A Baby Reindeer (Szarvasbébi) letarolta az internetet. Netflix-sorozatoknál ez nem ritka, de Richard Gadd hétrészes minisorozata váratlanul robbant be, előzetesen nem sokat lehetett hallani az érkezéséről. Most meg már ott tartunk, hogy Stephen King író tesz közzé lelkendező esszét a műről, dicsérve annak lélektani mélységeit, az önbecsülés és öngyűlölet közti folyamatos hullámzás érzékletes bemutatását.
A sorozattól az elején sokan valamiféle látványos fordulatot várhatnak. Különösen a King-dicséret, illetve a virtuális hozsanna vezethet a hithez, hogy a végére át kell majd mindent értékelnünk, amit láttunk. Az első részben megismerjük az író-rendezőről mintázott Donny Dunn-t, aki stand-up komikusi sikertelenségével próbál kezdeni valamit, közben pedig kocsmai pultos állásba menekül. Az egyik nap betér hozzá a láthatóan maga alatt lévő Martha (Jessica Gunning alakítása hátborzongató!), Donny pedig megsajnálja őt, vendégül látja egy italra. Az események innentől megállíthatatlanul pörögnek, hogy aztán 41 ezer kéretlen e-maillel és 350 órányi hangüzenettel később a férfi talán megszabaduljon zaklatójától. Persze, addigra már romokban az élete. De sokkal fényesebb volt-e előtte? Mennyire játszott szerepet abban, hogy idáig jutottak az események? Vagy épp ezt a kérdést feltenni végtelenül káros áldozathibáztatás?
Donny is hasonló kérdéseket tesz fel magának, amikor hirtelen vége szakad az üzenetek áradásának: „Most csend lett. Furcsa, kísérteties csend. Teltek a hetek, és kezdtem pánikba esni. Az e-mailek megmutatták a hangulatváltásait. Tudtam, mikor szomorú, mikor hiányol, mikor beteg, részeg vagy dühös. Most nem volt semmi. Éjszaka nem tudtam aludni, mert aggódtam, sőt, rettegtem, hogy egy reggel arra ébredek, öngyilkos lett, és egy e-mailben leírja, hogy miattam.” Sőt, ennél is megdöbbentőbb következményeket fedez fel: „Hiányzott a dráma, a figyelem, hogy addig sem gondoltam Terire, magamra és Darrienre? Hiányzott? És a legfurcsább az volt, hogy elkezdtem maszturbálni rá.”
Darrien az az író, aki korábban afféle mentorszerepet töltött be mellette, hogy aztán végül a közös idő egyre inkább a drogozásról, illetve szexuális visszaélésről szóljon. Vagy nevezhetjük erőszaknak is? Donny maga ismeri el, hogy pontosan tudta, mi történik (első zavarában jóvá is hagyja, majd amikor egy későbbi alkalommal tiltakozik, Darrien akkor befejezi), mégis újra és újra visszatért. De ettől még nyilvánvalóan mégsem hagyta jóvá az egészet, nemhogy élvezte volna, Martha esetében már nem tűnik ennyire együttműködőnek, de hiába megy el a rendőrségre is, eleinte nem veszik komolyan. Pedig kiderül, hogy a nő nem először viselkedik így, kifejezetten sokkoló szembesülni az előtörténetével. Mégis hosszú ideig tudja folytatni a továbbiakban, emberek életét megkeserítve, stand-up rendezvényeken kellemetlenkedve és egy bárban törve-zúzva.
Ahogy haladunk előre a történetben, úgy durvulnak az események, miközben – mint említettem – mégis valamiféle váratlan fordulatra számítunk. Arra, hogy kiderüljön: az események nem is egészen úgy történtek, mint hittük. A Baby Reindeer rá is cáfol erre, meg nem is. A zaklató zaklató marad, az áldozat pedig áldozat. Sejtjük ettől még, hogy korábban Martha is áldozat volt, ez vezetett mentális megborulásához. De az adott szituációban ettől még nem cserélhetőek fel a szerepek. A sorozat mégsem a manapság népszerű áldozati narratíva – felcserélt nemi szerepekkel történő – erősítéséről szól. De nem is arról, hogy a zaklatott fél ugyanúgy hibáztatható lenne a zaklatásáért. Hanem arról, mennyire bonyolult védekezési mechanizmus lép életbe minden hasonló esetben. Hiába próbálunk menekülni, és hiába tudjuk, hogy rossz, ami történik, mégis ambivalens érzelmeink támadnak. Az egyik pillanatban gyűlölünk, a másikban meg azt érezzük, segít mindez leküzdeni valamilyen gátlásunkat. Hálásak leszünk, majd megalázkodunk – sokadjára is. Keressük a kiutat, de amikor úgy tűnik, megtaláltuk, bizonytalanul pislogunk visszafelé. Biztosan kikeveredtünk? Nem csak hamis biztonságérzetről van szó? És nem akarjuk-e mégis tovább a szenvedést? Azt a szenvedést, amit jól ismerünk, és ami által egyértelműnek érezzük, ki a jó, ki a rossz, és mi elől kell menekülni.
