Miről árulkodnak a családi csetcsoportok?

Egyre többet hallott és használt kifejezés a parentifikáció, amelyre nem is olyan rég kezdett mind nagyobb figyelem irányulni. A jelenség olyan családokban fordul elő – mondja Bibók Bea pszichológus –, amelyekben nem elég érettek a szülők érzelmileg, esetleg alkoholproblémákkal küzd egyikük, és ennek nyomán

olyan „felelősségcsomaggal” ruházzák fel a gyereküket, amit ők nem képesek vinni. És ami a gyereket nem mellesleg koraéretté teszi, súlyos problémákat okozva a felnövekedése során.

De a jelenség nem csak abban nyilvánulhat meg, hogy egy gyerekre olyan felnőtt feladatok vannak bízva, ami koránál és gyerekstátuszánál fogva nem az ő felelősségi köre lenne, mint, mondjuk, a testvér szülői értekezletén való részvétel. A parentifikációról már olyan hétköznapi dolgok is árulkodhatnak, mint a családi csetcsoportok dinamikája. Ez látszólag ártalmatlan csatornája a kommunikációnak, sőt, a gesztus mély összetartásról, szeretetről árulkodik. A valódi kép azonban Bibók Bea szerint nem minden esetben csupa rózsaszín.

Ha ugyanis elvárásként fogalmazódik meg a meglehetősen sűrű, rendszeres bejelentkezés – amelynek során a felnőtt gyereknek szinte minden napirendi pontról be kell számolnia –, akkor az túl szoros szülői kapcsolatra utal. De mi is állhat ennek hátterében?

Bár elsőre azt gondolhatnánk, szülői féltésről van szó, a szakember szerint azonban ilyen esetekben a szülő, aki nem küzdi meg az életközepi válságát, a már felnőtt gyerekét „használja arra, hogy tartalommal töltse meg az életét”.

A gyerek pedig szinte észre sem veszi ezt, hiszen már nagyon korán azt tanulta meg, hogy ő elégíti ki a szülők szükségleteit. „Itt határproblémákról beszélünk […] Nincsenek egyéni énhatárok. Ez pedig azt jelenti, hogy nem tudom önazonosan élni az életemet, mert úgy kell élnem, ahogy a család jóváhagyja” – fejtette ki Bibók Bea.

A bűntudatkeltés, érzelmi zsarolás és szégyenérzet szentháromsága

Ezek mind ismerősek lehetnek a parentifikált gyerekek számára. „A családban, ahol ezeket a nehéz érzéseket keltik a szülők, tulajdonképpen így tartják fogva a gyereket […] Amikor a gyerek kirepülne, leválna a szülőről, a szülő olyan üzeneteket küld számára, hogy maradjon otthon, mert neki ott dolga van.”

A gyerek azt érzi, hogy nem hagyhatja „magára” a szülőket, mert az ő felelőssége megakadályozni, hogy ne marják szét egymást, esetleg, hogy megtartsa a függő társ mellett élő szülőt.

A parentifikált gyerek így bent ragad a helyzetben, amelyben továbbra is neki kell vinnie a szülei mellett a felnőtt szerepét, ahelyett, hogy elkezdené a saját életét élni.

Bibók Bea ezzel kapcsolatban figyelmeztet: minden embernek az első számú kötelessége az, hogy a saját életét jól élje, valamint képes legyen a saját szükségleteinek nagy részét kielégíteni, és ezt ne a másik embertől várja, mint egy csecsemő vagy egy érzelmileg még éretlen gyerek. 

Kinek az életét éled?

Ezekben a gyerek-szülő kapcsolatokban a határok elmosódnak. A gyerek azt tanulja meg egész felnövekedése során, hogyan tegye belsővé a kívülről jövő szülői szükségleteket, ez pedig később a párkapcsolataira is kihat. Ahogy Bibók Bea fogalmaz: a másik jóllétének elősegítése sokkal erősebb motiváció lesz, mint a saját jóllétünk megteremtése.

„Annyira erős a külső fókusz, a szülőkre való fókuszálás, hogy nem tanulja meg a felnövekedés során a gyerek, hogyan kell magához kapcsolódnia. Mert nem az kap zöld lámpát, neki mire van gyerekként szüksége, hanem az az elvárása a szülőnek, hogy az ő szükségleteit kielégítse […] Az a fajta üzenet így nem érkezik meg a gyerekhez, hogy »jogod van kifejezni gyerekként a szükségleteidet, mert én vagyok az, aki ki tudja elégíteni« – ezt kellene üzennie egy szülőnek”

– mondja, hozzátéve: nagyon fontos, hogy felnőtt emberektől kérjünk segítséget, ha szülőként nehézségeink adódnak, ne a gyerektől. 

Parentifikált gyerek vs. benntartott testvér

Egy családban a szülők gyakran eltérő üzenetet sugároznak a gyerekeiknek – többnyire tudattalanul –, teljesen más szereppel ruházva fel őket. Így fordulhat elő, hogy két, ugyanabban a családban felnőtt testvérnek teljesen más megélése lehet a gyerekkoráról. Előfordul, hogy a parentifikált gyerek mellett egy benntartott testvér nő fel, akivel a szülő nagyon szimbiotikus, összemosódott határokkal jellemezhető kötődést alakít ki. Ezek azok a gyerekek, akik, ha nagyon infantilizálják a szülők őket, akkor sokáig otthon laknak, nem képesek párkapcsolatot létesíteni, egyszerűen nem tudnak autonóm felnőttként létezni.

„Ők azok, akik minden hétvégén hazamennek ebédelni, kaját pakol nekik az anyuka, és nem tudják például meghúzni azt a határt, hogy nem szeretnék elvinni az ételt, mert már nem így táplálkoznak […].

Meg kell tudni fogalmazni azt, hogy nekem mire van szükségem. Mert minden, ami nem szükséglet szerinti segítés – tehát túl sok vagy túl kevés –, az abúzus.”

Bibók Bea szerint amellett, hogy megtanuljuk, hogyan lehetünk képesek önmagunkhoz kapcsolódni, elengedhetetlen a jogosultság érzését is megerősíteni: hogy az embernek joga van határt húzni, ha valami olyat várnak tőle, amit nem szeretne teljesíteni. „De ezt akkor tudom megtenni, ha ismerem a saját szükségleteimet.”

A Lélektani határ második évadának premieradásában emellett szó volt még arról, milyen nehézségekkel kell szembenézniük a párkapcsolataikban azoknak, akiket szülősítettek, és mire érdemes odafigyelni, hogy ne ezeket a mintákat adjuk tovább a gyerekeinkek.  

A teljes beszélgetést itt tudod meghallgatni:

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / skynesher

Filákovity Radojka