az ő vezetése alatt az Oboronsztroj, a védelmi minisztérium legnagyobb infrastrukturális és építőipari holdingja, a Krím 2014-es orosz annektálását követően gyorsan felépítette a szevasztopoli elnöki kadétiskolát. Ivanov azzal is lenyűgözte Putyint, hogy gyorsan megépítette a védelmi minisztérium 2016-ban megnyitott katonai témájú Hazafi Parkját, valamint a park területén a kimondottan fegyveres erők számára megálmodott óriási katedrálist.
De az ukrajnai háború elhúzódása és az Oroszországot övező bizonytalanság miatt az orosz állam már nem annyira monolit jellegű, mint amennyire egykor volt, és úgy tűnik, hogy
a befolyásos csoportok egyre inkább felvállalják a nyilvános belharcokat tiltó ki nem mondott szabály megszegését.
Ezen csoportok közé tartozik a Roszgvargyija (a Nemzeti Gárda), az FSZB (a belbiztonsági szolgálat) és az FSZO (a kormánytisztviselők biztonsági szolgálata), amelyek állítólag Prigozsin lázadása mögött is álltak.
Márciusban Putyin a korrupció elleni küzdelemre is felhatalmazta az FSZB-t. Úgy tűnik, az FSZB vezetői arra a következtetésre jutottak, hogy ez egy ideális alkalom a védelmi minisztérium gyengítésére, kezdve annak leggazdagabb és leghivalkodóbb vezetőivel. Az Ivanov elleni fellépés megkönnyítette Sojgu helyzetének aláásását, aki némileg kiszámíthatóan éppen most vesztette el védelmi miniszteri posztját. Helyére egy korábbi közgazdász, egy potenciálisan hatékonyabb miniszter, Andrej Belousov került. Belousov Putyin előző kormányában a gazdasági kérdéskeért felelt, mostani kinevezése az orosz gazdaság hatékony és fenntartható militarizálását célzó törekvésre utal.
Sojgu pedig egy ceremoniális posztra került, miután a Biztonsági Tanács titkára lett, amely testületet csak az elnök ellenőriz. Továbbá Sojgu állítólagos ellensége, Alekszej Gyumin tábornok, a tulai régió kormányzója, aki egykor Prigozsin támogatója volt, feljebb lépett, és Putyin katonai termelésért felelős tanácsadója lett.
Ezek a helycserék arra utalnak, hogy a Kreml igyekszik megerősíteni az állam háborúhoz igazított szervezettségét.
Az eliten belüli viszályok azonban nem sok jót jelentenek Putyin számára.
Az orosz történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a megfelelő konzultáció vagy az egyértelmű irányok nélkül folytatott politika veszélyeztetheti az ország vezetőjének uralmát, és támogatói gyorsan ellenzékké válhatnak.
Miután Joszif Sztálin utóda lett, Nyikita Hruscsov megtagadta elődjét, és egyoldalúan úgy döntött, hogy elindítja a desztalinizációt. Az elnyomásellenes programjának támogatására a KGB élére Belousov-szerű civileket, Alekszandr Selepint és Vlagyimir Szemicsasztnijt nevezte ki. Az ukrajnai háborúval ellentétben a desztalinizáció méltányolható vállalkozás volt. Szélesebb körben elfogadottabb lett volna azonban ez a folyamat, ha országszerte vitát folytattak volna arról, hogy milyen szerepet töltöttek be Sztálin bűneiben a Sztálin alá beosztott tisztviselők, köztük maga Hruscsov is, és ha e folyamat során széles körű konszenzus kialakítására törekedtek volna. Ez nem történt meg, és a keményvonalasok Selepinnel és Szemicsasztnyival kiegészülve 1964-ben eltávolították Hruscsovot.
Hasonlóképpen, Mihail Gorbacsov peresztrojkáját a szovjet nomenklatúrára felülről ráerőszakolt „cári” politikának tekintették. Gorbacsov meg akarta szabadítani Oroszországot a kommunizmus béklyóitól, de nem kínált fel életképes víziót az általa elképzelt jövőre vonatkozóan, és átszervezéseket hajtott végre az apparatcsikok körében is nem sok eredménnyel. Végül Gorbacsov programja végzetesen aláásta a Szovjetuniót – de csak azután, hogy 1991-ben az elégedetlen keményvonalasok puccskísérletet kíséreltek meg.
Putyin Sztálint csodálja, nem Hruscsovot vagy Gorbacsovot. De Hruscsovtól és Gorbacsovtól tanulhatna a legtöbbet.
Copyright: Project Syndicate, 2024.
Nyina L. Hruscsova
A NewYork-i The New School egyetem nemzetközi kapcsolatok professzora. A New York-i székhelyű Külkapcsolatok Tanácsa (Council on Foreign Relations - CFR) tagja. A 2000-es években a World Policy Institute kutatója volt. Kutatási területei közé főként az orosz politika, illetve a nemzetközi politika, a globális média, valamint a politika és a kultúra kapcsolatának kérdései tartoznak.
Címlapkép forrása: Getty Images