A fenti kérdésekkel persze már sokkal súlyosabb témákban is provokáltak jeles írók, rendezők. Hasonló dilemmákat vetett fel például Kertész Imrétől a Sorstalanság. Hogyan fogadhatjuk el a bennünket a mélyre nyomó szerepfelosztást? Hogyan hihetjük azt, hogy valóban ennyire vagyunk méltóak? Vagy ellenkezőleg, miként gondolhatjuk magunkat különlegesnek azáltal, hogy rendkívüli áldozatot vagyunk kénytelenek elszenvedni?
Donny Dunn érzések garmadáját éli meg, sokáig ezért sem tud mit kezdeni a szituációval. Őrlődik, ahogy tette azt korábban Darriennel is. Barátnője, Teri esetében hasonló a helyzet. Már eleve azt is vizsgálni kénytelen, miért fordul egyszeriben a transznemű nők felé. Ez is korábbi áldozatvoltából fakad? Olyasmi ez, ami elől menekülne, vagy ellenkezőleg, épp ebbe menekül valami mástól? És nem épp árt-e ezzel annak, akivel együtt szeretne lenni?
Az első epizódban hangzik el Marthától: sokan úgy menekülnek, hogy szedik a sátorfájukat, míg mások azzal, hogy túl sokáig állnak ugyanazon a helyen. Ami akkor Donny pultos állására vonatkozik, az értelmezhető az egész későbbi szituációra. És arra, hogy mennyire képtelenek vagyunk felmérni, hol lenne a helyünk, és mit kezdhetnénk az életünkkel. Egyáltalán, miként kerekedhetünk végül felül? Ha azt mutatjuk, minket nem lehet legyőzni, más útra téríteni? Vagy ha – bármilyen gyengének is érezzük magunkat tőle – mégis mi lépünk tovább? Költözünk akár máshová, cserélünk munkahelyet, telefonszámot, e-mail címet. És egyáltalán, ha mindezt meg is tesszük, azzal tovább léptünk-e?
A Baby Reindeer végén nincs megnyugtató lezárás, nincs recept a gyógyulásra. Marad az önvád, a bűntudat, a zaklatottság és a kirakós darabjainak illesztgetése. Marad az, hogy nem tudjuk, miként helyezzük el magunkban mindazt, ami hosszú ideig pusztította életünket. Próbáljuk elhinni, hogy nem ölt meg, hát erősebbé tett? Vagy vizsgáljuk meg ezredjére is, mit kellett volna másként csinálnunk? Marjuk magunkat azért, mert úgy érezzük, mindenki számára kedvezőbben is megoldhattuk volna az egészet?
Richard Gadd sorozata a helyzetben való benne ragadás drámája. Az örvényé, amely magába szippant, és amikor kiköp, a fejünkben forog tovább. Mi pedig már végképp nem tudjuk, hogy ez több-e egy újabb vihar előtti csendnél. És hogyan járunk jobban: ha elindulunk valamerre, esetleg újból veszélybe sodorva magunkat, vagy ha ott ülünk a végtelenségig, gondolkozva azon, mi is volt ez az egész.
Bízhatunk Stephen King értékítéletében: érdemes hagynunk, hogy a Baby Reindeer bennünket is felkavarjon. Aztán pedig nem csodálkoznunk azon, amikor értesülünk a sorozat utóéletéről: nézők serege szeretett volna utólagos ítéletet hirdetni, egész hasonlóképp eljárva, mint amit állítólag olyannyira kárhoztatnak. Hiába kérte többször is az alkotó: ne kezdjék mindenáron keresni, kikről mintázhatta a szereplőket. A héten aztán interjút is adott egy láthatóan nem túl jó mentális állapotban lévő nő, aki állítása szerint nem látta a sorozatot, de felismerte benne magát. Piers Morgan brit tévés személyiségnek mindenesetre elég volt annyi, hogy ebből rendkívüli nézettséget gyárthat. Tanulságos.
Szarvasbébi (Baby Reindeer). R.: Richard Gadd. Drámasorozat, hét epizód. Elérhető a Netflixen.
