Kedves Ismeretlen Barátom,

ne haragudj, nem akartalak megbántani.

Fogalmam sem volt, hogy neked ekkora probléma, ha felhívlak. Ahogy arról sem volt fogalmam, hogy amikor nem válaszolsz – akár hívásra, akár e-mailre –, az nem azt jelenti, hogy megsértettelek valamivel, és soha többet nem akarsz velem szóba állni, hanem egyszerűen csak annyit tesz, hogy éppen más dolgod van.

Biztosan nem könnyű a magamfajta őskövületekkel. Még emlékszem, amikor aggódva figyeltem mindenkit, aki már elmúlt negyven: kerestem rajtuk a végelgyengülés jeleit, és reméltem, hogy nem akkor fogják feldobni a pacskert, amikor én is ott vagyok. De a magadfajta, Z generációssal sem mindig egyszerű, főleg, hogy nektek magától értetődő minden rövidítés, szleng és kütyü, ami nekünk plusz erőfeszítés. Nemcsak használni vagy megérteni, de csak tudomást szerezni róla akár. Életemben nem hallgattam ennyi generációkutatásos podcastot, mint mostanában – főleg, hogy korábban se podcast nem volt, se generációkutatás.

Aztán egy nap úgy ébredtem, hogy ennek a fránya kommunikációnak végül is két vége van – hátha neked is egyszerűbb lenne, ha tőled sem várnánk el, hogy természetesnek vegyél olyan beidegződéseket és generációs kódokat, amelyekről dunsztod sincs. És amíg tele a padlás mindenféle előadásokkal, ami a ti lelketeket magyarázza nekünk, visszafelé mintha kevésbé működne a kódfejtés. Biztosan nehéz elkerülni a bezzegazénidőmbenezést. Pedig nem akarunk se megbántani, se lekezelni. Egyszerűen csak mások vagyunk.

Nekünk egészen mást jelent a telefon

Nálunk például volt úgynevezett telefonasztalka a ház stratégiai pontján, az előszobában. Kecses kis darab volt bambuszból hajlítva, anyám kedvenc boltjából, az egyetlenből, ahol akkoriban bambuszból készített bútorokat lehetett kapni. Semmi más funkciója nem volt, mint hogy kényelmessé tegye a telefonálást. Anyám, a család nagykövete, innen hívogatta sorba a rokonokat karácsonykor és a névnapok alkalmával. Külön rész a készüléknek, külön a telefonkönyvnek.

A készüléket magát ugyanis nem vihettük túl messzire, csak ameddig a zsinór ért. Ez kamaszkorunkban lett igazán probléma, amikor az éppen aktuális gimnazista krízisekre a bezárt ajtó alól kikunkorodó zsinór utalt.

Ha nem akartuk, hogy mindenki hallja, amit beszélünk – és naná, hogy nem akartuk –, be kellett hurcolni valami zárt helyiségbe az egész miskulanciát. Aztán vagy átesett valaki a madzagon, vagy nem, ami újabb remek lehetőséget nyújtott arra, hogy megsértődjünk a világra.

Főiskolás koromban jött a telefonfülke-korszak. Emlékszem a pénzbedobós fali készülékre a főiskola földszintjén, ahol sorban álltunk, hogy felhívjunk a szünetben bárkit, aki tudja a felvételi csavaros kérdéseire a választ (tudja valaki 19 évesen, hogy mit jelent az „inszinuáció”? És hogy milyen nemzetiségű volt Karadžić?).

Emlékszem a fülkére a Bródy Sándor utca sarkán, amiből felhívtam a szüleimet, amikor kiderült, hogy felvettek a főiskolára. És emlékszem a kolesz egyetlen készülékére az ötödiken. Mindig beszélt rajta valaki.

Ez volt az az időszak, amikor életre szóló barátságokat lehetett kötni, ha volt elég húszasod. Vagy ha nem volt, és kérni kellett. A telefonálás ugyanis nemcsak azt jelentette, hogy a vonal másik felén lévővel kell szóba állnod, hanem idegenekkel is. Ha volt húszasod, ha váltani kellett, ha hívást vártál és nem akartad, hogy más foglalja a készüléket, vagy ha meg akartál valakit viccelni.

