Felszabadító az első nagy nem

„Ha mindenre igent mondasz, egy idő után te elveszel a dolgok mögött, mert mindig csak azt csinálod, amit egy másik akar tőled” – mondta Náray Tamás. Elmesélte, hogy divattervezőként, ha péntek este fél 9-kor akart menni hozzá a kliens, még azt is füllentette neki, hogy csak nyugodtan, amúgy is ott van – mintha a szalonban élne.

Aztán elkezdte úgy érezni, nincsen élete. Az első nagy nemet egy kereskedelmi tévében mondta ki, és máig emlékszik a pontos napjára. Egy konfliktus után kisétált az épületből, a munkát a kollégái fejezték be, ő azóta nem lépte át azt a küszöböt. 

„Felszabadító az első nagy nem” – reagált D. Tóth Kriszta. Az ő határhúzással kapcsolatos fejlődéstörténete a WMN mellett összefonódik Szentesi Évával, akivel az adás elején röviden végigvették a közös útjukat. Éva még küzdött a rákkal, amikor Kriszta felkérte az akkor induló WMN munkatársának, majd éveken át dolgoztak együtt, és végül a szakmai útjaik elváltak, de a jó kapcsolat attól még megmaradt. „Mint egy szakítás” – mondták mindketten a munkakapcsolatuk végéről, hozzátéve, hogy kölcsönösen sokat tanultak egymástól, például határhúzás tekintetében.

Cinti foglalja össze a nemet mondás legnehezebb részét: 

attól félünk, hogy kevésbé fognak szeretni, csalódást okozunk, kudarcot vallunk, ha valamilyen munkahelyi vagy akár magánéleti kérdésben meghúzzuk a határainkat.

Ahol még nehezebb határokat húzni: az online világ

Náray Tamás azt mondta, online megosztani valamit magadról olyan, „mintha egy buszmegállóba kiállnék és vadidegen emberekkel megbeszélném az életemet”. A más generációba tartozó Szentesi szerint azért tölteni is tud egy online közösség, de abban mindenki egyetértett, hogy ebben is kell határokat húzni.

D. Tóth Kriszta Náray Tamás Szentesi Éva határhúzás nemet mondás Ki vele!
Fotó: Viasat3 / Fábián Bori

Itt merült fel a kérdés, hogy ez mennyire generációkhoz köthető nehézség. Steigervald Krisztián generációkutató azt mondja, néhány évtizede még az egész határhúzáskérdés nem vagy egészen másképp létezett: „Régen nem találkoztak az emberek annyi szituációval, ahol határt kellett volna húzniuk. Olyan lassú volt az információáramlás, hogy napokig tartott, mire eljutott hozzájuk egy-egy hír. Éppen ezért nem volt az emberekben vágy vagy késztetés arra, hogy folyamatosan reagáljanak dolgokra. Volt egy közösség, a közösségnek általában sztenderden ugyanaz volt az elvárása, és ebbe az elvárásrendbe kellett valahogy integrálódni. És 

a közösségnek voltak határai, az egyénnek nem volt olyan jellegű szükséglete, hogy határokat húzzon. Közösségorientált társadalom volt. A mai világ egy egoközpontú világ,

mi vagyunk az a generáció, amelynek ki kell találnia, hogy hol vannak a határai, és tele vagyunk kétségekkel.”

„Nagyon fárasztó ez” – mondja erre D. Tóth Kriszta.

Steigervald Krisztián még hozzáteszi, hogy az idősebb nemzedék tagjai azért sem tudnak mit kezdeni az internetes közösségi kapcsolódással, mert a csapat, amellyel gyerekként összetartoztak, térben és időben egyszerre volt jelen az életükben. 

A szülőség is a határhúzás területévé vált

Náray Tamás felidézi, mit mondott neki az apukája annak idején: „Fiam, félreértetted. Nem azért mondtam el neked, mert szeretném veled megvitatni, hanem azért, hogy tudjad, hogy lesz. Majd folytatja: 

– Anyám és apám a szüleim voltak, nem a barátaim. 

Visszareplikázni nekik – elképzelhetetlen volt.” 

Kriszta hozzátette, szerinte az nem baj, hogy közelebb engedjük magunkhoz a gyerekeinket.

„Nem a barátja akarok lenni a gyerekemnek, hanem azt akarom, hogy őszinte legyen velem. A barátkozás nem ugyanaz, mint a bizalom” – mondta erre D. Tóth András a kamera mögül.

Steigervald Krisztián szerint: „Amikor mi gyerekek voltunk, tekintélyalapú nevelés volt, most pedig demokratikus nevelés van. Nekünk, a mostani apáknak kell kitalálni, hogy mi az apaságban a hiteles jelenlét.” Ez persze az anyákra is igaz.

D. Tóth Kriszta behozta azt a nagyon fontos gondolatot, hogy 

azok a gyerekek igazán elveszettek, akiknek semmilyen határt nem jelölnek ki a szüleik, ezt a szakértők is így látják. 

Viszont a liberális nevelés, amelynek legfontosabb alapvetése, hogy olyannak szeretünk, amilyen vagy, nem jár azzal, hogy szülőként nem szabunk kereteket. Náray Tamás szerint ebben is az arányérzék a kulcs.

A tanulság: vannak dolgok, amiket „csak” tudomásul kell venni

„Nehezen megy az utóbbi évtizedekben a tudomásulvétel. Az LMBTQ-t sem elfogadni kell, hanem tudomásul venni. Ez kapcsolódik az empátiához, a tapintathoz, az udvariassághoz és az egóhoz, olyan szinten, hogy tudom: nem az én számból fúj a passzátszél. Tudomásul kell vennem azt a tényt, hogy nem mindenki azért teremtetett a földre, hogy engem kiszolgáljon, nekem megfeleljen, az én igényeimnek bokázzon, és akkor talán sokkal egyszerűbb lenne” – mondta Náray Tamás. 

A konklúzió tehát: határokat húzni úgy, hogy közben mások határait is tiszteletben tartjuk.

De ez csak néhány fontos gondolat a beszélgetésből, lesz szó még a gyerekeknek megtanított nemet mondásról, az úgynevezett erős nőkről, és még Szentesi zakójáról is, amelyről Náray Tamás elég erős véleményt fogalmaz meg. Nézzétek a Ki vele! határhúzásról szóló epizódját ma 21 órától, a Viasat3 csatornán!

Kiemelt kép: Viasat3 / Fábián Bori

Tóth Flóra