A Nemzeti Színház Lear királya színes-szagos valóságshow, emberi drámákkal, életnagyságú rózsaszín nyúllal, háborús helyzettel. De vajon így közelebb kerülhetünk Shakespeare tragédiájának lényegéhez?

ilo_nsz240508-161_16.jpg
Lear király és a show

A nagyszínpadon felállított lelátóra kapaszkodunk fel az előadás kezdete előtt, miközben a háttérben a kivetítőn háborús katasztrófák képei peregnek: fegyveresek, felrobbantott házak, járművek. Mostanában különösen ismerős kép ez a kelet-közép-európai régióban. Az előadás alapja Kirill Fokin modern adaptációja, amely erősen elrugaszkodik Shakespeare eredeti drámájától: sűrít és aktualizál. Ezúttal nem elsősorban a hatalmától megfosztott egyén szenvedése áll a középpontban, sokkal inkább a cinikus hatalmi játszmák társadalmat romboló hatása.

Az előadás kezdetén egy televízióstúdióban találjuk magunkat, ahol megszakítják a háborúról szóló tudósítást „valamivel, ami durvább, mint egy bombázás”. A két műsorvezető – a Kentet és a Glostert játszó Szilágyi Ágota és Szarvas József – egymást igyekeznek túllicitálni egyre grandiózusabb jelzőkkel a várható „epikus léptékű” bejelentésről. A szenzációhajhász, mégis erőltetetten közvetlen, összekacsintós hangnem szomorúan ismerős.

Lear ebben a színrevitelben a világ legbefolyásosabb médiaholdingjának alapító igazgatója. Vállalatának irányítását lányaira bízná, és mindezt élő adásban jelenti be. Első megjelenésekor úgy tűnik, halálán van: kerekesszékben, bágyadt öregúrként, elfúló hangon utasít. Lányai saját rátermettségük mellett korteskednek, hangzatos szlogeneket pufogtatva. A ’mindent a közönségért’ vagy a ’jobbá tenni a világot’ szövegek után megütközést kelt a legkedvesebb lány ingerült felcsattanása, aki üres ígéretek helyett a világban elhatalmasodó válság jeleit kiáltja a kamerába, és a politikusok felelősségre vonását szorgalmazza.

ilo_nsz240508-11.jpg
A világ legbefolyásosabb médiaholdingjának igazgatója

Lear erre azonnal erőre kap, kiderül, hogy az alélt állapot is csak az előadás része volt, két idősebb lányát emeli a cég élére, a kisebbet pedig ordenáré szitkok közepette az utcára löki. (Mindig meghökkent, hogy a káromkodás a mai napig zavarodott nevetést vált ki a nézőtéren, ettől pedig roppant olcsónak hat.)

Innentől felgyorsulnak a dolgok, semmi nem szab gátat a két lány törekvésének, hogy apjukat minden maradék hatalmától megfosszák. Gloster törvénytelen gyermeke, Edmund itt világosítógyakornok, akit a lányok eleinte használnak, majd ők válnak a fiú cselszövésének áldozataivá. Leart leszedálják, rejtett kamerákkal teljes megfigyelés alá vonják, nyomorúságát pedig élő adásban árusítják ki.

ilo_nsz240508-3 (1).jpg
Szarvas József mint Gloster

Mikor a régi vágású műsorvezető, Gloster felteszi a kérdést, etikus-e ilyen jeleneteket mutatni, társa rávágja: annak az embernek a mindennapjait nézik, aki a Rákos sztárok és a Szüljünk celebekkel sorozatok ötletgazdája. Lear Shakespeare drámájában sem klasszikus hős: arroganciája, elbizakodottsága, hatalmi gőgje dönti romba. Itt viszont még élesebben kirajzolódik, hogy a saját aljas eszközeit fordítják ellene. A bolond – aki ezúttal egy életnagyságú rózsaszín plüssnyúl képben jelenik meg – emlékezteti arra, hogy lányait ő nevelte torz eszmékre.

