„Sikerült újra felhúzni a vasfüggönyt Magyarországon”

Nemrég eltűnt az online térből az Artportal művészeti lap. Mi a megszűnés oka? Mit veszítettünk?

A tulajdonos, Kiss Ferenc - aki 2011-ben vette meg a kft.-t - tavaly elhunyt, és most az örökösök döntésein a sor. 2003-ban F. Almási Éva alapította az Artportalt, amelynek alapját egy művészeti lexikon képezte. Az adatbázist sokáig folyamatosan fejlesztették, és a mai napig releváns adatokat tartalmaz. A csúcs időkben naponta több cikk is készült a hazai és a térségi művészetről, a képzőművészetet körülvevő intézményi közegről, műkereskedelemről, kulturális politikáról. Amikor én 2013-ban átvettem át a szerkesztését (2022-ig dolgoztam ott) három évre elnyert Nemzeti Kulturális Alap (NKA) pályázatból működött. Ezután kikerültünk a piacra. Kortárs művészeti kurzusokat szerveztünk, létrehoztuk az East Art Mags projektet, amiben öt térségbeli lap működött együtt. Szerveztünk rezidencia programot műkritikusoknak, művészeti újságíróknak, akiknek semmiféle program nincsen utazások finanszírozására. Ebbe 8 ország 12 városát kapcsoltuk be, közös tartalmat is gyártottunk, ami angolul jelent meg. Mindez elveszni látszik, de remélem, legalább archívumként újra olvasható lesz.

Az újságírás (Qubit.hu) mellett tudományos munkába kezdett. Miről szól a PHD kutatása?

A művészeti intézményrendszerről, a politika és a művészet konfliktusairól Magyarországon, a rendszerváltástól kezdődően. Az ELTE Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszékén készülő tanulmány onnan indul, hogy egyáltalán kell-e a művészetnek politikával foglalkoznia. Ez a '90-es évek elején releváns kérdés volt, hiszen a rendszerváltás után sokan gondolták, hogy erre végre nincs szükség. Foglalkozom azzal, miként változott ez a helyzet, milyen konfliktusok zajlanak az intézményrendszerben, majd 2010 után milyen beavatkozások történnek és hogyan alakul ki a művészeti ellenállás.

2010 a választóvonal?

Inkább 2011, az új alkotmány, és a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) alaptörvénybe emelése. Ezzel a hatalom kinyilvánította, hogy párhuzamos intézményi struktúrát épít, a meglévő intézmények egy részét eljelentékteleníti, vagy hibernálja a megfelelő vezetők kiválasztásával, olyan vezetőkkel, akik lojálisak, vagy legalább nem tesznek fel kérdéseket. Ma már annyi autonómia sincs, hogy az állam által fenntartott művészeti intézményekben állásfoglalások jelenjenek meg az ukrajnai helyzettel, vagy az izraeli-palesztin konfliktussal kapcsolatban.

Ukrajna ügyében a Kárpátalján született és felnőtt Vidnyánszky Attila azért igyekezett lavírozni a kormány politikája és a saját tapasztalatai, véleménye között, tett gesztusokat.

Ez lehet, de egyértelmű kiállásokat, releváns kérdésfelvetéseket háborúval kapcsolatban leginkább fővárosi fenntartású helyeken látok. De a magyar társadalommal kapcsolatos problémák sem jelennek meg az állami intézményekben. Direkt kormányzati kontroll, egyre szűkebb mozgástér, egyre szigorúbb ellenőrzés. A kiszivárgott új kulturális törvényben pedig azt látjuk, hogy az eddiginél is centralizáltabb, hierarchizáltabb struktúra jön létre a közpénzt felhasználó intézményrendszerben.

Rendszeresen megjelenő érv kormányzati szereplőktől: amíg az én kenyeremet eszed, addig beleszólhatok abba, amit csinálsz. Egyébként nincsen cenzúra, szabadon alkothatsz.

