Az apokalipszis ötödik lovasa: Furiosa – nem csak egy történet a Mad Maxből (filmkritika)

Nyitókép: Warner Bros. Pictures/Intercom

Gitárok szaggatnak, mély hangjukat csak a motorok öblös zúgása képes néha túlharsogni, Halhatlan Joe és a hadfiúk csapata pedig már percek óta járja halálos táncát. 

De vajon mennyire megállíthatatlan egy olyan gépezet, amelyet emberek alkottak és irányítanak, és amit robbanások ölelnek körbe szerető füst- és lángkarjaikkal?

És a fehérre meszelt hadfiúk ugyan hullanak, mint a legyek, a járgány sofőrjének nagy szerencséje van, hiszen potyautasként egy fiatal lány, Furiosa (Anya Taylor-Joy) is a kasztnin bújt meg – márpedig a cél közös: a túlélés. Legalábbis egy ideig, mivel Furiosa elvesztette édesanyját, majd először a nagy Dementus, később pedig Halhatlan Joe rabszolgája lett. Terve azonban az, hogy bosszút álljon Dementuson, majd hazajusson népéhez, mely a Sárgaköves út végén, az üveghegyeken is túl él és vár rá. 

Legendás visszatérés

Nemrég ünnepelte 45. születésnapját a Mad Max, George Miller ausztrál apokalipszise, amely nemcsak legendává és popkulturális ikonná vált, de Mel Gibsont is feltette a nemzetközi térképre. Az első mozifilm aztán az évek alatt trilógiává nőtte ki magát, sőt George Miller évtizedekkel később, 2015-ben kanyarodott vissza a karakterhez, egy meglepően jó modernizált változatban, ami még csak nem is a megszokott színésszel tért vissza.

És bizony Tom Hardy (Venom, Dunkirk) is nagyszerűen teljesített a szerepben, miközben a Mad Max: A harag útja leginkább a látvány és a hangulat terén tett hozzá az eredeti filmekhez, noha néhány karakter is viszonylag izgalmassá vált. Így az a Furiosa is, akit akkor még Charlize Theron (Prometheus, Az asztronauta, Az ördög ügyvédje) alakított, de most előzményként Anya Taylor-Joy (A boszorkány, Utolsó éjszaka a Sohóban) is a bőrébe bújhatott. A kérdés csak az volt, hogy mennyire válik érzékelhetővé az, hogy ez "csak" egy mellékszál, és hogy az izzadságszag vagy a benzingőz tompítja el inkább az érzékszerveinket?

Majdnem Mad Max

A Furiosa alatt tombol az adrenalin. Az operatőri munka kiváló, a képek szinte festményként égnek a retinánkba, a dobhártyánkat pedig ritmusok és metalos riffelések tépik szét. Ahogy a különböző motorcsodák beindulnak, egyszerre dübörög a hangfal, rezeg még a vászon és a nézőtér, ami sok esetben, sokaknál csak hatásvadász giccsparádét eredményezne, de George Millernél valahogy ez is gyönyörűséges. 

Itt a hang legalább olyan fontos, mint a kép és bármelyik koreográfia.

Persze van némi történet is, elvégre az említett sivatagi harc csak egy kis, 10-20 perces szelete a teljes két és fél órás játékidőnek. Sőt, a sztori meglepően komplex ahhoz képest, amit várna az ember – de a lényeg nem is ezen van, hanem azon a mélyből jövő, ősi erejű és halálos élmény-cunamin, amit a Furiosa képvisel, ezzel simán beállva a sokak által nagyon szeretett Mad Max: A harag útja mellé.

Filmezni szeretni kell

Igen, a Furiosa: Egy történet a Mad Maxből kicsit más, kicsit kevésbé kerül az akcióra a hangsúly, mégis hasonló élményt nyújt és hasonló minőséget képvisel, mint a 2015-ös mozi. Anya Taylor-Joy ugyan sokat nem ad hozzá a végeredményhez vagy magához a karakterhez, de a különleges arcú színésznőt így is jó látni a vásznon, miközben Chris Hemsworth helyette is játszik (azért Thor erősen ott van a szerepben), sőt Tom Burke behoz a képbe egy majdnem Mad Maxet, akit amúgy szintén nem kell teljes mértékben nélkülözni. 

De ami a legjobb: 

Szoktuk volt mondani, hogy régen minden jobb volt, de az az igazság, hogy George Miller ezzel szemben egyre csak jobb. Rendezzen még jó soká, ha a minőségből nem ad alább.