KULT
A Rovatból

Egy tanára brutálisan bánt vele, idősek otthonában volt ápoló, és jó ideig nincstelenként tengődött – Cate Blanchett 55 éves

Csak a főiskola alatt döbbent rá, hogy jól tud színészkedni, és érdekli is ez a világ, azóta pedig nagyjából mindent elért, amit egy színésznő elérhet. Cate Blanchett karrier- és életútja sok feltörekvő szakmabeli számára adhat reményt és motivációt.


Cate Blanchett karrierjében a hollywoodi A-listás színésznőként szerzett hírnév és a sokkal csendesebb színpadi munka ötvöződik. Hatalmas szakmai sikerei és sok-sok éve töretlen népszerűsége azonban nem törölték el annak az emlékét, hogy egykor nincstelen színésznő volt, aki a megélhetésért küzdött. Blanchett mindig is ügyelt arra, hogy megfizesse a tartozását azoknak a színházi közösségeknek, amelyek elindították a karrierjét, és végül világsztárrá tették.

„Szeretem az idős embereket”

Catherine Elise Blanchett 1969. május 14-én született az ausztráliai Melbourne-ben. Édesanyja, June ausztrál volt, tanárként és ingatlanfejlesztőként dolgozott, s akkor találkozott Cate apjával, Roberttel, az amerikai haditengerészet tisztjével, amikor a férfi hajója Melbourne-ben lerobbant. Két hetet töltöttek együtt, majd három éven át szerelmesleveleket váltottak, mielőtt Robert végre visszatérhetett Ausztráliába, ahol ő és June összeházasodtak. Három gyermekük született: Bob, Catherine és Genevieve, ebben a sorrendben.

Cate korai gyermekkora eseménytelenül telt, egészen 10 éves koráig, amikor az apja szívrohamban meghalt, így June-nak egyedül kellett felnevelnie a gyerekeket.

Cate már többször is nyilatkozta, hogy nincs sok emléke a gyerekkoráról, de alkalmanként leírta a család körülményeit Robert halála után: „Apám meghalt, amikor még kicsi voltam, és utána anyámnak elég nehéz dolga volt. Fontos volt számára, hogy minden gyermeke jó oktatásban részesüljön, ezért rengeteget dolgozott, sőt, adósságba is verte magát, hogy ezt ki tudja fizetni.”

A színésznő is igyekezett segíteni a család anyagi terheinek enyhítésében. 14 évesen szélsőséges lépéseket tett annak érdekében, hogy megszerezze első állását: ápolóként dolgozott egy idősek otthonában: „Hazudtam a korommal kapcsolatban, mert jogilag túl fiatal voltam még hozzá. Az általános iskola után mentem oda. A szakács már korábban elkészítette az ételt, én pedig felmelegítettem, felszolgáltam, majd leültem beszélgetni a bentlakókkal, aztán feltakarítottam, elmosogattam, és hazamentem. Igazából élveztem ezt a munkát, és az idős embereket is szeretem. Miután apám meghalt, a nagymamám beköltözött hozzánk, és mindig is hihetetlen kiváltságnak tartottam, hogy egy olyan házban élhettem, ahol három generáció lakott együtt.

Sok embert megrémít az öregség, az, hogy olyan emberek között van, akik alapvetően a végüket járják. Engem viszont ez lenyűgöz.

Csodálatos dolog olyasvalaki körül lenni, aki jól éli az életét.” Cate-nek pedig annyira tetszett ez a munka, hogy még a húszas éveiben is az idősek otthonában dolgozott.

„Nem kerestem pénzt”

Noha a fentiek tükrében a tinédzser Blanchett eléggé komolynak, kiegyensúlyozottnak és józannak tűnik, a személyiségének azért volt egy lázadóbb oldala is. Például megvolt a maga goth és punk korszaka: 15 évesen leborotválta a fejét, ami miatt majdnem kirúgták az idősek otthonából. Cate már sokszor félig extrovertáltként, félig nyárfalevéként jellemezte magát, de a színészet iránti szenvedélye csak főiskolásként jött elő. A Melbourne-i Egyetemre iratkozott be művészettörténet-szakra, ahol aztán elkezdett diákdarabokban szerepelni. Az egyik előadáson a húga a nézőtéren ült, és később azt mondta neki: „Már nem látlak téged a színpadon, csak a karaktert látom." Ez pedig arra késztette Cate-et, hogy fontolóra vegye a színészi karriert.

Végül otthagyta az egyetemet, hogy utazgasson, és éppen Egyiptomban volt egy fitying nélkül, amikor megkapta első mozgóképes szerepét statisztaként a Kaboria című, bokszolókról szóló, 1990-ben bemutatott egyiptomi musical egyik táncjelenetében (elmondása szerint falafelt ígértek neki a szereplésért, szóval elmondhatja magáról, hogy falafelért dolgozott). Ausztráliába visszatérve Sydney-be költözött, és beiratkozott a tekintélyes National Institute of Dramatic Art iskolába. Mint később elmondta, az anyagi helyzete továbbra is bizonytalan maradt: „Sydney nagyon drága város, és amikor kijöttem a színművészeti suliból, egy albérletben laktam, ahol a szobám... nos, volt ugyan ablak, de az egy téglafalra nézett. Nem dolgoztam, nem kerestem pénzt, így amim volt, azt úgy kellett beosztanom, hogy minden második nap meg tudjak inni egy kávét egy kávézóban."

„Brutálisan bánt velem egy rendező”

Ez az állapot azonban hamarosan megváltozott. Miután 1992-ben lediplomázott, Cate végre elkezdett szerepeket kapni, kezdve egy rangos produkcióban Ausztrália egyik legelismertebb színésze, Geoffrey Rush partnereként: David Mamet Oleanna című színdarabjának sydney-i előadásában. Ezzel egy ötéves színházi időszak vette kezdetét sok népszerű darabbal, valamint alkalmi televíziós munkákhoz is hívták őt. Ez a pár év elmondása szerint időnként kifejezetten kemény volt a számára: „Amikor azt látjuk, hogy a fiatal élsportolók a végsőkig feszítik a testük kapacitását, hogy erősebbek és gyorsabbak legyenek, azt valahogy megértjük, sőt, tiszteljük ezt a folyamatot. És sokan nem fogadták még el, hogy ennek a kreatív művészetekben is meg kell történnie, ha át akarjuk lépni a korlátokat.

