Kabar – Az ősiség illúziója

Tanár ismerősöm meséli, „Pistikéje” lelkesen penderül elé a téli szünet után: annyi szó esett a Maslow-piramisról az óráján, hogy rávette szüleit egy egyiptomi útra, és megnézték. Biztosíthatja, élőben még monumentálisabb, mint ahogy a tanár úr leírta, le is fotózták előtte, egészen eltörpül a böhöm gúla tövében – hogy a nyavalyába dobáltak ennyi követ egymásra ezek?! Ismerősöm a helyzet eldönthetetlenségének szorításában (jelesül: tréfa vagy alig hihető tájékozatlanság áldozata-e) tétován helyesel; bizony, más idők voltak, se daru, se semmi, mi meg már a csavart is behajtóval hajtjuk a tiplibe, más idők, na.

Ilyesforma élmény volt nekem is, mikor jól menő borbárban szervírozza a sommelier Szentesi József Zengőjét meg Borbély Roland Kabarját, és mondja: régi, magyar fajta mind a kettő, honfoglalók, eleink, őshaza, filoxéra, miegymás. Nem javítom ki, ahogy nem javítottam soha a merlotozókat, kabernetezőket, az Irsai Olivért borásznak gondolókat sem (meg hát honnan tudja az ember, tréfa vagy alig hihető tájékozatlanság áldozata-e), inkább csak tétova tudásom „tövigkalászos táblájá”-ból hullatok elé egy magot: nahát, én eddig azt hittem, hogy. És akkor két szó, csak úgy mellékesen, Király Ferencről meg Tarcalról, hátha egyszer felkapja a figyelme.