Keresztes Zsófia szobrai könnyen felismerhetők, és mindig meglepik az embert: a polisztirolhabból készült alkotásokat a művész üvegmozaikkal borítja, és szürreális alakokat teremt belőlük, amelyek szimbolikus úton az önismeretről és az emberi kapcsolatokról szólnak. Átütő sikerét a 2022-es Velencei Képzőművészeti Biennálén való szereplése hozta meg, amikor a magyar pavilonban képviselte hazánkat. Zsófia a szürreális világát pedig tényleg belülről hozza, a családjában ugyanis nem voltak művészek, a kézművesség viszont hangsúlyos volt. – Apukám virágkötészettel foglalkozott, melyben fontos az arányérzék, a rendezési elv, míg anyukám alkalmazott fotósként dolgozott, így tőle a képek komponálását tanultam – meséli a művész. Az apukája másrészt szereti az antik tárgyakat, feleségével pedig sokat vitte Zsófiát bolhapiacokra, ahol a tárgyak formavilága szintén hatott rá. A családnak volt Pátkán egy hétvégi háza is, ahol a lány szeretett matatni a talált kődarabokkal, szilánkokkal és kagylókkal.
– Amikor középiskolába kellett jelentkeznem, egyértelmű volt, hogy a rajz tagozatot vagy valamilyen rajzorientációjú iskolát szeretnék választani – emlékszik vissza. Fel is vették a Kisképzőre, de a szülei javaslatára kerámia szakra jelentkezett, úgy gondolták, hogy használati tárgyak készítésével később csatlakozhatna a családi vállalkozáshoz, miután a szülei ekkor a virágpiacon különböző kellékekkel kereskedtek. – Nekem mindegy volt, hogy milyen szakra jelentkezem, csak a művészet közelében akartam lenni. És egyáltalán nem bántam meg, hogy a kerámiát választottam, mert nagyon jó munkamorált tanultunk, illetve a tér- és formaérzékem is kellően fejlődött, ahogy az anyaggal való közvetlen kapcsolat is meghatározó volt. Akkoriban viszont a barátnőmmel minden szünetben vágyakozva ültünk a festő szak terme előtt, hogy de jó lenne oda járni.
Kitörni a két dimenzióból
A középiskola utolsó évében válaszút elé került: a tanára azt ajánlotta, hogy az Iparművészeti Főiskolára felvételizzen, de Zsófiát a festészet érdekelte. – A barátnőmmel elhatároztuk, hogy bejutunk a Képzőművészetire, így elkezdtünk intenzíven festészetet tanulni, aztán elsőre felvettek minket. Az első évben viszont kiderült, hogy a festészet nem volt a legjobb választás – meséli Zsófia. Akkoriban ugyanis a kerámia szak hatására már nem táblaképekben gondolkodott, hanem térbeli alkotásokat akart létrehozni.
– Eleinte a festmény keretein belül próbáltam maradni, de vágyakoztam arra is, hogy kitörjek a két dimenzióból. Elkezdtem a vászonra textildarabokat varrni, amiket előzőleg egy vattaszerű anyaggal kitömtem, szóval a végeredmény olyan lett, mint egy dombormű. Az évek alatt ez odáig kulminálódott, hogy végül teljesen térbeli munkákat készítettem.
A diplomamunkája egy textilinstalláció volt, amely Budapest organikus városszövetét (a szó szoros értelmében) rajzolta ki, de úgy, mint egy furcsa anatómiai struktúrát, benne a szervekkel és a bélrendszerrel. A művet kézzel varrta, így már akkor látszódott, hogy kötődik az aprólékos, meditatív munkafolyamathoz. Később bármilyen anyaggal dolgozott, ezt a módszert alkalmazta, kis fragmentumokból, például papírdarabokból épített fel szobrot, ami később a mozaikkal borított művekben csúcsosodott ki.
Ezeket először 2016-ban hozta létre, amikor Zsikla Mónika művészettörténész Miskolcra, egy művésztelepre invitálta, ahol egy alkotó a munkájához használt fölös polisztirolhabot odaadta Zsófiának, hátha azt használni tudja. A könnyű anyagból Zsófia amorf, de már emberi alakokra emlékeztető formákat faragott ki, melyeket fehérre, világoskékre és pepita színűre festett, és kiállította a Labor nevű művészeti galériában. – A kiállítás HOLYLAND címét egy wifihálózat neve inspirálta, amit szabadon tudtunk fogni a konyhánkból, ezért tizenévig használtuk is. A konyha tehát kicsit olyan lett, mint egy szent hely, ahová mi állandóan járultunk, de nem feltétlenül főzni vagy enni, hanem netezni – meséli a művész. A kiállítás koncepciója is erre az élményre épült, vagyis azt vizsgálta, hogy melyek lesznek századunk új „ereklyéi” – mint a router –, és vajon mit jelent a virtuális tér, amelyben közösségek épülnek.