Az első mobiltelefon észvesztő rongyrázásnak tűnt. Totál értelmetlen menőzésnek, hiszen úgyis folyton együtt lógtunk, ki ne bírná ki, hogy legfeljebb másnap reggel fogja majd megbeszélni az éppen aktuális fontos dolgokat?

Ha meg éppen nem vette fel a másik a vonalas készüléket, akkor vagy átadták az üzenetet a szülei/szobatársai, vagy rámondtunk valamit az önsorsrontás legfőbb eszközére, a hangrögzítőre. Minek a mobil? Az osztálytablón, ahol mindnyájan kaptunk valami attribútumot, mint a középkori szentek, az első mobiltulajdonos osztálytársnak egyből kettőt rajzoltattunk a kezébe – persze később ő lett a Legfontosabb Ember közülünk.

Szóval nekünk a beszélgetés elsősorban személyes beszélgetést jelentett: kocsmákban, a Hadtörténeti Múzeum előtti ágyúkon lovagolva, egymás szobáiban vagy random lépcsőkön ülve, és állva szerte a városban. Az volt a természetes, hogy nem vagyunk mindig elérhetők.

Aztán minden más lett

Hogy mekkorát változott a világ, csak évtizedekkel később vettem észre, boldogult alkalmazotti koromban, amikor a kollégáim nekiálltak az „újakra” morogni. Ezek a fránya huszonévesek, frissen kikerülve az iskolapadból ugyanis nem köszöntek. Ami persze az öregebbeknek annyit jelentett, hogy fennhordják az orrukat. Nekem jutott először eszembe, hogy talán zavarban vannak. (Főleg azok, akik vicces módon inkább sarkon fordultak, vagy beugrottak egy-egy irodába, hogy elkerüljék a szembejövő kollégákat.) Talán nem tudják, hogyan kell, hiszen a kezicsókolomtól a tegeződésig elég hosszú és döcögős út vezet.

Ráadásul most először fordult elő, hogy az „újak” nem szoktak hús-vér emberekhez.

Ebből adódott aztán pár furcsa helyzet. Amikor megkaptam, hogy olyan „analóg” vagyok. Amikor az új főnök hatalmi szóval megtiltotta, hogy a kollégák összeüljenek közösen csokit enni (mindenki hozott valami egzotikus, helyi változatot a külföldi kiküldetésekből – így ettem például szalonnás csokit). Ugyanez a főnök később jelentős összegeket költött kacifántos csapatépítő programokra, amelyeket többnyire hétvégén tartottak. Az elbocsátásokra nem személyes beszélgetések keretében került már sor, hanem a HR bevonásával, és a biztonsági szolgálat kísérte vissza a helyére a delikvenst, nehogy kárt okozzon a cégnek, ahol lehúzott huszonvalahány évet.

Ma is azt gondolom, hogy ez nem(csak) rosszindulatból fakadt. Valahogy elfelejtődött, hogyan kell kimondani/megbeszélni dolgokat.

Hogy maga a telefonálás mekkora mumus lett, arra akkor jöttem rá, amikor már én voltam a szenior a csapatban. Fantasztikus társaság volt, elég annyit mondani, hogy rezzenéstelenül vették tudomásul, hogy se Google Drive-ot nem használtam még, se Insta-storyt. Gond nélkül nekiláttunk eltanulni egymástól, amit lehet: ők tőlem, én tőlük. Talán, mert beszélgettünk, néha kocsmáztunk, sőt még megünnepeltük a szülinapokat is. Egy ilyen alkalommal történt, hogy az egyiküknek kellett volna egy jó doki, én meg azzal a lendülettel előkaptam a telefonomat, hogy kérjek neki egy időpontot a saját orvosomhoz.

Sci-fibe illő módon fagyott meg a levegő abban a pillanatban.

Akkor tudtam meg, hogy ilyet nem csinálunk. Ők – a fiatalabbak – legalábbis. Soha. Nem illik. Hiába az a rendelő száma, erre dedikált telefonszám, külön személyzettel. Hiába tudnád két perc alatt akár a hetedik időpontot is egyeztetni a csodás interaktivitásnak hála. Bunkóság. Nem hozhatod a másikat ilyen helyzetbe. Írjál, ne beszélj.