És igen, ez egy nagyon is kemény, véraláfutásos élmény lehet. Én magam is átéltem ezt. A karrierem elején volt, hogy brutálisan bánt velem egy rendező a próbateremben.

Mégis hatalmas áttörést értem el emiatt. Hogy őszinte legyek, nem lennék most itt, ha nem történt volna velem ilyesmi.”

A megterhelő tanulási időszak azonban meghozta gyümölcsét: Cate 1997-ben játszotta első nagyobb filmszerepét Bruce Beresford (Az Úr kegyelméből, Miss Daisy sofőrje, Afrika koktél, Az utolsó tánc) Láger az édenkertben című filmjében, egy évre rá pedig már az Oscar-gálán is feltűnhetett, hiszen az 1998-as Elizabeth című történelmi drámában nyújtott alakításáért a legjobb színésznőnek járó díjra jelölték (ebben szintén feltűnt régi színházi partnere, Geoffrey Rush). Az Elizabeth után pedig nem volt megállás.

Bár Blanchett talán leginkább A Gyűrűk Ura-trilógia Galadrieljeként nyújtott éteri alakításáról ismert, eddigi két Oscar-díja (a 2004-es Aviátorért és a 2013-as Blue Jasmine-ért), valamint további hat jelölése (Elizabeth, Egy botrány részletei, I’m Not There: Bob Dylan életei, Elizabeth: Az aranykor, Carol, Tár) az ausztrál Oscar-történelem legsikeresebb színésznőjévé teszi.

Ami azonban ennél is figyelemre méltóbb, az a színház iránti töretlen elkötelezettsége. Cate és férje, a drámaíró Andrew Upton 2008-ban a Sydney Theatre Company művészeti vezetői lettek, és egy időre Hollywoodtól is eltávolodtak, hogy csakis a színpadra koncentrálhassanak.

Ez közvetlenül azután történt, hogy Blanchett elérte azt a szakmai bravúrt, hogy ugyanabban az évben két színészi Oscar-díjra is jelölték két különböző filmért (a legjobb női mellékszereplőként az I’m Not There: Bob Dylan életeiért, valamint a legjobb női főszereplőként az Elizabeth: Az aranykorért) ez pedig a díjátadó 96 éves története során mindössze 10 másik színésznek sikerült. A 2008-as Oscar-gála idején már leforgatta az Indiana Jones negyedik részét és a Benjamin Button különös életét, majd közel három évig nem lehetett őt látni mozgóképben, mivel a színi társulatával turnézott a Ványa bácsi és A vágy villamosa című előadásokkal.

„Eltávolítottuk az íróasztalt”

A színházi évek kapcsán pedig Blanchett elárulta, a férjével próbáltak nem szokványos módon hozzáállni a munkához: „Amikor megosztottam a Sydney Theatre Company vezetését Andrew-val, az első dolog, amit tettünk, hogy eltávolítottuk az íróasztalt az irodánkból. Andrew azt mondta: »Ez nem lehet olyan cég, ahol a főnök egy íróasztal mögött ül.« Azért tettük, mert fontosnak tartottuk a szimbólumok erejét. Rájöttünk, hogy ha a fiatal vagy feltörekvő színészek belépnek a terembe, és azt látják, hogy a művészeti vezetők egy íróasztal mögött ülnek, akkor megfélemlítve érezhetik magukat, és ez akadályozza a mély és őszinte beszélgetéseket.”

Csak 2010-ben láthattuk legközelebb Blanchettet a mozikban, méghozzá Ridley Scott Robin Hoodjában, majd jött a Hannah: Gyilkos természet (2011), A hobbit-trilógia első része (2012), majd Woody Allen Blue Jasmine-je, amelyért 2014-ben megkapta a második Oscar-díját, ezúttal már a legjobb női főszerepért, (Az első díját az Aviátor női mellékszerepéért érdemelte ki). A streaming előretörésével a 2020-as években pedig kipróbálta magát tévésorozatokban is a Bevándorlók Ausztráliábannal és a Mrs. Americával, utóbbiért többek között Emmy- és Golden Globe-jelölés is járt neki.

Cate azonban mindemellett méltán híres emberbarátként, humanitáriusként és aktivistaként is. Leginkább az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának jószolgálati nagyköveteként tevékenykedik, de számos társadalmi kérdésben is nyilvánosan szót kért, sőt, Hollywood eredendő szexizmusát is kikezdte már: a nemek közötti egyenlőtlenséget, illetve a színésznők családi és szakmai élete összeegyeztetésének nehézségeit hangosan bíráló kritikáival.

Családi idill

A színésznő és a férje, Andrew Upton egyébként Ausztráliában ismerkedtek meg az 1990-es évek közepén, és 1997. december 29-én álltak az oltár elé, vagyis idén ünneplik majd a 27. házassági évfordulójukat. Három vér szerinti fiuk (2001: Dashiell, 2004: Roman, 2008: Ignatius) és egy 2015-ben adoptált lányuk (Edith) van. Blanchett elmondta, hogy a férjével már első fiuk születése óta örökbe akartak fogadni, és végül sikerült ezt a vágyukat is valóra váltani.

Miután közel 10 évig az angliai Brighton volt a család fő otthona, 2006-ban visszatértek a szülőföldjükre, Ausztráliába. Blanchett azzal magyarázta a költözést, hogy állandó otthont szerettek volna a gyerekeiknek, és közelebb akartak lenni a családjukhoz.

Sydney Hunters Hill nevű külvárosában éltek, 2007-ben pedig alaposan felújították az otthonukat, hogy környezetbarátabb legyen. 2015-ben adták el a házukat, majd a következő év elején vásároltak egy 9000 négyzetméteres patinás ingatlant az angliai Crowborough-ban, Kelet-Sussexben, ahol azóta is élnek.

