picasso legenda 2050
+ Irodalom

Koch Beatrix: Picasso legenda 2050 – Elvágyódás

A Picasso Legenda 2050 rövid ismertetője: A nem is olyan távoli jövőben, a 2050-es években, amikor csendben suhannak el…

Hamarosan megjelenik Koch Beatrix: Picasso legenda 2050 című könyve, amelyből itt egy részletet olvashatsz. Ha szeretnél a könyvből rendelni, itt találod a weboldalát.

(A Picasso Legenda 2050 rövid ismertetője: A nem is olyan távoli jövőben, a 2050-es években, amikor csendben suhannak el mellettünk az elektromos autók és menetrendszerinti rakéták közlekednek a Föld és a Mars között, amikor a mesterséges intelligencia, mint a levegő, úgy vesz körül – akkor mindaz, ami klasszikus, régi, értékes, még jobban felértékelődik és szinte elérhetetlenné válik. Egy titkos hagyaték, az úgynevezett Picasso-legenda már régóta izgatta a műkincsgyűjtők képzeletét és éppen a 2050-es év volt az, amely végre elhozta a várva várt felfedezést.)

XIX. fejezet – Elvágyódás

Picasso, 2050. május 25. – június 10.

Hányadik napja vagyok itt? – kérdezte magától a tizenötödik nap reggelén Picasso, amikor sorba rendezte a megfestett képeket. Ezen a helyen, ahol a múlt és a jövő összeért, nehéz volt számolni a napokat. Hatvanegy elkészült festmény. Az utóbbi napokban még gyorsabban festett, mint előtte. Jól tudta, hogy mi az, ami hajtja, hogy miért siet ennyire. A száradó vásznak alig fértek már el a falak mellett, hatvanegy kép festékszaga és Marilyn éjszakai illata vette körül. Már csak harminckilenc kép hiányzik, és teljes lesz a kollekció.

A műterem csendjébe csak a tenger tompa hangja szűrődött be. A tengernél mindig boldog volt. A természet ereje, a fehérségbe hajló, szemet bántó éles színek, a nap ragyogása, a szikrázó égbolt, a friss, tengeri hullámok erejével telt levegő – mind azért volt itt egyszerre, teljességében, hogy ő, ha csak napokra is, de ismét az lehessen, aki belül mindig is maradt. A fiatal fiú, aki hatalmas, csillogó szemével azon csodálkozik, hogy milyen rengeteg arca van körülötte mindennek. Aki a rétegek alatti rejtőzködő lényeget látja, és addig kutat, amíg mindent-mindent meg nem talál. Az örömöt, amelyet a természet, a szerelmi élet játékossága és a tenger adott, a festményeiben is megmutatta, a képein a tenger színeit és formáit festette meg. Mintha az összes szürkét, barnát, feketét Párizsban hagyta volna, és ide csak világos, élénk színű festékeket hozott volna magával. Most is boldog volt, bár nem használta ezt a szót magával kapcsolatban, sőt nem is gondolt magára úgy, mint aki boldog lenne. Pedig az volt, éppen annyira, mint amennyire boldog lehet az, aki tudja, hogy erre az állapotra egy lejárati dátumot pecsételtek. Mint aki előre érzi a fájdalmát annak, ami majd ezután következik.

Marilynnel együtt lenni olyan volt, mint egy édes álom, beteljesülése mindannak, amit egy éven keresztül remélt. Rengeteg szeretője volt már, ismerte a nőket, de az a tény, hogy a lány a jövőből érkezett, mindenki fölé emelte, és vele, az erős, legyőzhetetlen spanyol művésszel tette egyenlővé. Marilynre egyenrangú félként tekintett, nem akarta meghódítani, hanem valami egészen új, lelki- misztikus kapcsolódást érzett kettejük között, amelyet eddig soha, egyetlen nő jelenlétében sem. Marilyn türelmes volt, okos, szelíd és lágy, mint a méz. Ő pedig telhetetlen, hiszen annyi kérdés gyülemlett fel benne. Állandóan kérdezett, a 21. századi életről, a technikáról, a tudományról és az új művészeti irányzatokról. Minden érdekelte. És ezekben a kérdésekben több volt, mint egy művész kíváncsisága. Mohóság, vágy és türelmetlenség lüktetett bennük. Elképzelte magát ott, a távoli jövőben, abban a világban, amelyről Marilyn mesélt neki.