Összeolvadt figurák
A diploma után itthon ritkán keresték meg kiállításokkal, így Zsófia kezdetben több lehetőséget kapott külföldön, annak ellenére, hogy máig Budapesten él. – A szabadidőmben egyfolytában a műteremben dolgoztam, mert mindig megtérül, ha valaki nem adja fel, és tényleg elhivatott – állítja. Karrierjében meghatározó volt, amikor 2016-ban Szlovákiában, Selmecbányán egy rezidenciaprogram keretében egy régi vasútállomás várótermében készített műveket több alkotóval. Paradox módon ez a lehetőség hozta el számára az első áttörést itthon. – A kinti szereplésem után Fenyvesi Áron kurátor felkért, hogy szerepeljek egy a Trafóban rendezett kiállításon, illetve ekkor gyűrűzött be a hazai művészeti életbe az Instagram, amelyet az alkotók mint portfóliót kezdtek használni, amin keresztül megmutatták a műveiket az online közönségnek.
Zsófia is így cselekedett, hátha valaki észreveszi az országhatáron kívül is. Így is történt: megtalálta a bécsi Gianni Manhattan nevű galéria, mellyel 2018-tól dolgozott együtt, a tárlatain pedig feltűntek a védjegyévé vált, polisztirolhabból készült, amorf szobrai, melyeket üvegmozaikkal borított be. Ezek az alkotások általában valamilyen lelki folyamatra vagy egyének közti viszonyokra utaltak. A Beavatás (Initiation) című művel például egy szakítását dolgozta fel. A plasztikában két mozaikfigura fordul egymás felé, miközben alsó felük „összeolvad”, a testüket pedig piros kötelek fonják körbe, melyen a szemükből kihullott mozaikkönnyek lógnak, így utalva a közösen megélt fájdalomra.
Könnycseppek a Salgó polcon
Zsófia újabb áttörését 2022-ben a Velencei Képzőművészeti Biennálé hozta el, melyen a magyar pavilonban bemutatta Zsikla Mónika kurátorral az Álmok után: merek dacolni a károkkal című kiállítását, az eddigi legnagyobb és legkomplexebb munkáját. A tizenkilenc, mozaikszoborból álló műtárgyegyüttes központi alakja egy monumentális oltárszobor volt, mely két, fémláncokkal kipeckelt szemből, illetve kétoldalt, lépcsőzetesen elhelyezett Salgó polcokból állt. A kiállítótér többi részében hússzerű szobrok helyezkedtek el, melyeket hosszú láncok kapcsoltak egymáshoz – utóbbi motívum akár az egymástól való függést vagy az interneten létrejövő virtuális kapcsolatokat is jelképezheti.A kiállítás lényege az önmegismerés volt, a pavilon négy termén végighaladva a látogató átélhette az identitáskeresés stációit, miközben az amorf testek a tágra nyílt szemükkel arra késztették, hogy nézzen szembe a félelmeivel, de a terheit vegye le a válláról. Ez a gondolat a tárlaton ténylegesen is megjelent, hisz a Salgó polcokon ott sorakoztak a mozaik könnycseppek.
Almák találkozása
A biennálé után Zsófia életében hirtelen változások jöttek: a bécsi galéria helyett a berlini König Galerie-hez igazolt, míg Magyarországon a budapesti acb galéria művésze lett, időközben pedig gyermeke született, ami a művészetét is befolyásolta. Motívumként megjelentek nála az emberarcú almák, melyek különböző kapcsolati dinamikákat szimbolizáltak. – A szülés után három hónappal vissza kellett térnem a műterembe dolgozni, ami nagyon nehéz volt, mert folyamatos bűntudat gyötört, hogy a családdal kellene lennem, amikor pedig otthon voltam, nyomasztottak a határidők.Egy berlini kiállításán az almákat ábrázoló szobrán is hasonló koncepcióból indult ki, mint a biennálén, vagyis a személyek közti kapcsolatok érdekelték. Ezúttal viszont a kérdést a szülő-gyerek viszonyban vizsgálta. A szobron egy emberarcú zöld almához közeledik egy piros alma, mely megérleli a másikat, vagyis kezdi pirosra festeni az arcát, miközben a testük az őket fenyegető kukacokból épül fel. – Akik közel kerülnek egymáshoz, azok kölcsönösen formálják egymást. Anyaként érdekes számomra ez az oda-vissza hatás, ami a szülő-gyerek kapcsolatot jellemzi, vagyis a szerepek felcserélhetősége és az egymáshoz érés folyamata.