Mit ittak az ősmagyarok? Sört vagy bort?
A héten bemutatott új bookazine-unk a magyar lappiacon talán még soha nem tapasztalt alapossággal járja körül, hogy kik vagyunk és honnan jövünk. Arról, hogy miért az őstörténet lett a témája ennek a közel 200 oldalas kiadványnak, és hogy a téma gazdagon tárgyalt aktuálpolitikai vetületein túl mitől lett mégis időtlen, vagy reményeink szerint legalábbis időtálló, a legilletékesebbek, a két kiadvány két szerkesztője, Ablonczy Bálint és Borbás Barna mesélt. Műsorvezető: Sashegyi Zsófia.
Az adás meghallgatható a fenti lejátszóra kattintva. Ha az nem jelenik meg, közvetlen link itt. Ha egyszerűen letöltenék az adásokat mp3-formátumban, ide kattintsanak. Ha telefonon keresztül csatlakoznának műsorunkra, a Spotify mellett iTunes-on, TuneIn Radio-n és Pocket Casts-on is megtehetik. Podcastunk RSS-csatornája ezen a hivatkozáson található.
Részletek a műsorból:
Meséljetek kicsit arról a hallgatónak, miért döntött úgy a szerkesztőség, hogy ezt a témát jelentetjük meg a Válasz Offline második lapszámában.
Borbás Barna: Az egyik ok az, hogy a lapunk öt és fél éves története összefonódott ezzel a témával. Újra és újra tapasztaltuk, hogy az őstörténeti kutatással kapcsolatos tudományos eredmények feldolgozása hallatlan érdeklődést vált ki az olvasókból. A második oknak a politikához van köze. Nagyjából 2006, de nagyon intenzíven 2016 óta létező vetülete az orbáni hatalompolitikának az úgynevezett eredetpolitika. Ez nagyon sok mindenben megnyilvánult az elmúlt bő évtizedben: keleti nyitás, olyan szubkultúrák szponzorálása, mint a Kurultáj és a magyar új turanizmus, a Magyarságkutató Intézet és annak leágazásai és maga ez a szubkultúra, egy több százezres érdeklődő közönség, amely az ilyen kérdésekre fogékony. Ezt a politika más-más eszközökkel, de igyekszik becsatornázni és megfogni. A harmadik ok pedig az, hogy azt ígértük a Válasz Offline sorozat elindításakor, hogy mélyfúrós, komoly, sok hónapos munkával körbejárt kiadványokat fogunk az olvasók elé tenni és ez a téma igazán alkalmas erre. Ez a formátum nagyon alkalmas a tudományos ismeretterjesztés, a közélet és a politika találkozásának összefogására. Bár mindent nyilván nem tudtunk elmondani benne, hiányérzet nélkül adtuk nyomdába ennek a kiadványnak a kéziratát. A legfontosabb kérdések és a legfrissebb tudományos érdekességek benne vannak.
Ablonczy Bálint: Nagyon fontos az elején leszögezni, hogy ez nem egy kizárólag tudományos ismeretterjesztő kiadvány. Nemcsak arról van szó, hogy nagyon míves ásatási riportokat közlünk, vagy az avar etnogenezis mélyére megyünk, és mindenfajta koponyákat mutogatnak nekünk kedves tudósok, hanem egy politikai jelenséget is körbejárunk. Amikor a magyar miniszterelnök elmegy a Türk Tanács ülésére, és azt mondja, hogy mi egy türk nyelvet beszélünk, azaz egy török eredetű nyelvet, akkor innentől kezdve ez egy politikai relevanciával is bíró téma. Ha megnézzük az Országgyűlés által elfogadott költségvetést, nagyon komoly összegek mennek az intézetek, rendezvények, például a Kurultáj támogatására. A keleti nyitás ideológiája jegyében nagyon sokszor elhangzik komoly kormányzati tényezőktől, hogy azért van esélyünk ezekkel a népekkel ilyen-olyan üzleteket kötni, mert van egy komoly rokonságtudat velünk kapcsolatban, amit mi kihasználhatunk. Tehát ez a kiadvány a mai Magyarország megértéséhez is hozzájárul. A bevezető cikkhez, amit Barnával ketten írtunk, heteken keresztül beszéltünk rengeteg emberrel a kormányzattól, a tudományos világon át a Jobbikig, hogy megpróbáljuk fölfejteni, hogyan kerültek sámánok az Országházba. Ez is lett a cikk címe. Szerintem annak is nagyon érdekes lehet ez a kiadvány, aki nem feltétlenül hátrafele nyilazással kezdi a reggeleit, egyszerűen csak ebben az országban él és szeretné érteni, hogy miért lett ez a téma ilyen fontos. Azt hiszem, ezt nagyon sokan érzékelik a közélet iránt érdeklődők közül, hiszen sokat beszélünk ezekről a témákról, csak talán nem mindenki számára világos, hogy miért történik ez így.