A csapból is ő folyik majd

S hogy miben láthatjuk a közeljövőben az 55. életévébe lépett színésznőt? Szerencsére továbbra is sok mindenben. Idén például a régóta várt, Borderlands című sci-fi-akciófilmben, ami egy népszerű videójáték adaptációja lesz Eli Roth rendezésében, ez augusztus 8-án érkezik majd a hazai mozikba. Még ezelőtt, most májusban, Cannes-ban debütál a Rumours című komédiája, amelyben Blanchett többek között Alicia Vikanderrel és Charles Dance-szel játszik együtt, és ami arról szól, hogy hét gazdag demokrácia vezetője eltéved az erdőben, miközben egy globális válságról szóló nyilatkozatot fogalmaznak meg, majd veszélybe kerülnek, miközben megpróbálják megtalálni a kiutat.

Szintén 2024-ben érkezik az Apple TV+ felületére Alfonso Cuarón (Az ember gyermeke, Gravitáció) Disclaimer című sorozata, amiben Blanchett játssza Catherine Ravenscroftot, a televíziós dokumentumfilmes újságírót, akinek a munkája arra épül, hogy feltárja régóta elismert intézmények . A szereplőtársai között lesz egy Oscar-díjas és három Oscar-jelölt színész: Kevin Kline (A hal neve: Wanda), Sacha Baron Cohen (A chicagói 7-ek tárgyalása), Kodi-Smit McPhee (A kutya karmai közt) és Lesley Manville (Fantomszál) is. Illetve szintén túl van már Jim Jarmusch új filmje, a Father, Mother, Sister, Brother felvételein is, amelynek története még nem ismert, de azt már tudni, hogy Blanchetten kívül feltűnik még benne Charlotte Rampling és Vicky Krieps is.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Kétszer is öngyilkosságot kísérelt meg, a párja vérét viselte magán és 14 évesen összeköltözött a barátjával – Angelina Jolie 49 éves
Hosszú volt az út, amíg Angelina Jolie a dacos, drogozós, önmagát késekkel vagdosós tiniből világhírű filmsztárrá, hatszoros édesanyává és rengeteg embert megsegítő humanitárius angyallá vált. Járjuk végig együtt ezt az utat!


Angelina Jolie Voight 1975. június 4-én született Los Angelesben, méghozzá egy vérbeli színészdinasztiába, hiszen apja a filmsztár Jon Voight, édesanyja pedig a modell-színésznő Marcheline Bertrand. Angelina a második gyermekként született, van egy bátyja is, James, akivel Los Angelesben nőttek fel. Jon és Marcheline közel tíz évig voltak házasok, 1980-ban váltak el. Nem sokkal ezután Marcheline feladta a színészi-produceri karrierjét, hogy a két gyermekéről gondoskodhasson. Angelina és a bátyja tehát az édesanyjukkal éltek, és nem igazán tartották a kapcsolatot az akkor már Oscar-díjas apjukkal, sok éven át éltek így. A színésznő azonban ennek ellenére úgy emlékszik, hogy boldog gyermekkora volt, jó emlékeket szokott felidézni, ha erről az időszakról kérdezik.

A Beverly Hills gimibe járt, majd beiratkozott a Lee Strasberg Színház- és Filmintézetbe is, mert ekkor már tudta, hogy a szülei nyomdokaiba szeretne lépni, és komolyan is akarja venni a karrierjét.

Egyszerre tanult tehát ebben a két iskolában, és amíg kifejezetten élvezte a színészi órákat, addig a középiskolában eléggé szerencsétlenül érezte magát. Az osztálytársai állandóan cikizték, mert nagyon sovány volt, és szemüveget viselt. Emellett megjegyzéseket tettek a fogszabályzójára és műnek tűnő, ám teljesen természetes, telt ajkaira is.

Ezekkel kapcsolatban egyébként máig magyarázkodni kényszerül, hogy azok nem valamiféle beavatkozás eredményei, csupán a génjeinek köszönheti. Angelina azt állította egy interjúban, hogy a gimnáziumi évei alatt végig elszigeteltnek érezte magát, és bár folyamatosan zaklatták, sosem tett le az álmairól, továbbra is arra törekedett, hogy színésznő legyen. Az édesanyja támogatta őt mindenben, és rábeszélte arra is, hogy kezdjen modellkarrierbe, amit próbált megfogadni, de elutasították. Ezek a kritikák pedig odáig vezettek, hogy Angelina elkezdett kételkedni magában.

Magára volt veszélyes

Majd jött a vadóckorszak… Tizennégy évesen otthagyta a Beverly Hills-i középiskolát, és anyja jóváhagyásával beköltözhetett hozzájuk az akkori punk barátja. „Vagy az utcán bandáztam a pasimmal, vagy a hálószobámban lógtunk, ami az anyukámé mellett volt. Az édesanyám döntött így, ennek köszönhetően pedig továbbra is minden reggel iskolába jártam, és biztonságban fedeztem fel az első kapcsolatomat” – mesélte Angelina, aki ezt a kapcsolatot érzelmi intenzitásában egy házassághoz hasonlította, és azt mondta, a szakításuk késztette arra, hogy 16 évesen a színészi karrierjének szentelje magát.

Angelina közben felvette a goth stílust: lilára festette a haját, elkezdett veszélyes dolgokat csinálni, például késekkel játszott, és bevallotta, hogy nagyjából minden lehetséges drogot kipróbált. Azonban nemcsak viselkedési, hanem mentális problémái is kialakultak ekkorra.

Tinédzserként álmatlanságban szenvedett, pontosabban egy olyan alvászavarban, amely során az ember képtelen hosszú időre elaludni. Emellett anorexiás és depressziós is volt, sőt, nem egyszer bántalmazta önmagát, de nem feltétlenül azért, mert figyelmet akart, vagy mert büntetni akarta magát, hanem mert szerette a fájdalmat. „Valamilyen okból kifolyólag a rituálé, hogy megvágtam magam, és éreztem a kínt, élettel töltött el, ekkor éreztem igazán, hogy élek. Valamiféle felszabadulás volt ez számomra, egy eléggé furcsa terápia” – mesélte később a fiatalkoráról, ám sajnos ez a „terápia” nem igazán működött. Angelina az érzéseit a végletekig elvitte, kétszer is öngyilkosságot kísérelt meg.