Nekünk még mást jelentett az e-mail

Úgyhogy azóta podcastokat hallgatok okos generációkutatók magyarázataival. De sose fogom megérteni, hogy miért egyszerűbb bepötyögni bármilyen szöveget hatféle platformra, hogy sose találjam meg, hogy az üzenet, amire emlékszem, e-mail volt-e, Messenger vagy WhatsApp. Hogy miért kellene először megírnom, ahelyett hogy felhívnám. Ha nem akarja, hogy felhívjam, majd nem veszi fel, nagy dolog. Esetleg el is mondhatja, ha valami baja van velem, legalább én is tudom majd.

Ráadásul leírni valamit az én generációmnak (bárhogy hívják is) a bizalmatlanság jele. Mi akkor küldtünk e-mailt, ha ránk szólt a főnökünk.

„Legyen valami nyoma – szólt a hivatalos utasítás –, ne mondhassa, hogy nem kapta meg. Legyen bizonyíték a kezünkben, hogy elküldtük.” E-mailt – vagy bármilyen szöveges izét – írni annyit jelentett, hogy áttoljuk a döglött lovat a másik térfelére. Ráadásul mindig lehetett arra hivatkozni, hogy nem kaptam meg (mindig volt valami informatikai gebasz), vagy már nem voltam a helyemen. Hiszen a számítógép nem a zsebünkben volt, hanem az asztalunkon, amire gondosan rácsuktuk az ajtót, amikor véget ért a munkaidő. Ha valamit tényleg el akartunk intézni, akkor átmentünk a szomszéd irodába, vagy felhívtuk az illetőt.

Halálosan megsértődnék, ha valaki bármilyen nyomkövető applikációt, vagy egyéb fityfenét rakna rám. Azt gondolnám, hogy nem nézi ki belőlem, hogy hazatalálok. Vagy hogy ellenőrizni akarja minden lépésemet. Megjártam Etiópiát és Srí Lankát egy szál hátizsákkal és telefon nélkül, pontosan tudom, hogy kütyü nélkül ugyanolyan zöldek a rizsföldek és a teaültetvények, és hogy – anyámon kívül – soha senki nem fog végignézni 4237 fotót, bármilyen Insta-készek legyenek is. 

De persze nem vagyunk egyformák

Lenyűgöző, hogy milyen magától értetődő természetességgel találsz meg és intézel el mindent seperc alatt a világ bármelyik pontján. Komolyan. De nem tudom kiverni a fejemből a kérdést, hogy a net melyik sarkából fogod összelapátolni azt a bizalmat, önfeladást, emberismeretet és humorérzéket, ami mondjuk egy ötcsillagos szeretkezéshez kell. Vagy hogy mi lesz veled, ha elmegy az áram.

Persze valószínűleg a hajnalban kikelt kérészek is aggódnak a délben kikelt kérészek miatt. Minden korosztály más megoldást talál ugyanazokra a problémákra.

Lényeg, hogy megoldja valahogy. Most csak annyit akartam elmondani, hogy annak is megvan az oka, ha mi vagyunk érthetetlenek. Hátha jobban működik majd valami, ha valaki elmondja (akarom mondani, leírja) neked a mi logikánkat. Nekem is egyszerűbb lett, amikor elmagyarázták azt, amire nem jöttem rá magamtól. Hogy a ghostingolás az új nem, vagy hogy faragatlanság huszonéveseket felhívni. Senki sem gondolatolvasó. Hamar rájössz majd te is, most hogy már az emojik se ugyanazt jelentik, sőt már egyik-másik emoji sértésnek számít, pedig te jófejségnek szántad.

Szóval beszéljünk. Mindegy, hogyan. 

Hívj majd.

Akarom mondani, majd rád írok.

Ui.: Elnézést, nem álltam meg, hogy ne szórjam meg a szöveget némiképp avíttas kifejezésekkel. XD és LOL.

***

A Ki vele! május 20-i epizódjában az öregedésről, a különböző korosztályok időhöz való viszonyáról beszélget Pásztor Erzsi, Bányai Judit, Linczényi Markó és dr. Márky Ádám longevity kutató. Moderátor: Csepelyi Adrienn. 21 órától láthatjátok a Viasat3 műsorán.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / maystra

WMN szerkesztőség