Lehet, hogy a Fidesz nem szeret nulláról építkezni, de ebben az esetben most pont azt tette: ahelyett, hogy az MTA-nak az eredetkutatással foglalkozó részlegeire borított volna milliókat, épített egy külön intézetet. Miért döntött úgy a kormány, hogy nem a meglévő tudományos kutatásokat lendíti előre?
Borbás Barna: Természetesen ezzel kapcsolatban is nagyon részletes feltáró magyarázat olvasható a lapunkban. Ez már vastagon tudománypolitika. A dolog úgy áll, hogy annak idején, még Heti Válasz korunkban 2013-at fordulópontként azonosítottuk a magyar őstörténet-kutatásában, ugyanis akkor jött létre a Magyar Tudományos Akadémián belül a Magyar Őstörténeti Témacsoport, amely egy nagyszabású konferencián először csinált olyat, amit még korábban senki soha: egy színpadon jelentek meg az őstörténettel foglalkozó történészek, régészek és rekonstruktőrök, hagyományőrzők, tehát a tudományos alapon dolgozó kézművesek. Ez a két közeg korábban nagyon-nagyon komoly távolságtartással és nagyon feltételesen méregette csak egymást. Azt, hogy ez bekövetkezett, ha nagyon áttételesen és nagyon messziről is, de inspirálta a politika. Ez az őstörténeti témacsoport ma is létezik, és néhány millió forintból vegetál. Főleg ahhoz mérten nevezhetjük ezt vegetálásnak, hogy milyen elképesztő tudományos teljesítményt mutatott be az azóta eltelt több mint tíz évben, amikor sorban jelentek meg az őket kihívó, akadémián kívüli intézmények. Először a László Gyula Intézet és Archívum, aztán a Magyarságkutató Intézet is. Arra, hogy miért történt így, csak politikai választ tudunk adni. Ez a hatalom tudja, hogy a saját szavazótábora gyanakvással figyel a klasszikus tudományos műhelyekre, egyetemekre, és pláne a Magyar Tudományos Akadémiára. Ezt az alapállást nem formálni, konszolidálni próbálták, hanem létrehozták az Akadémiát ebből a szempontból kihívó intézményeket, ahol aztán volt minden, mint a búcsúban.
Az intézetet az első időkben Horváth Lugossy Gábor vezette, aki a KSH műszaki üzemeltetési osztályáról került a posztjára, Kásler Miklós pedig onkológus létére vezeti. Olyan, mintha a kormányzat szemében kizáró tényező lenne, hogy tudományos végzettséggel rendelkezzen az, aki ezt az intézetet vezeti. Emögött milyen koncepciót láttok?
Borbás Barna: Bálint idéz erre egy frappáns jelzőt, amit valaki mondott Káslerrel kapcsolatban. Hogy is hangzik?