Huszonnégy éves korában idegösszeomlást kapott, és három napot töltött a UCLA Medical Center pszichiátriai osztályán. Pedig épp ez az 1999-es év volt az, ami meghozta számára színészileg az igazi áttörést…

Világsiker villámgyorsan

Jolie, bár kislányként feltűnt apja Lookin' to Get Out című 1980-as filmjében, igazából 1990-től számíthatjuk a karrierje kezdetét, ekkortól kezdett ugyanis feltűnni olyan előadók videóklipjeiben, mint Lenny Kravitz, a The Lemonheads, Meat Loaf vagy a The Rolling Stones, valamint videófilmekben (Cyborg 2: Üvegárnyék, 1993) és rövidfilmekben. Első egész estés mozifilmje az 1995-ös Adatrablók volt, amit a következő években felejthető darabok követtek (Bizonyíték nélkül, Szerelem és semmi más, Kis tüzek, A sivatagi hold titka, Istent játszva).

Majd egy tévéfilmre volt szükség ahhoz, hogy Angelina nevét megismerje a szakma. 1998-ban került ugyanis az HBO képernyőire egy saját gyártású filmjük, a Kifutó a semmibe, ami a drogfüggő és leszbikus szupermodellről Gia Carangiról szólt, aki fiatalon halt meg AIDS következtében.

Az alakításáért Angelina Emmy-jelölést és Golden Globe-díjat kapott, aminek meg is lett a hatása: a következő évben már olyan filmekkel jelentkezett, mint A csontember és az Észvesztő.

Az előbbi több mint 150 millió dollárt keresett világszerte, és Denzel Washington partnereként alakíthatott főszerepet, az utóbbiért pedig 2000. március 26-án, a 72. Akadémiai Díjátadón megkapta a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar-díjat, vagyis 24 évesen már elérte azt, amiért sokan egész életükben kepesztenek, de sosem szerzik meg.

A fiatalon jött Oscar aztán rendesen bedurrantotta a karrierjét, át is nyergelt azonnal a blockbusterekre (2000-ben a Tolvajtempóval, 2001-ben a Lara Croft: Tomb Raiderrel), és igazából máig A-kategóriás színésznő maradt, aki maximum a saját döntéséből nem filmezett akár éveken át, és nem azért, mert ne kapott volna szerepeket. Olyan filmek fűződnek a nevéhez az utóbbi kb. 25 évből, mint a Mr. és Mrs. Smith (2005), Az ügynökség (2006), a második színészi Oscar-jelölést elhozó Elcserélt életek (2008), a Wanted (2008), a Salt ügynök (2010), a Demóna (2012) vagy az Örökkévalók (2021). Bár az is igaz, hogy Jolie-t az utóbbi kb. 15 évben már sokkal inkább a rendezés foglalkoztatja. Első saját filmjét, a boszniai háborúról szóló 2011-es A vér és méz földjént Magyarországon forgatta, anno volt is nagy hírverés ebből itthon, maga a film azonban nem sikerült túl jól. A 2014-es Rendíthetetlen című háborús életrajzi filmje azonban már annál inkább. 2015-ben aztán Brad Pitt-tel közös terápiás filmjével, A tengernéllel jelentkezett (láthatóan nem jött be), 2017-es First They Killed My Father című, a Vörös Khmer mozgalom kambodzsai borzalmairól szóló rendezéséért aztán újra jó kritikákat kapott, a filmet BAFTA-ra és Golden Globe-ra is jelölték.

Gyerekek, cél, üdvösség

Angelina az idegösszeomlása után három évvel, 2002-ben találta meg végre a stabilitást az életében azáltal, hogy anya lett. Ekkor ugyanis Kambodzsába látogatott, és egy árvaházban találkozott egy Rath Vibol nevű kisfiúval, aki a karjaiban aludt el, majd, amikor felébredt, az első dolog, amit látott, Angelina volt, és rámosolygott. A színésznőt ez a pillanat mélyen megérintette.

„Ő a fiam! Ez a gyermek jól érzi magát a karjaimban” – mondta, majd egyedülállóként örökbe fogadta a fiút, akit Maddoxnak nevezett el.

„Tudtam, hogy ha egyszer elkötelezem magam Maddox mellett, soha többé nem leszek önpusztító” – mesélte Angelina, aki így sikeresen maga mögött tudta hagyni a sötét életszakaszát, bár kijelentette: „A szívem mélyén még mindig csak egy punk kölyök vagyok tetoválásokkal – és az is maradok.”

Angie (ahogy a legtöbben hívják) mindent meg akart tenni azért, hogy megvédje a gyermekét, és gondoskodjon róla, ezért a bal lapockájára tetoválást csináltatott, egy khmer szöveget, ami azt jelenti: „Az ellenségeid fussanak messzire tőled! Ha gazdagságra teszel szert, az mindig a tiéd maradjon! Bárhová is mész, sokan kísérnek, szolgálnak és védenek téged, minden oldalról körülvesznek.”

Körülbelül három évvel később Angelina úgy döntött, hogy örökbe fogad még egy gyermeket. Ezúttal egy Zahara nevű kislányt adoptált Etiópiából 2005. július 6-án. Ekkor már nem szingli szülőként hozta meg a döntést, mivel már az év januárja óta együtt volt Brad Pitt-tel, akivel a Mr. és Mrs. Smith forgatása közben szerettek egymásba. Egy évvel később Angelina és Brad a namíbiai Swakopmundba utazott, hogy megpróbálják elkerülni a médiafelhajtást, ami első biológiai gyermekük születését övezte. A színésznő 2006. május 27-én itt adott életet a lányának, Shiloh Nouvel Jolie-Pittnek. Majd 2007. március 15-én újabb örökbefogadás: a sztárpár ezúttal a Pax Thien nevű vietnami kisfiút vették magukhoz Ho Si Minh városából.