Lear őrületében egyre zavarodottabban beszél, a vihar pedig visszazökkenti a klasszikus drámai közegbe, a „Fújj szél, szakadj meg…” kezdetű részlet Vörösmarty szavaival idézi meg az eredeti tragédia végzetét. Miközben a két nővér közt egyre erősebb az ellentét, Cordelia az online közösségi felületeken mind több támogatót szerez, akik hamar eljutnak a békés tüntetéstől a szélsőséges zavargásokig. Ám az új ideákra épülő valóság sem tűnik rózsásabbnak a jelenleginél.

ilo_nsz240508-27.jpg
Polyák Anita mint Cordelia

A bezárt Lear szabadon engedéséről közönségszavazás dönt, a forrongó városban bolyongó férfit Gloster háborúból hazatérő törvényes fia veszi szárnyai alá, ám hamar kiderül, hogy őt is csak az aljas vezér iránti bosszú élteti. A kirúgott, szélsőséges tüntetők által megvakított Gloster az egykor objektivitásra törekvő, ám hamar felvásárolt médiavállalat, a Hamlet Corporation torzóban maradt épületéről veti le magát. A két nővér pedig vélhetően egymást gyilkolja meg. Az egyre zavarosabb közegben egymást követi a pezsgőreklám és az altatóként eldúdolt Internacionálé, közben pedig egy igazi királydrámához híven hullanak az emberek.

Az üres színpadon magára maradt Lear összegörnyedve fekszik, identitása a hatalma nélkül alapvetően megbicsaklott, józan eszétől pedig megfosztották. Szinte megsajnálnánk, ám a The end felirat után következik csak a dráma java: az egész egy sorozat első része volt, vége a forgatásnak, az ünneplő, táncoló tévések Lear vállát veregetik a bravúrosan sikerült felvételekért. Mindenki él, virul, sőt gyarapszik, a világmegváltó törekvések egy párhuzamos valóság fiktív álmaiba vesznek.

Valerij Fokinnak sikerült élettel megtöltenie a drámát, aktuális kérdéseket társítva Shakespeare örök érvényű remekművéhez. Alekszej Tregubov díszletei a modern tévéstúdióból a kordonokkal elszigetelt, felégetett kukákkal teli utcákig repítik a nézőt, jól kiaknázva a nagyszínpadból leválasztott alkalmi tér lehetőségeit, a jelmezek pedig ugyancsak a kortárs megszólalásmódot erősítik. Fokin azon igyekszik, hogy a dráma részesévé tegye a közönséget: Trimmel Ákos felvételvezetőként instruál bennünket.

A sűrítés miatt azonban a színészek nehezebb helyzetben vannak, az indíttatásaik percről percre változnak, a negédes kedélyességből kell pillanatok alatt a kegyetlenségig jutniuk. Ez nem is mindenkinek sikerül maradéktalanul. Schnell Ádám Learje szépen kiérlelt alakítás: a tompultságtól az artikulálatlan hatalmi tombolásig minden gesztusa hiteles, a végén pedig szívbe markoló a tétovaság, amellyel belecsöppen az általa korábban otthonosnak hitt világába. Nem megkérdőjelezhetetlen, nagy formátumú vezetőt formál, hanem olyasvalakit, aki a német filozófusok eszméinek pongyola ismeretét is a saját elképzelései szolgálatába állítja. Söptei Andrea és Tóth Auguszta rideg lányai az első perctől fogva roppant céltudatosak, saját ideáikba vetett hitük megingathatatlan, ám a kíméletlen ridegség mögött – vélhetően a rendezői elképzelés okán – nem látszik az ember, még akkor sem, mikor a szeretői légyottokról esik szó.

Polyák Anita Cordeliája ugyancsak megingathatatlan, ám folyton ökölbe szorított keze, dacos arckifejezése egy idő után szűkös színészi keretek közé szorítja, a nyúl (bolond) szerepében azonban játékosabb hangvételt is képes megmutatni.

Szarvas József Glosterének kidobása sem az erény vagy a hősies kiállás diadala – bár akad néhány Lear védelmében feltett kérdése –, hanem csupán az ügyetlen taktikázás eredménye. Berettyán Sándor Edmund szerepében aljas, ám kisstílű figurát formáz, akinek hatalmi megszólalásaiban ott van a felkapaszkodott fattyú dacos bizonyítási vágya. Szilágyi Ágota Kentje a szervilizmus maga, mosoly és egyetértő bólogatás, mindez azonban viszonylag szűkre szabott színészi lehetőségeket biztosít számára. Ám ahogyan a show végén elhangzó tanulságból is kiderül, így érdemes élni. Az előrejutásért feláldozni az elveket pedig nem olyan nagy ár, nemde?!

Fotók: Ilovszky Béla / Nemzeti Színház