Az alföldi falut egyetlen puskalövés nélkül foglalták el a 2. Ukrán Front katonái. A német-magyar erők hatásosabban védhető helyre vonultak vissza. Az emberek megnyugodtak, hogy náluk láthatóan nem lesz lövöldözés és házaikban békésen várták a szovjeteket.
Egyszer csak valaki berúgta az öreg Mari néni házának az ajtaját. Láthatóan kimerült „muszka” katona állt meg a pitvarban, nyakában dobtáras géppisztoly lógott. Figyelmesen körülnézett, köpött egyet a földes padlóra, majd bement a tisztaszobába, leült az asztalhoz és letette a kezében szorongatott teli pálinkásüveget.
– Ugorki! – kiáltott a megrémült vénasszonyra, aki előbb magyarázkodásba kezdett, hogy ő „már öreg az ugráláshoz”, de végül feladta és ahhoz az ablakhoz ment, amelyikre szerinte a katona mutatott, kitárta azt és nagy nehezen kimászott rajta, majd kisvártatva az ajtón visszalépett. A katona nem értette az öregasszony viselkedését, aki nem elég, hogy az ablakot használja kijáratnak, de ráadásul ugorka nélkül tér vissza! Erre ismét rárivallt, hogy „ugorki!”
– Édes fiam, lelkecském, hát ebben a szent pillanatban ugrottam ki, nem volt elég? – kérdezte az anyóka.
A baka azonban csak ezt az egy magyar szót ismerte, amit ráadásul oroszul többes számba tett. Ugorka - ugorki. A néni engedelmeskedett még háromszor, mire a szovjet katona rájött, hogy a nénje minden bizonnyal eszement, erre felállt, köpött egy hegyeset és távozott.
A falu másik otthonában is nyelvi akadályba ütközött egy szovjet katona, no meg a háziak társalgása. A középkorú pesti órásmester ebben a háborús időben biztonságosabbnak találata a székesfőváros helyett a kis szülőfaluját, ahol még várta egy örökölt parasztporta. Oda költöztek le a feleségével, a ganédomb alá elásták az értékeiket és egyszerű paraszti ruhát öltöttek. A harc nélkül curukkoló nácik még levágatták a disznajukat, amit „nem csupán gavallér módjára fizettek ki, de ráadásul csak a színhúst vitték el, a belsőségekhez, a fejhez és a körmökhöz nem volt gusztusuk”. Egészen más oldaláról mutatkozott be a hozzájuk berontott „ruszki”, aki ugyan nem köpdösött, helyette „job tvoju maty!” káromkodással köszöntötte a háziakat.
– Job tvoju maty! – válaszolta a házaspár duettben, miközben a férfi illedelmesen a kalapját is megemelte, az asszony pedig mosolyt erőltetett az arcára.
Nagyot nézett a szovjet katona, mikor válaszul őt is az anyjába küldték, de hamar rájött, hogy a hibát az ő köszöntésében kell keresnie. Amikor erre rádöbbent, sarkon fordult és most már „köszönés” nélkül távozott.
A harmadik falubeli azonban szavak nélkül járt pórul, amikor az elcsigázott ruszkik lassan végigsétáltak az apró falu sáros főutcáján.
Bálint Károly viszonylag nagygazdának számított, a háza is a központban állt. Amikor hírét vette a szovjet csapatok megérkezésének, felvette a pitykés lajbiját, fényesre pucolta a rámás csizmáját és nem felejtette el a mellényzsebébe csúsztatni a láncos ezüstóráját. Kalapját fickósan félretolva, ünnepélyesen, sőt, mondhatni peckesen állt ki az utcaajtóba és a feléje közelítő szovjet kiskatonának baráti jobbját nyújtotta határozottan. E nem mindennapi fogadtatás mögött az állt, hogy Bálint gazda kommunista érzelmű volt; azt beszélték róla a faluban, hogy tevékeny szerepet vállalt a Tanácsköztársaság idején. Ezért örült és ezért volt hálás a szerinte felszabadító szovjeteknek – persze a proletár-kommunista internacionalizmus jegyében. De nem sokáig!
Amikor az első baka hozzá lépett, kézszorítás helyett olyan hatalmas pofont adott neki, hogy azonnal elterült a havas sárban. A ruszki pedig komótosan lehúzta a gazda csizmáját és a zsebóráját sem felejtette el a nadrágzsebébe dugni.