Érdekes kérdés, hogy kinek a kenyere, hiszen ezek adóforintok, azokéi is, akik egyetértenek a kurzussal, és azokéi is, akik nem. Az adóforintokat pedig szakmai alapon kellene elosztani. A művészeti életet nagyon megosztja, hogy le kell-e mondani az állam által elosztott pénzről. Már 2011-ben, az MMA alaptörvénybe emelésekor megjelent a bojkott logika. A másik vélemény szerint pedig, ha hátat fordítunk bizonyos helyeknek, akkor átengedjük a terepet a kurzus embereinek, ezért az adóforintokról nem szabad lemondani.

Kinek ad igazat?

Inkább az első csoporthoz sorolom magam. Az Artportallal 2016-tól kezdve már nem pályáztunk az NKA-hoz, mert világos volt, hogy a szakmai szempontrendszert végképp felülírta a hatalomnak való megfelelés szándéka. És mivel mi egyre többet foglalkoztunk kulturális politikával, egyértelmű volt, hogy nem vagyunk kívánatosak abban a körben. Ugyanakkor megértem azokat, akik azt mondják: ez az én pénzem is, tehát nekem is részesülnöm kellene belőle. Az már más kérdés, hogy eközben intakt maradhat-e a személyiség, vagy a művészeti program. Félek, hogy nem. A közpénzt felhasználó intézményeknek pedig nem maradt túl sok választásuk. Alkalmazkodás, csönd, csatlakozás az elvárt depolitizált, optimista kulturális termeléshez, időnként becsempészni valamit a programba, ami legalább kérdéseket fogalmaz meg. Igaz, abból meg rögtön botrány van, mint a Néprajzi Múzeum esetében, így egyszerűbb kompromisszumot kötni akkor is, ha a szakmai szempontok mást kívánnának.

A Néprajzi Múzeum vezetésénél nem kérdés, hogy szakmai-e.

Mégis ez a vezetés kordonozott el egy fotót, amelyen két félmeztelen férfi látható. Azaz alkalmazkodott a szándékosan tisztázatlan jogi elvárásrendszerhez. Nem tudom, hogy a kormányzat által pórázon tartott intézményrendszerben látszik-e valamiféle közös irányultság. Szerintem leginkább az a cél, hogy ne legyen balhé. Ebből különböző magatartások és megoldások fakadnak: nem írhatod le műleírásokban már azt, hogy queer vagy meleg, miközben a törvény nem rendelkezik arról, hogy mit írhatsz le és mit nem. Magyarországon pro forma nincs cenzúra, elég volt létrehozni a jogi bizonytalanságot, amely fölerősíti az öncenzúrát.

Állami támogatás nélkül is lehet működni.

A nonprofit, független színtéren kialakultak autonóm működésmódok, vannak, akik üzleti tevékenységből tartják fenn magukat, vannak akik kizárólag külföldre pályáznak. Az OFF-Biennále is ilyen, magyar közpénzre nem pályázik, de zömmel itt zajlanak a programjai. Vagy ott a FreeSzfe, amely külföldi egyetemekkel kötött megállapodásokat, hogy ott kapjanak diplomát a hallgatói. Eközben a hazai kulturális termelés és intézményrendszer lassan kizárta magát mindenfajta nemzetközi diskurzusból. Sikerült újra felhúzni a vasfüggönyt.

Mennyire lehet piacot találni Magyarországon?

Bizonyos alternatív vagy független színházak el tudnak adni annyi jegyet, hogy fenn tudják tartani magukat. De mindig lesz a kultúrának olyan szegmense, amely piacilag nem értelmezhető, mert például pedagógiai tevékenységet folytat, szegregátumokban élők között, vagy szociális intézményekben dolgozik. A magyar társadalomban az adományozás pedig csak lassan ver gyökeret. Azt a polgárságot még nem látjuk, amelyiket mondjuk Németországban, amelynek segítségével felolvasó estekkel, előadásokkal, közösségi eseményekkel fenn tudnak tartani művészeti praxisokat. A harmadik szegmens pedig a direkt kereskedelmi logikák alapján működő szektor. Ez a képzőművészetben jól látszik, a kereskedelmi galériák működéséhez nincs szükség közpénz alapú támogatásra.