Végül pedig (legalábbis eddig) Jolie 2008. július 12-én a franciaországi Nizzában adott életet egy kétpetéjű ikerpárnak: Vivienne Marchelinának és Knox Leonnak. Vagyis 33 éves korára már hatgyermekes édesanya volt. Annak emlékére, hogy hol fogadták örökbe, illetve hol születtek a gyermekei, Angelina a bal vállára varratott egy tetoválást, amely tartalmazza a gyermekei születési helyeinek földrajzi koordinátáit.

Az Angelina Jolie-effektus

Bár Angelinát a hat gyermeke alaposan lefoglalta, mégis sikerült fenntartania a média figyelmét, persze nem szándékosan.

2013-ban ugyanis mindenkit alaposan megijesztett, amikor bejelentette, hogy egy rákkeltő gén hordozója. Amikor a színésznő tesztje pozitív lett egy genetikai mutációra, a BRCA1-re, kiderült, nagy a kockázata annak, hogy mell- és/vagy petefészekrák alakul ki nála valamikor.

Tekintettel arra, hogy az édesanyja, Marcheline is a rák e két fajtájával vívott nyolcéves küzdelme után, 58 évesen hunyt el 2008-ban, Angelina úgy döntött, kettős masztektómiának veti alá magát. Amikor nyilvánosságra hozta a tapasztalatait, a felmérések szerint a nőket elkezdte jobban érdekelni a családtörténetük és a saját testük. Világszerte ugrásszerűen megnőtt azon nők száma, akik elkezdtek vizsgálatokra járni az egészségük érdekében. A média ezt „Angelina Jolie-effektusnak” nevezte el.

Brad Pitt előtt

Első filmje, az Adatrablók forgatása alatt Jolie összejött színészpartnerével, Jonny Lee Millerrel (a Trainspotting Beteg Fiúja, a Sherlock és Watson-sorozat Sherlock Holmesa és A korona John Majorje). A felvételek után hónapokig nem tartották a kapcsolatot, de végül újra kapcsolatba kerültek, majd nem sokkal később, 1996 márciusában összeházasodtak (Angie 20 éves volt ekkor). Az esküvőjén fekete nadrágban és fehér pólóban jelent meg, amelyre a saját vérével írta rá a vőlegénye nevét. Bár a kapcsolatuk a következő évben véget ért, Jolie jó viszonyban maradt Millerrel, akit „szilárd embernek és barátnak” nevezett. 1999 februárjában az Angelina által kezdeményezett válásukat nem sokkal azelőtt véglegesítették, hogy a következő évben újra férjhez ment volna…

Még a Millerrel kötött házassága előtt, 1996-os filmje, a Kis tüzek forgatásán kezdett kapcsolatot a modell és színésznő Jenny Shimizuval, akiről később azt mondta: „Valószínűleg feleségül vettem volna Jennyt, ha nem mentem volna hozzá a férjemhez. Az első pillanatban beleszerettem, amikor megláttam." Shimizu szerint a kapcsolatuk több éven át tartott, és akkor is folytatódott, amikor Jolie-nak más emberekkel volt romantikus kapcsolata. 2003-ban megkérdezték a színésznőtől, hogy biszexuális-e, amire így válaszolt: „Természetesen. Ha holnap beleszeretnék egy nőbe, úgy érezném-e, hogy rendben van az, ha meg akarom csókolni? Abszolút! Igen!"

Azóta azonban csak férfiakkal kezdett, legalábbis magánéletének hivatalos verziója szerint. Két hónapos randevúzás után például 2000. május 5-én Las Vegasban hozzáment a színész-író-rendező Billy Bob Thorntonhoz. Még a Vakrepülés (1999) című közös filmjük forgatásán találkoztak, de akkoriban nem folytatták a kapcsolatot, mivel Thornton eljegyezte Laura Dern színésznőt, míg Jolie állítólag a színész Timothy Huttonnal randizott, akivel az Istent játszva (1997) című filmjében szerepelt együtt.

Angie és Billy Bob gyakori nyilvános szenvedélynyilatkozataik és szerelmi gesztusaik (a leghíresebb, hogy állítólag egymás vérét viselték fiolákban a nyakukban) következtében a házasságuk a bulvármédia kedvenc témája lett.

2002 márciusában Jolie és Thornton bejelentették, hogy örökbe fogadnak egy kambodzsai gyermeket, de három hónappal később hirtelen elváltak, így Maddoxot Angelina végül egyedül adoptálta.

Brangelina

A színésznő következő botránya akkor robbant ki, amikor azzal vádolták, hogy ő okozta Brad Pitt és Jennifer Aniston válását 2005 októberében, mivel a Mr. és Mrs. Smith forgatása alatt viszonyt kezdett Pitt-tel, ő azonban elutasította az erről szóló vádakat: „Intim kapcsolatban lenni egy nős férfival, amikor a saját apám megcsalta az anyámat, nem olyan dolog, amit meg tudnék bocsátani. Képtelen lennék reggelente a tükörbe nézni. És nem vonzódnék egy olyan férfihoz, aki megcsalná a feleségét." Egyébként sem Jolie, sem Pitt nem nyilatkozott nyilvánosan a kapcsolatuk természetéről egészen 2006 januárjáig, amikor is megerősítették, hogy az első közös gyermeküket várják.

12 éves kapcsolatuk alatt a média „Brangelinának” hívta őket, és Hollywood egyik legcsillogóbb sztárpárjaként váltak ismertté.

2012 áprilisában bejelentették az eljegyzésüket, és végül 2014. augusztus 23-án a franciaországi Château Miravalban tartották az esküvőjüket egy zártkörű szertartás keretében. A házasságuk két évvel később, 2016 szeptemberében futott zátonyra, Angelina adta be a válókeresetet kibékíthetetlen ellentétekre hivatkozva. Hollywood egyik leghosszabb és legmocskosabb válása volt az övék: jogilag csak három évvel a szakításuk után mondták ki a válásukat, a köztük zajló jogi hercehurca, többek között a gyermekelhelyezések miatt, azonban máig tart. Pitt például beperelte Jolie-t, amiért eladta a tulajdonukban lévő borászatban lévő részesedését egy harmadik félnek, Jolie pedig ellenkeresetet nyújtott be, amelyben azt állította, hogy Pitt 2016-ban egy repülőn fizikailag és verbálisan bántalmazta őt és a gyermekeiket.

