Porba hulló mítoszok

– Mi motiválja, miért tartja olyan fontosnak ezeket a felfedezéseket, amikor már a jobboldalon is azt hallani többektől, hogy hagyjuk a múltat, foglalkozzunk inkább a jelennel?

– Azt a hatalomátmentési folyamatot szeretném feltárni, ami a rendszerváltoztatás idején zajlott. Ehhez elengedhetetlenül fontos bemutatni a pártállami elitet, illetve a hozzá kapcsolódó, jórészt értelmiségi, illetve külkeres, gazdasági hálózatot, amely annak idején uralta az országot. Ezen belül számomra különösen fontos a média, illetve a kultúra területe. Mert ha megértjük, hogy mi történt a nyolcvanas évek végén, akkor értelmezni tudjuk az akkoriban kezdődő médiaháborút, illetve annak végét, a jobboldal vereségét is.

– Történeti feltárásról van szó? Kérdezem ezt azért is, mert Mező Gábor alanyainak egy része él, itt van közöttünk. Elég, ha csak Vitray Tamásra, Juszt Lászlóra vagy például Geszti Péterre utalok. Egy hálózatosodott réteg tagjai. Hogyan reagálnak rá, amikor önmagukról olvasnak a munkáiban?

– Jórészt hallgatnak. Általában ez a jellemző. Persze volt, aki beperelte a Pesti Srácok portált, ahol akkor dolgoztam és amely leközölte a cikkeimet. Egy kivételével az összes pert megnyertük, és voltak olyanok is, akik pert kezdtek, de aztán visszaléptek. Az ügy, amit nem nyertünk meg, nagyon furcsán alakult, ott az ítélet szerintem távol állt a valóságtól. Amúgy az első személy, akivel szemben álltam a bíróságon, Havas Henrik volt.

– Ott mi volt a per konkrét oka?

– Már a cikk címében kétségbe vontuk, hogy rendszerváltó újságíró lett volna. Ez igencsak fájt neki. A másik érdekes eset Juszt Lászlóhoz kapcsolódik. Egy korábbi interjúban megkérdezte tőle egy újságíró még a rendszerváltoztatás idején, hogy beszélne-e az édesapjáról, aki miniszterhelyettes volt a pártállami időkben. Juszt dühös lett, elmondta, hogy aki ezt felhozta neki legutóbb a tévében, azt majdnem pofon vágta. Persze mindenkinek megvan a saját története, az önmagáról alkotott képe, szerintem Juszték valóban elhiszik, hogy ők csak a saját tehetségüknek, kitartásuknak köszönhetően jutottak előbbre. Ha valaki megkapargatja ezt a képet, akkor az illető dühös lesz. Saját énmúltját gyászolja. Sokat írok erről A tévé megszállásában.

– Technikai értelemben miként zajlik a Mező-féle kutatómunka? Nagyon sok adat és információ bukkan fel ugyanis az írásaiban. Milyen forrásokra hagyatkozik?

– Egyrészt levéltári forrásokra, másrészt a különböző lapokban, folyóiratokban publikált visszaemlékezésekre, az érintettekkel készített egykori interjúkra, adott esetben a cikkeikre. Így természetesen azoknak a kutatóknak, újságíróknak a munkáira, akik a kilencvenes, kétezres években nagyon sok mindent megírtak erről a véleményvezéri elitről, a hatalomátmentésről, a felelősségre vonás elmaradásáról. Példaként említeném Kubinyi Ferencet vagy Lovas Istvánt, velük sok mindenben nem értek egyet, de hatalmas munkát végeztek. Beszélhetnénk még Modor Ádám vagy Laczik Erika cikkeiről is. Nem volt ez veszélytelen tevékenység. Modor Ádám fiatalon meghalt, ahogy Csengey Dénes is. Mert nehéz volt orkánszerű ellenszélben dolgozni, kiállni az igazságért, könnyen „ledarálódott” az ember. A posztkommunista elit olyan mértékben uralta a médiát, illetve úgy tematizálta a közbeszédet, hogy az antikommunista hangok nehezen jutottak el a közvéleményhez.

– Ma már rendszeresen nevezik önt történésznek…

– Ez zavaró egy kicsit, mert valójában újságíró vagyok, bölcsész, de magyar szakos. Nyilván az a félreértés oka, hogy olyan területet kutatok, amely amúgy a történészek terepe, persze nem kizárólag az övék.

– Mekkora ellenállásba ütközik, amikor publikálni szeretné egy-egy írását? Még a jobboldalon is vannak, akik azt mondják, nem kellene ezeket a dolgokat tovább feszegetni.

– Érdekes és érdemes megnézni, hogy honnan érkeznek a kritikák. Egy előadásomban arról beszéltem például, hogy ötvenhat után milyen tisztogatások folytak az újságíró-szövetségben. A végén az egyik idősebb baloldali újságíró elég idegesen kért szót. Azon háborgott, hogy megemlítettem, a titkos munkatárs Baló György után egy szigorúan titkos tiszt, Róbert László, majd egy volt secus, Bodor Pál lett a MÚOSZ elnöke. Kikérte magának, hogy Balóról csak annyit jegyeztem meg, hogy SZT-tiszt volt. Udvariasan válaszoltam, mondván, engem csak a rendszerszerűség érdekel, vagyis az, hogy milyen lehetett az az újságíró-szövetség, amit ilyen állambiztonsági emberek vezettek. Ebből a szempontból érdektelen, hogy a néhai Baló György ügyes riporter volt. Az sokkal izgalmasabb, hogy Baló György a kommunista újságíró és propagandista, Baló László fia volt. Íme a rendszerszerűség!