***

Abban a zöld jövőben, ahol tisztább a levegő, kisebb a zaj, mint az 1920-as évek városaiban, és elektromos, kötött pályás közlekedés szövi át az országokat. „Az energiatermelés és a vízgazdálkodás az épületek tetőin, homlokzatain történik, nagy hatékonyságú napelemekkel és olyan felületekkel, amelyek a napsugárzásra, hőre, hidegre, esőre és fagyra optimálisan reagálnak, így csökkentve a hűtés és fűtés energiaigényét.

A magas homlokzatokon vertikális zöldfarmok kúsznak fel, amelyekben a klimatikus, levegőszűrő funkció mellett növényeket is termesztenek. Ezek a zöld foltok, a nanokertészek által gondozott automata kertek a városok elidegeníthetetlen részei a 2040-es évektől kezdve, univerzális építészeti elemek Párizstól New Yorkig” – olvasta a Világvárosok a 21. század közepén című szócikkben, amelyet Marilyn keresett neki elő. Igen, ezt látta ő is a távolból, a hatalmas, zöld házakat, amelyek –mint Gustav Klimt Park című festményén a fák koronája – zölden-sárgán, sok-sok pontot ábrázolva borították be a láthatárt, gondolta. „A lakások konyháiban fiókos szekrényekhez hasonló készülékekben, a nanotechnológia és a permakultúrás földgazdálkodás kombinációjából született kis üvegházakban termesztik a saját zöldséget és gyümölcsöt” – olvasta tovább, és sietett a villa konyhájába, hogy megérintse, kinyissa ezeket a különleges fiókokat. Imádta az egyszerű ételeket, és azt, hogy milyen sokféle módon lehet felhasználni a növényeket. Megbabonázva nézte, ahogy növekedtek a hajtások, és érett gyümölcsök várták minden reggel. Mindent részletesen akart tudni, hiszen fogalma sem volt, mi az a napelem vagy a nanokertészet. Marilyn hosszú órákon át képeket mutatott, magyarázott, az ő képzeletében pedig megelevenedett mindaz, amit hallott. A jövőbeli városokról ábrándozott, elképzelte, hogy ő is ott él. Tetszett neki az a világ, amely szabadságot adott mindenkinek arra, hogy használja-e a legújabb vívmányokat, vagy inkább lemond róluk. A génterápiáról1 Marilynnek több napon át kellett beszélnie, annyi kérdése volt. Sehogyan sem tudta elképzelni, hogy az ember képes lesz egyszer arra, hogy ezzel a módszerrel megállítsa az öregedést és visszafordítsa a betegségeket.

***

Először felháborította és megijesztette az a világ, amely – mint távoli jövő – elé tárult. Félt az ismeretlentől, attól, hogy lehet, nem lesz képes rá, hogy megértse, miképp működik ez az új világ. Ugyanakkor szégyellte is magát ezért. Hiszen őt nem abból a fából faragták, hogy visszavonuljon. Ő Párizst is meghódította! Elkezdte olyan szemmel nézni a digitális művészetet, mint egy hadvezér, aki a gyenge pontokat keresi, hogy hol és mivel tudná legyőzni, elsajátítani, bevenni.

Rá kellett jönnie, mi az, ami a 21. század közepén ennyire megbabonázza az embereket. Ízlelgette az idegen szavakat. Miben áll a kódolás szépsége, az algoritmus, az adatok és a társadalom kapcsolata? A virtuális és a fizikai világ közötti kapcsolódás, ez az összekevert valóság bár félelmetes volt, de teljesen lenyűgözte. Erősebb volt a kíváncsiság benne, mint a félelem.

Milyen lehet az, amikor valaki algoritmusokkal alkot meg egy festményt? Mikor húz egy vonalat, egy ecsetvonást, majd még egyet. Az algoritmus elemzi, majd elkezd dolgozni. Helyette, de úgy, mintha az ő keze járna.