Brad óta egyébként hivatalosan nem volt kapcsolata, de többször is hírbe hozták ismert emberekkel, mint például 2021-ben az énekes The Weeknddel, tavaly pedig a nála 21 évvel fiatalabb feltörekvő ír színésszel, Paul Mescallal.

Persze Angie-t egyáltalán nem a múltja és a párkapcsolatai/házasságai, sőt, még csak nem is a filmjei határozzák meg a leginkább, hanem humanitárius aktivitásai. Többek között rengeteget foglalkozott a háborús menekültek megsegítésével, természetvédelemmel és közösségfejlesztéssel, gyermekek bevándorlásával és oktatásával, valamint emberi jogokkal, főképp a nők jogaival. Ezzel kapcsolatos munkáiért egy rakás díjat kapott az évek során (többek között az Oscart is, pontosabban a Jean Hersholt Humanitárius Díjat 2013-ban – tehát már két Oscar-szobra van), hiszen tökéletes példája annak, hogy egy kapcsolatokkal és tőkével rendelkező befolyásos ember, latba vetve vagyonát, mennyi mindent tehet a Föld és az emberiség megsegítése érdekében.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Egy vérbeli kelet-európai krimi rendel - A gonosz színei: Vörös kritika
Nem gondoltam volna, hogy a lengyelek ennyire előttünk járnak. A gonosz színei: Vörös, minden hibája ellenére van olyan élvezetes, mint egy skandináv krimi. Más a hangulata, de egyáltalán nem rossz, amit a képernyőn látunk.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2024. június 08.



Amit fontos tisztázni a film 18+-os! Már a második jelenet egy erős erotikus jelenet, amiben ugyan sok mindent nem látunk,

de azért szülőkkel, vagy gyerkőccel a kanapén néhányaknak kellemetlen lenne.

Ez egy kemény, kegyetlen kissé pesszimista film, tökéletesen leírja a „keleti-blokkot”. A karakterek hozzáállása, viselkedése, mind-mind klasszikusan a kelet-európai mentalitást tükrözi.

Malgorzata Oliwia Sobczak lengyel író krimi-trilógiájának első kötetét dolgozta fel Adrian Panek és Lukasz M. Maciejewski. Aki már látott krimit, azt nem fogja meglepni a forgatókönyv, de nincs vele baj.

Tele van fordulattal, több red-hering (forgatókönyvi fogás, elterelés a tényleges bűnösről) van benne, mint a tengerekben, de megbocsájtható ez neki, ez a zsáner ilyen.

Fenn tudja tartani az érdeklődést, a karakterek logikusak és az egész történet hihető.

Adrian Panek erős kézzel tartja a gyeplőt, a történet szinte rohan és mégse érezzük, hogy elengedné a néző kezét. A 14. percben elérünk oda, ahova egy klasszikus krimi az 50. percben szokott: az ügyet látszólag megoldották és csak a főhős akar nyomozni a megválaszolatlan kérdések után.

Főszereplőnk, a pofátlanul fiatalnak kinéző rendőrfelügyelő Leopold Bilski (Jakub Gierszal), aki egy kegyetlenül megcsonkított és meggyilkolt lány Monika Bogucka (a gyönyörű Zofia Jastrezbska) ügyében nyomoz.

Alighogy megismerjük a történetben Monikát, már meg is ölik a második jelenetben. Ám később előszeretettel alkalmazzák a párhuzamos történetmesélés eszközét, így jobban megismerhetjük a lány utolsó tragikus napjait. Emiatt még nagyobbat üt a gyilkosság.

A színészek ügyesek, bárcsak a magyar filmgyártás is le tudna rakni egy ennyire szórakoztató popcorn-mozit az asztalra. A már említett színészeken kívül ki kell emeljem Przemyslaw Bluszcz-ot, mint Kazar, a gengszterfőnök.

A színész kisugárzásra, megjelenése és viselkedése is zavarba ejtő, tökéletesen hozza a főgenyót.

Néha kicsit túlripacskodja a szerepet, de annyira jól áll neki, hogy minden pillanata arany volt a képernyőn. A film minden momentumán érezni a kelet-európai ízt, miközben nincs gagyi érzése az embernek. Ez egy korrektül eljátszott, kissé depresszív, kemény, nyomozós krimi. A csavarokat kilométerekről látni, de ez megbocsájtható, mivel szórakoztató.

A megvalósítás elsőrangú, gondolom a Netflix azért hozzátett a lengyelek büdzséjéhez. Zene választás érdekes, kissé elüt a hangulattól, de a menő pop számokra való akciózással nincs gond. Az ügy gyorsan pörög, a játékidő kellemes, vérengzés is van benne, minden olyan „ponjó”. Ennyit tud a film. Ha feldolgozzák Malgorzata Oliwia Sobczak többi „színes” könyvét is, akkor még két rész várható, a fekete és a fehér. Remélem így lesz, mert én nagyon jól szórakoztam a keleti-krimin.

A végső csavar talán már egy kicsit sok, de nem okoz akkora csalódást, hogy ne ajánljam a zsáner szerelmeseinek A gonosz színei: Vörös-t.

A film megtekinthető a Netflix kínálatában magyar hanggal, vagy akár eredeti lengyel verzióban is. Én ezt választottam, magyar felirattal és rájöttem, milyen sok közös kifejezésünk van. Amit nagyon sokszor hallottam, az ugyan mindkét nyelven káromkodás, ezért nem írom le, mert csak egy extra w-t raktak bele ezek a mókás lengyelek.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Annyi minden hátráltatta a legújabb Star Wars-sorozatot, hogy szinte esélye sem volt: Az akolitus – sorozatkritika
Csak, hogy a Trópusi vihar című „klasszikusból” idézzek, amikor a Disney fullba nyomja a kretént, abból semmi jó nem sül ki. Politikailag nem túl korrekt, de nagyon illik az egeres megavállalatra.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2024. június 07.