Sokszor hangoztatott kormányzati érv: a többi EU-s országhoz képest is sokat költenek a kultúrára.

Ez jól hangzik, csak attól tartok, hogy ebbe beleveszik még a Várnegyedben zajló építkezéseket, a középkori várak felújítását is. Egyszerre van jelen az alulfinanszírozottság, a tökéletes széthullás, és a túlfinanszírozottság. Hatalmas, csillogó-villogó múzeumokat álmodunk. A Magyar Zene Házában azt gondolhatja az ember, hogy problémátlan színtéren élünk. És igen, tengernyi pénzt elköltenek például kurzusművekre, mert a kultúra a demokratikus legitimáció hiányát is elfedő eszköz. A Szovjetunióban például virágzott a komolyzene és a balett. Rengeteg ember kultúrafogyasztó.

Az ellenzéki pártok programjaiban mégis alig esik szó a kultúráról.

Nem tudom, hogy miért nincsenek érvényes mondásaik. Talán az utolsó megvitatható szöveg, amire cselekvés is épült, a Bozóki András által írt kulturális program volt.

És ő most Bécsben, a CEU-n tanít.

Igen. Valószínűleg a pártok bonyolult területnek látják a kultúrát. Arról azért néhányan gondolkodnak, hogyha a NER egyeduralma egyszer véget ér, akkor miként lehet hozzányúlni a kulturális intézményrendszerhez. Ebből a szempontból nagyon érdekes tanulmányozni Lengyelországot, ahol egy demokratikus változás után megpróbálják a zombifikált intézményeket életre kelteni.

Önök is közös gondolkodásba kezdtek.

Négyen - Oltai Kata művészettörténész, kurátor, Zsuró Zsuzsanna, kurátor, Nagy Petra, egyetemi hallgató, valamint én - létrehoztuk a Kritikus Kultúra platformot. Eredetileg egyszeri eseményre szerveztük tavaly, amikor konferenciát tartottunk, Kritikus kultúra – a kultúra kritikus helyzetben. Válság és kiútkeresés a magyar kulturális mezőben 2013 és 2023 között címmel. Arra voltunk kíváncsiak, hogy mi történt itt az elmúlt tizenegynéhány évben a kulturális politikában, hogyan hatott ez a különböző kulturális területekre, mi történt a szereplőivel, hogyan őrizték meg önmagukat, milyen működés-, viszonyulásmódok alakultak ki, azaz mit gondolunk arról, amiben vagyunk. Ez az esemény sikeres lett, azóta sok megkeresést kaptunk. Ezért novemberre nemzetközi konferenciát szervezünk, amit hazai sorozat előz meg. Ennek első állomása lesz Szegeden május 14-én, Miben vagyunk? címmel. Ez a mi tapasztalatszerzésünkről is szól, mert az elmúlt 13 év országon belüli elszigetelődést, zárványokat is létrehozott. Elitista gesztusnak tűnik ma kultúráról beszélgetni, de valahol itt kezdődik, hogy egyáltalán tisztába kerüljünk azzal, hogy mi történt velünk, miben vagyunk.

És miben vagyunk?

Csapdában. Ki kéne jönni belőle.

Infó: Miben vagyunk? #1. A Kritikus Kultúra Szegeden. A Kritikus Kultúra (KK) sorozatot indít Miben vagyunk? címmel, amely a KK decemberi konferenciájának témáit gondolja tovább és beszéli meg helyi szereplőkkel, az ország több városában. A sorozat első állomása Szeged, május 14.,18.00, Grand Café.