Mindig elégedetlen volt azzal, ha egy fotót látott magáról, mert sohasem volt pont olyan, mint amilyennek ő gondolta, hogy lennie kellene. Hiányzott belőlük az a fajta szemérmetlenség, amelyet csak akkor érzett, ha egyedül volt, és bámulta az arcát a tükörben. Olyankor a lecsupaszított énjét látta, de a képeken mindig volt egy megfelelni akarás. Amikor Marilyn kérdezte tőle, nem fél-e megnézni fotókat, videókat saját magáról, idősebb korából, habozott kicsit, de végül kíváncsi volt. Akkor Marilyn mutatott neki videókat arról, amikor ő, már idősebben, fénnyel fest, és arról is, amikor Henri-Georges Clouzot filmre vette, ahogy pár perc alatt megalkot egy képet.2 Mozgóképen látni magát egyszerűen fenomenális volt. – Ilyen lennék? Így mozgok, ilyen gyorsan húzom a vonalakat? És grimaszolok közben? – kérdezte magában, és felnevetett. Tetszett neki a látvány, felszabadultnak és végre szemérmetlennek látta magát. A félmeztelen felsőtest, ahogy kidomborodnak az izmok, miközben dolgozik – megborzongott ettől a merészségtől. A mozdulatok gyorsasága és a kirajzolódó kontúrok hasonlítottak arra, amit a digitális művekben látott, és amely nem volt más, mint a pillanat megragadása. Nem tétovázott tovább, ki kellett próbálnia, milyen, ha digitálisan fest meg egy képet.

Az egyik legnagyobb művészcsoportba, a YAW-ba (Your Art is Worth) lépett be, Marilyntől látta, hogyan kell. Létrehozott egy profilt Crazy Picasso néven, és feltöltött egy képet, Az űrhajós álma címmel. Kevés színt használt, a vörös háttérből csak az űrhajósruha fehérsége rikított. Az űrhajós arca Borisz Latskyra emlékeztetett. Egy képet tartott a kezében, azt nézte elmélyülten. Egy Picasso-önarcképet.


1 Génterápia: a folyamatos sejtmegújításos kezelés következtében nő az aktív évek száma, és az átlagéletkor is kitolódik. Az időskori betegségek hamar felismerhetők és kezelhetők, anélkül, hogy műtéti beavatkozásokra lenne szükség. Ugyanígy az esztétikai korrekció, a plasztikai sebészet is a múlté, a génterápia nem groteszken öregedő Barbie babákat és vasalt arcú idősödő férfiakat produkál, hanem méltóságteljesen, fitten és egészségesen, szépen (nem is a megöregedő itt a jó szó, hanem inkább) beérő, érett nőket és férfiakat, akik a haláluk napjáig szellemileg-fizikailag aktívak és egészségesek. Kiteljesedett életet tudnak élni még 70-80 évesen is, sportolnak, új nyelveket tanulnak, dolgoznak.

A halál ugyan még így sem kerülhető el, mégis sokan választják a fájdalommentes és élvezhető, tartalmas időskort. Bár ez a döntés önkéntes, mégis vannak olyan csoportok, amelyek kritizálják az ember képességeinek mesterséges módon való meghosszabbítását. Etikai viták alakulnak ki: meddig ember az ember? És mikortól nem más, mint a géntechnológia és a mesterséges intelligencia szolgalelkű felhasználója? Meddig szabad igénybe venni a mesterséges intelligencia, a géntechnológia segítségét? A géntérképet nem csupán az egészség megőrzéséhez lehetett kiválóan alkalmazni, hanem felhasználták a tanulmányok, szakmák, sport, hobbi stb. kiválasztásához is. Ez a része persze még kényesebb volt etikailag, főleg, ha a szülők akartak a gyerekek sorsáról a géntérkép alapján dönteni.

2 A The Mystery of Picasso című film 1956-ban készült, a Head of a Faun című kép alkotási folyamatát mutatja be.

Az előző részeket itt találod

Koch Beatrix pécsi születésű várostervező- és építészmérnök.
2001-ben diplomázott a Budapest Műszaki Egyetem Építészmérnöki karán.
2013 óta Svájcban él.
2021-ben jelent meg első, non-fiction könyve, a “Végállomás: Svájc”, amelyben svájci emigrációs tapasztalatait osztotta meg.

Az író weboldala

A legfrissebb irodalmi hírek

Koch Beatrix: Picasso legenda 2050 – Elvágyódás

Népszerűek

To Top