Mert mi is a Disney? Nem gyermekkorunk varázslatos rajzfilmjeinek a mesélői, sőt nem is a dolgozóival mindig törődő stúdió.

A Disney egy kőkemény profitorientált megavállalat, akiknek csakis a bevételeik maximalizálása a célja, ne tévesszen meg senkit a nosztalgia és a marketing.

Mindig ezt fogják csinálni, ez az elsődleges direktíva, ha valami más lesz menő, olyan sebességgel fogják elhagyni a woke-vonatot, hogy pislogni se lesz időnk. Ezt nem szabad elfelejteni, amikor megjelenik valami új tartalom a Disney+-on. Miért is emelem ezt ki?

Az akolitus, egy rettenetes magyar címre keresztelt remek próbálkozás… lenne. Értem, hogy az egeres cégnél ragaszkodni kell a fordításhoz, de Az akolátus cím borzasztóan néz ki így leírva. De lépjünk is ezen a bibliai apróságon túl. A rajongók (magamat is beleértve) már a sorozat első lépéseinél felemás szájízzel olvasgattuk a híreket. Első körben VÉGRE eltértek az unalmas Star Wars-toposzoktól, ahol a már unalomig ismert klisékből építették fel a harmadik trilógiát és azóta szinte mindent.

Új korszak, ismeretlen közeg, Az akkumulátorgyár 132 évvel a yavini csata előtt játszódik

– ne kérdezze senki, miért ezt az időmértéket használja a Csillagok háborúja, arra gondoltam, hogy az amerikaiak már bármit kitalálnak a mérésre a megszokott SI-mértékegység helyett. Tehát egy olyan időszakot kapunk, ami messze van az ismert korszakoktól. Kicsit sajnálta mindenki, hogy nem az Old Republic-ot kaptuk, ami több ezer éve volt, de jobb ma egy High Republic, mint holnap egy Skywalker felemelkedése.

Ekkor a Disney lépett egy merészet, felkérték Leslye Headland írót készítőnek/showrunnernek. A hölgy korábbi művei alapvetően nem rosszak, bár kicsit tapasztalatlannak tűnt egy ekkora produkcióhoz. A netflixes Végtelen matrjoska nagyon szórakoztató volt és A (sz)ex az oka mindennek is mókás darab.

A probléma ott kezdődött, hogy a Star Wars mega-rajongó internetes közösségek nagyon toxikus környezetet teremtettek maguknak.

Az, hogy egy nő készíti a legújabb Star Wars-t, már kiverte a biztosítékot náluk és ott kötöttek bele a hölgybe, ahol tudtak. Persze Leslye-t se kell félteni, még azt is nyilatkozta, hogy ez lesz a leghomoszexuálisabb Star Wars-történet. Erre persze ugranak az incelek (guglizza meg mindenki magának, hosszú és fárasztó elmagyarázni, kik ezek…) és elindult egy durva lejáratókampány, ahogy ilyenkor lenni szokott.

Innen szép győzni és majdnem sikerült is! Ugyanis kijött Az egyházi gyertyahordozó első két része és leteszem az asztalra a kalapom, szórakoztató lett! Bár egy-két vészjósló jelet látok, hol-mivel-hogyan fogják kiakasztani az internethuszárokat, de eddig olyan, mint a nagy sikerű játék a Jedi: Fallen Order.

Egy kalandos, nem túl csavaros, látványos és hangulatos kis akciósorozat szerethető karakterekkel.

Bátran állíthatom, hogy a High Republic éra az utóbbi idők legérdekesebb Star Wars időszaka. Bár még mindig várom az Kinghts of the Old Republic sorozatot Disney… de addig marad nekünk a Bibliai című Csillagos háború-sorozat.

Történetünk szerint megölnek egy Jedit, amire felkapja a fejét a Jedi-tanács, mert épp békeidőszak van, illetve ki lenne képes eltenni láb alól egy Jedi-mestert? A gyilkos egy képzett erőismerő lehetett, aki fénykard nélkül elintézett egy hatalmas harcost. A jelek arra utalnak, hogy Osha (Amandla Stenberg) a tettes, aki padawan volt, de otthagyta a jedi rendet.

El is indul egy kommandó, Sol mester (Lee Jung-jae), Osha régi tanítója vezetésével, hogy elfogják a lányt, viszont amikor elérik ártatlannak tűnik.

Valami nem stimmel… Innentől csavarossá válik a történet, amit nem fogok lelőni itt, de ha valaki látott már egy brazil szappanoperát, az fél perc alatt össze fogja rakni a kirakóst és kitalálja ezt a furfangos forgatókönyvi húzást. Az átívelő rejtély ezen kívül működik, de nem gondolnám, hogy nagy meglepés lesz, ki is Akollégista mestere. Bár nagyon építenek rá. Meglátjuk.

A megvalósítás hibátlan, még egyszer kihangsúlyozom: EDDIG. Az Ashóka is jól indított és nagyot taccsant, meglátjuk itt mi lesz. Egy Andornak örülnék, ami végig zseniális maradt, ha már hülye magyar címeket emlegettünk, lehet húznak egy Mandalórit és a végét elszúrják. Nagyon drukkolok nekik, hogy ne hibázzák el ezt a remek lehetőséget. Az akció működik, mindent tisztán látunk, nem csak fénykard-párbaj van, tényleges harcművészetet látunk a képernyőn.

Mintha a Mátrixot néznénk, bár lehet ez csak a háromperces Carrie-Anne Moss cameo miatt jutott eszembe.

A színészek jók, a Squid Game-ből ismert Lee Jung-jae tiszteletre méltó Sol mesterként, az Éhezők viadala első részéből ismert Amandla Stenberg is ügyes a trükkös szerepében. De sok make-up alatt találkozhatunk még a Rozsomák harcos lányával a 2017-es Loganből, Dafne Keennel is. Jó kis csapat, reméljük megmarad a színvonal.