Ablonczy Bálint: Történelmi bélyeggyűjtő. Professzor úr abba az egyébként tipikus értelmiségi tévedésbe esett és esik, hogy a kétségkívül létező és tekintélyes, saját szakmájában nyújtott teljesítménye fölhatalmazza őt arra, hogy teljesen más – egyébként nagyon komoly szakértelmet igénylő – területen megfellebbezhetetlen állításokat tegyen. Ez nincs így. Néha vannak olyan elképzelések a humán tudományokkal kapcsolatban, hogy ezeket lényegében mindenki képes művelni, aki ír és olvas. Nos, nem. Ugyanúgy, ahogy nem szeretnénk, hogy belgyógyász helyett kőműves műtsön minket, vagy kőműves helyett fodrász építse a házunkat, ahhoz, hogy a magyar őstörténethez, vagy egyáltalán ehhez a világhoz valaki érdemben hozzászóljon, nem is beszélve a genetikáról, el kell tölteni elég komoly időt az egyetemen, meg kell tanulni rég kihalt nyelveket és élő nyelveket, tudományos publikációkat kell jegyezni és ez még mindig csak az alap, ahonnan tudományos vitákban még mindig bebizonyosodhat, hogy valaki nem helyes álláspontot fogalmazott meg. Szerintem a Magyarságkutatóval a legkomolyabb probléma az volt a konszolidáció időszaka előtt – mert itt tulajdonképpen a tudomány győzelmet aratott –, hogy a politika által meghatározott célt akarta szolgálni, tehát azt akarta bebizonyítani, hogy – bár eddig hazudtak a tudósok –, az igazság az, hogy mi keletiek, türkök vagyunk, és így tovább. A feszültséget az okozta, hogy mégis tudományos respektábilitást szerettek volna, hiszen az nyomja rá a pecsétet egy tudományos eredményre, hogy a szakma mit mond erről. Csakhogy ez teljesen szembement a politikai elvárással, vagy a politikának való megfelelés szándékával. Nekem egyébként néha az a benyomásom, hogy a politika nem foglalkozik annyit ezzel. Ugyan megtámogatták financiális eszközökkel ezt a munkát, de csak akkor használják, amikor kedvük van, és nem feltétlenül vesznek komolyan olyan kérdéseket, hogy hunok vagyunk-e, és ha igen, ebből mi és hogy következik. Amikor fölállt a Magyarságkutató Intézet, nagyon erős mondatok hangoztak el arról, hogy mit nem végzett el az akadémiai világ, amelyet ők most le fognak váltani és el fogják végre mondani, mi az igazság. Ehhez képest, ma a legkomolyabb teljesítmények abból születnek, amikor megpróbálnak együttműködni a sokszor elátkozott akadémiai világgal, merthogy ott vannak azok az emberek, akik rászánták az életük 10-15-20-30 évét arra, hogy bizonyos kérdéseknek a szakértői legyenek. Ezt a munkát pedig nem lehet lózungokkal megspórolni. Beszélhet valaki állandóan arról, hogy a Trabantja milyen csodálatos és hogyan fogja legyorsulni a Ferrarit, a Ferrari le fogja gyorsulni végül, ha versenybe kerülnek, hiszen amögött sok évtizedes mérnöki munka és szaktudás van. A Trabant soha nem fogja legyőzni a Ferrarit, ugyanakkor mindez nem azt jelenti, hogy például a mi kiadványunkban ne lenne kritika az akadémiai történetírással szemben. Annak a világnak vége van, hogy elefántcsonttoronyban üldögél a tudós és lenézi azokat, akiket érdekel az általa kutatott téma.
Nagyon sok embert szólaltattatok meg ebben az őstörténeti Válasz Offline-ban. Kásler Miklóst is megpróbáltátok?
Borbás Barna: Természetesen. Az előbb említettem a Magyarságkutató Intézet konszolidációját, hát ott még nem tart a konszolidáció, hogy mondjuk újságírói kérdésekre válaszoljanak, vagy interjúkat adjanak. Egyébként nem csak vele, akit Stumpf András kollégánk keresett meg, de intézetvezetői szinten mással is készülhetett volna interjú, ám sajnos ez nem valósult meg. Az egész szerkesztőség beletette a melót, hogy egy nagyon-nagyon széles keresztmetszetet adjunk tudomány és tudománypolitika ügyében.
Van kedvencetek ezek között a cikkek között?
Ablonczy Bálint: Van, merthogy nemcsak eredetpolitikáról és őstörténetről szól ez a kiadvány, hanem a szent őrültekről is. Én így nevezem legalábbis azt a blokkot, amely számomra is nagy felfedezéseket tartogatott. Meglepődtem például, milyen sokan milyen komoly energiát tesznek abba, hogy hitelesen, szakmailag megalapozott módon idézzenek meg egy kort, amit írott forrásokból nem nagyon ismerhetünk. Sipos Szabolcs például szabadidejében tanulta ki az ötvös mesterséget és szabadidejében foglalkozik honfoglaláskori leletek rekonstrukciójával. A róla szóló riport lenyűgöző volt számomra, mert azt mutatja, hogy mindenfajta háttérképzettség nélkül, pusztán érdeklődésből elképesztően magas szakmai színvonalat lehet elérni. Az őstörténetünkkel sokszor az a baj, hogy forrásaink vannak, tudományos viták vannak, és valahol ott gomolyog az egész a szakállas, szemüveges értelmiségieknek a szintjén, de vannak ezek az emberek – az íjkészítők, akikről még Barna írt, vagy Kenéz Árpád archeobotanikus, aki a honfoglaló magyarság étrendjének a rekonstruálásával foglalkozik és néha kivonul a pusztába, hogy ott tesztelje, hogy amit kikutatott, az úgy van-e –, akik kézzelfoghatóvá teszik ezt a történetet. Szerintem lenyűgöző dolog, hogy valaki éveket szán az életéből arra, hogy megfelelő tarsolylemezeket kalapáljon, vagy hogy sírok leletei alapján rájöjjön, hogy sört vagy bort ittak őseink. Ittak mindent, szerencsére. Ebből is látszik, hogy nagyon komoly folytonosságban vagyunk a honfoglaló magyarsággal. Ezek az anyagok szerintem nagyon komoly életet hoznak ebbe a lapba, így annak is érdekes lesz, akit kevésbé érdekel az avarkérdés, vagy hogy pontosan kik a szkíták, és hogy is volt a politikának az eredetpolitikai instrumentalizációja, csak egyszerűen jó történeteket akar olvasni. Ezek nagyon jó történetek, hiteles, vagány emberekről és a legjobb értelemben vett civil, alulról építkező mozgolódásokról.
Borbás Barna: Nyilván nem verseny ez, de ha győztest kellene hirdetni abban, hogy mely ága-boga fejlődött a legnagyobbat ennek a világnak az elmúlt tizenegynéhány évben, akkor biztos, hogy a tudományos igényű rekonstrukció lenne az. Az, hogy ez a közeg képes lett arra, hogy párbeszédet folytasson tudósokkal, régészekkel, kutatókkal, és hogy alávesse magát bizonyos kritériumoknak és kimondja, hogy ami kamu, abba nem megyek bele, ami nem vezethető le valamilyen módon forrásokból, azt nem nevezem korhűnek, nagyon nagy dolog. Ahhoz, hogy ez az egész elmozdult a műanyag alapú, galvanizált tarsolylemezek felől oda, ahová Sipos Szabolcs is megérkezett – hogy nemcsak a tárgy, amit készít, hanem a munkaeszközök, sőt, a módszerek és maga az ötvös eljárás is lehetőség szerint leginkább X. századi, vagy X. század körüli –, ehhez idő kellett és ez egy nagyon tiszteletreméltó és elképesztően lelkesítő teljesítmény. Egyáltalán ne úgy gondoljunk erre a közegre, hogy csak holdkórosok és őrültek foglalkoznak ilyesmivel. Nem, ezek az emberek önmaguk felé és a szakmai, meg a történelmi hitelesség felé mutatott legnagyobb igényességgel óriási szintet léptek. Nagyon ajánlom például a Mestellér János interjút, amit Stumpf András készített. Ebből kiderül, hogy nagyjából száz ember van az egész országban, aki erre a szintre képes. És ez a száz ember kis túlzással névről és arcról ismeri is egymást, de hál’ Istennek ez egy bővülő közeg. Arra számítok, hogy egyre jobban megtermékenyíti azt az ennél számosságban mindenképpen nagyobb közeget, amely próbál ilyesmit csinálni, szeretne valamilyen módon autentikus lenni és végezni egyfajta hagyományőrzést.
Ablonczy Bálint: Miközben olvastam ezeket a történeteket, szegény Sólyom László jutott eszembe, Isten nyugosztalja. Nekem adta az utolsó köztársasági elnöki interjúját még a Heti Válaszban 2010-ben, közvetlenül azelőtt, hogy befejezte volna a mandátumát, és megkérdeztem tőle akkor, hogy mi volt számára a legnagyobb meglepetés az ötéves elnöki ciklusában. Nagyon érdekes volt, hogy nem nagypolitikát hozott elő, nem külföldi tárgyalásokat, látogatásokat. Azt mondta, az volt számára a legnagyobb meglepetés, hogy országjárásai közben mennyi jóravalóságot tapasztalt ebben az országban. És nekem ez az utolsó blokk egy kicsit erről is szól, hogy mennyi jóravalóság van ebben az országban, emberek milyen komoly elszántsággal próbálnak minőséget teremteni, képesek egymással együttműködni valami érdekében, ami valóban megszakadt. Ezek olyan jó történetek, amiket érdemes megosztani. Ha lehet küldetése egy ilyen újságnak, ez lehet az.
A második Válasz Offline ide kattintva megvásárolható! Az első bookazine és az új szám egy csomagban, kedvezményes áron szintén megrendelhető. További kiadványok és csomagok a webshopban.
Ez az adás nem készülhetett volna el olvasóink nélkül. Legyen támogatónk a Donably-n, a magyar fejlesztésű előfizetési platformon! Paypal, utalás és más lehetőségek itt >>>