– Abban azért van igazság, hogy a kutatott célszemélyek közül sokan tehetséges és a maguk idejében népszerű írók, újságírók, rendezők, humoristák, televíziós személyiségek voltak…

– Sohasem vontam kétségbe a tehetségüket. Részben művelt, akár több nyelven beszélő szereplőkről van szó. Nem véletlenül lehetett annyi mindent rájuk bízni. A Kádár-rendszernek éppen erre volt igazán szüksége, Aczél György szerette azokat, akik önjáró módon működtek, ismerték a kereteket, a határokat, de azokon belül ügyesen, látszólag szabadon dolgoztak.

– A tévé megszállásáról írt könyve egyértelműen lebontja azt a hamis mítoszt, hogy Kádár szétkergette volna az ÁVH-t. A kötet szerint a legtöbben a médiában vagy a külkereskedelem terepén landoltak.

– Igen, ezek többnyire jól képzett, mindenre kapható, mindent tudó, egyszerre zsarolni képes és zsarolható emberek voltak. A rezsim egyik legnépszerűbb írója, Moldova György például pontosan tudta, hogy mit művelt korábban a Katpol, majd az ÁVH tisztjeként az a Kardos György, aki felkarolta őt a Magvető vezetőjeként. Ez a kritikus hangú Moldovát nem zavarta. Sőt, írt egy velejéig hazug könyvet Az elbocsátott légió címmel, majd egy történelemhamisító életrajzi kötetet is a mesteréről, Kardosról. De sorolhatnánk a példákat a tévéhez kerülő Váradi Györgytől vagy Koós Bélától kezdve mondjuk a rádióelnök Hárs Istvánig is. És beszélhetnénk Komlós Jánosról is, aki Hofi Géza rossz szelleme volt. Történetüket Kardos szörnyű és brutális történetével együtt A kultúra megszállása című könyvemben írtam meg. Persze Hofi és Moldova szerepe is érdekes. Egyrészt a rendszer feszültséget levezető szelepei voltak, másrészt a pártállam velük demonstrálta a Kádár-kor látszatszabadságát, mutogatva például az NDK-ra és Romániára, hogy azért itt a miniszterhelyettestől lefelé mindenkit nyilvánosan ki lehet röhögni.

– Hallottuk egy előadását, ahol csákánnyal esett neki Nagy Imre mítoszának, amely egyébként az egykori miniszterelnök újratemetésével emelkedett hivatalos rangra. És ma is ott van. Széllel szemben vitorlázik Mező Gábor?

– Nem hiszem. A Nagy Imre-mítoszt először is azok a kommunisták építették fel, akik Rákosit odahagyva álltak mellé, Sztálin halála után. Vásárhelyi Miklós, Losonczy Géza, Erdős Péter és még folytathatnám a sort. De szabadság? Demokrácia? Ugyan! Egy másfajta kommunizmusról álmodoztak, szerintem valami olyasmiről, amit aztán Kádár épített fel a forradalom után. Nagy Imre minden szempontból vállalhatatlan, és az csak az egyik, hogy Charles Gati könyve szerint Vologya fedőnéven a KGB-nek dolgozott a sztálini tisztogatások idején. De a nevéhez kötődik például a magyarországi svábok kitelepítése is. Igazán élethű portréját idehaza Sebes Gábor, külföldön pedig az említett Gati rajzolta meg. Szükség lesz egy mindent tisztázó, komplex életrajzi műre a jövőben Nagy Imréről. Akárcsak Göncz Árpádról.

– Mindkettőt Mező Gábor írja?

– Göncz Árpádét szeretném megírni, igaz, jó lenne társakat találni a munkához. Máthé Áron történész barátom figyelemre méltó írást publikált róla, már ami az 1947-es Magyar Közösség koncepciós pert illeti. Göncz akkor a Kisgazdapártot vezető Kovács Béla titkára volt. Kovácsot a Szovjetunióba hurcolták, de volt, akit kivégeztek, sokak pedig börtönbüntetést kaptak. Göncz valamiért megúszta. De a legdurvább, hogy végül a későbbi államfő is a Magvetőt vezető Kardos György mellett kötött ki. Miért érdekes ez? Göncz a saját életútinterjúja szerint tudta, hogy Kardos vezette annak idején a Magyar Közösség ellen indított összeesküvési ügyet, mégis beállt mögé. Milyen ember az ilyen?

– Azt jól látjuk, hová vezetett az egykori elit hatalomátmentése és hogy mit művelnek mai utódaik. Geszti Péter is ebbe a körbe tartozik? Mert eléggé kemény anyagot írt róla.

– Annyit írtam, hogy a legtöbb, jelentősnek titulált teljesítményét én középszerűnek és megkérdőjelezhetőnek tartom. Mindenesetre megvolt a megfelelő szülői háttere a karrierhez, de ez nem azt jelenti, hogy ő ne tett volna munkát ebbe a karrierbe és ne lett volna tehetséges. Csak ahogyan sok tévés-, külkeresgyereknek, neki is megvolt a trambulinja. Én ezt a trambulint, illetve a rendszerváltoztatás idején történt nagy ugrások és átugrások történetét igyekszem bemutatni.