A hangulat egyébként közelebb áll A baljós árnyakhoz, mint az Old Republic-hoz. De ez nem probléma, ahogy telik az idő egyre többen kimondottan nosztalgikusan tekintenek vissza a George Lucas-féle második trilógiára. Azt kell mondjam pikk-pakk elrepül az első két rész játékideje. Nem is vettem észre és már kellhettem fel a fotelből. Tényleg legutoljára az Andor esetében voltam így Star Wars esetében.

A magyar katolikus lexikonból kölcsönzött cím szörnyű, de a sorozat tényleg a legfrissebbül ható disney-s tartalom, amit az utóbbi időben láthattunk a streamingszolgáltatónál.

Kár, hogy bérmálás utáni keresztségben nem a Tanítvány címet kapta a magyar fordítóktól... talán egyszerűbb lett volna, mint ez a badarság mindenféle gyertyázással. Az akolitus megtekinthető a Disney+-on magyar szinkronnal.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Közepes kémkedés, rengeteg lelkizés a Birmingham bandái készítőjének új produkciója – A lepel-kritika
Egy országokon áthidaló kémpárbaj A lepel, csak sokkal lassabb a lendülete, mint azt elvárnánk a zsánertől.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2024. június 05.



Steven Knight már lassan megkerülhetetlen, ha amerikai sorozatokról van szó. Az ő keze alól került ki A Cillian Murphy nevével fémjelzett, BBC-s Birmingham bandája, a Jason Momoa-féle See az AppleTV+-on, az HBO-s Engedetlen hősök, a Netflixes A láthatatlan fény, Tom Hardy Tabuja és még számtalan film.

Ritkán nyúl mellé, mondjuk amikor sikerül neki, akkor kapunk egy Matthew McConaughey-féle Vihar előtt-et,

ami inkább vicces volt, mint idegőrlő. De kijelenthetjük, hogy az ő projektjei mellé igazán nagy nevek szoktak állni.

A lepel esetében sem volt ez másként. A minőségi sorozatok koronázatlan királynőjének számító Elisabeth Moss lett a főszereplője, ez már garancia is a minőségre.

Moss nevével leginkább A szolgálólány meséjében találkozhattunk,

de ha megnézzük a filmográfiáját, játszott ő a nyomozós Tündöklő lányokban, a Mad Men – Reklámőrültekben és még sok más nagy sikerű produkcióban. Moss igazi karakterszínész, aki minden szerepébe beleadja a 100%-ot. Sajnos ez A lepel esetében kicsit felemásan sikerült.

A történet szerint a főszereplő, Elisabeth Moss egy név nélküli brit kormányügynök, aki annyira jó a munkájában, hogy több ügynökség „kölcsönveszi”. Ugyanis Moss a beolvadás és az igazság kifacsarásának mestere. Minden ügyéhez új nevet vesz fel: sorozatunk elején Imogen Salternek hívják és

elutazik a török-szíriai határhoz egy francia titkosszolgálati megbízás keretén belül.

A határnál lévő menekültközpontban ugyanis felismertek egy Adilah El Idrissi (Yumna Marwan) nevű hírhedten kegyetlen ISIS (Iszlám Állam)-ügynököt. Imogen (vagy hívják bárhogy is) feladata, hogy a bizalmába férkőzzön és kifacsarjon belőle információkat egy nagyobb terrortámadásról, amit az ISIS szervez.

Természetesen a történet folyamatosan csavarodik tovább, és szépen lassan egy nagyívű összeesküvés kellős közepén találjuk magunkat, de a sorozatban nem ez áll a középpontban. Inkább a két nő intellektusának csatája játszik főszerepet: kérdés, melyikük hogyan szerez információt a másikról.

Ez a párbaj adja Steven Knight forgatókönyvének azt a különlegességet, ami miatt kiemelkedik a többtucat terroristás sorozat közül.

Ugyanakkor ez okozza azt is, hogy ha valaki egy feszült kémthrillert vár, az nagyon unatkozni fog. A lepel egy beszélgetős drámasorozat, amelynek a hátterét egy akciódúsnak szánt thriller adja. Én szeretem a kimért tempót, de A lepel még nekem is lassú volt néha.

Elisabeth Mossra nagyon sok teher nehezedett, és úgy érzem, ezúttal kicsit félreértette a készítő szándékait. Egy eltökélt, talpraesett kémet alakít, akinek az a dolga, hogy kíméletlenül megvezessen bárkit, aki számára egy kicsit is gyanús, hogy rejteget valami fontos információt. Moss nagyon jó színésznő, de itt túljátssza a szerepét. Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges, de sokszor nagyon visszafogottan és mégis eltúlzottan szenved. Nem tudom, hogy utasításra vetette be ezt a színészi eszközt, vagy mert a karaktere egy meghasonlott figura, de egy biztos: engem zavart.

Az ellenlábasát játszó Yumna Marwan viszont remek a hasonlóan kettős szerepben.

Egyszerre elszenvedője az ISIS terrorjának és kiváltója is annak. Hiába kedvelem Elisabeth Mosst, itt Marwan visszafogottabb játéka jobb volt, és hihetőbb is a szerepében. A többi színész is hozza a kötelező magas szintet: a francia hírszerzőt játszó Dali Benssalah nagyon sármos, az amerikai kémfőnököt alakító Josh Charles pedig kellően tenyérbemászó. Találkozhatunk kisebb szerepben még James Purefoy-jal is, aki még mindig szuper karakterszínész. Aki látta a Róma című sorozatot: ő alakította Marcus Antoniust.

A sorozat maga hihető, jól átgondolt, de sajnos unalmas. Az akció itt bizony sokszor egy fejlövéssel kezdődik és nagyjából ott is ér véget. Túl hosszú a hat rész, de a helyszínek legalább változatosak, az operatőri munka jó iparos és a zenékkel sikerült ügyesen játszaniuk a készítőknek.

Néha ugyanis az alkotók a feszültebbnek szánt részeknél teljesen lecsavarják a zenét, hogy aztán a megfelelő pillanatban kerülnjenek elő a hangjegyek. Ez elég erős hangulatgerenrátor.

A lepel megtekinthető magyar felirattal is a Disney+ műsorán.

Link másolása
KÖVESS MINKET: