Ha repülővel érkezünk az Amerikai Egyesült Államokba, fel kell készülni arra, hogy a hosszú repülőút után még vár ránk egy megpróbáltatás: akár több órás sor a belépésnél. Ha ugyanis túljutottunk az útlevél-ellenőrzésen, és felvettük a csomagokat, akkor következik a vámvizsgálat – a másutt is illegális dolgok mellett az USA-ba nem vihetünk be friss gyümölcsöt és zöldséget, valamint hústerméket sem, hogy ezzel ne hurcoljunk be esetleges betegségeket. És van még egy jelentős kényelmetlenség, ha csak átszállunk a belépési repülőtéren, akkor is fel kell vennünk a bőröndjeinket (ellentétben más országokkal, ahol a tranzit-utasok csak a végállomáson látják újra a poggyászaikat), hogy aztán a vámellenőrzés után újra feladjuk őket.
Ezen a sokszor órákig tartó procedúrán évente sok millió nemzetközi utas átesik, hacsak nem egy olyan repülőtérről érkezik, ahol kitelepített amerikai személyzet dolgozik. Igaz, ilyenből meglehetősen kevés van a világban: az EU területén mindössze kettő. Az amerikai vám- és határvédelem (Customs and Border Protection, CBP) összesen több mint 600 tisztviselőt és mezőgazdasági szakembert foglalkoztat 6 ország 15 repülőterén, így akik ezekről a helyszínekről utaznak az Egyesül Államokba, azok gépe gyakorlatilag belföldi járatként érkezik meg az országba, mert már az induláskor átesnek az amerikai bevándorlási- és vámvizsgálaton. Ez kicsit hihetetlennek hangzik, ezért személyesen próbáltuk ki az egyik európai helyszínt az összesen kettőből.
Előtte egy kis történelem: az első ilyen preclearance (így nevezik az amerikai terminológiában) helyszín már 1952 óta Torontó. Azóta még nyolc kanadai repülőtér csatlakozott ehhez a rendszerhez (Calgary, Edmonton, Halifax, Montreal, Ottawa, Vancouver, Victoria és Winnipeg), így a kanadai utasok döntő többsége belföldi utasként érkezik meg az Államokba. A rendszer bővítése több szempontból sem egyszerű – a vámtiszteknek a kinti, külföldi helyszínen kell élniük, így a megfelelő személyzet biztosítása jelentős kihívást jelent. Emellett államközi megállapodásra is szükség van, hogy az amerikai tisztek dolgozhassanak az őket fogadó ország repülőterén, és ott teljes körű bevándorlási ellenőrzést végezhessenek a washingtoni törvények szerint. Nem csoda, hogy eddig kevés helyen sikerült ezt megszervezni: a kanadai városok mellett Arubán, Bermudán, a Bahamákon és az Egyesült Arab Emírségek fővárosában, Abu Dhabiban van erre lehetőség (de például a szinten emirátusokbeli Dubajban még nincs). És a két uniós repülőtéren, mindkettő Írországból: Dublinban és Shannonban. Írország egyébként már elég régen, az 1980-as években élt ezzel a lehetőséggel, akkor még csak a Shannon nemzetközi repülőtéren, Dublin a 90-es években csatlakozott a programhoz. Az amerikai tisztviselőknek tiszteletben kell tartaniuk a fogadó ország törvényeit is. Írországban például a CBP munkatársai az ír törvényeknek megfelelően fegyvertelenek.
Az amerikai belépési pont, vagyis az úgynevezett preclereance (Fotó: Magyar Hang/Lukács Csaba)
2014-ben Jeh Johnson akkori amerikai belbiztonsági miniszter egy amerikaifutball-metaforát használva méltatta a preclearance eljárást: „Sokkal inkább az 50 yardos vonalról védem a végzónánkat, mint az egy yardos vonalról. Minden lehetőséget meg akarok ragadni arra, hogy a nemzetbiztonságot kiterjesszük a határainkon túlra. Így meg tudjuk akadályozni, hogy olyan személyek szálljanak fel egy Amerikába tartó járatra, akiknek nem kellene felszállniuk, és meggyőződhetünk arról, hogy azok az emberek, akik viszont jogosan jönnek országunkba, mind biztonságban vannak. Mindig előnyös, ha ezt a szűrést minél korábban meg tudjuk tenni” – mondta.
Mi Dublinban „léptünk” amerikai területre és a következő módon zajlott: a Budapesten feladott csomagjainkat nem kellett újra kézbe vennünk, ám a bőröndök átmentek az ír reptéren egy újabb átvilágításon, és a CBP ügynöknek a képernyőjén felbukkant a táska összes információja és képe. Ha ő szükségesnek ítéli, magát a poggyászt is odaviszik elé átvizsgálásra, ha nem, a bőrönd mehet a repülőre. Dublinba érkezve a reptér egy jól elkülönített részén, gyakorlatilag egy másik emeleten beálltunk az amerikai sorba, ahol – akárcsak az Államokban – egy sötétkék egyenruhás tiszt kérte el az útlevelünket és a szokásos módon kikérdezett: hova megyünk és miért. Ezen az akadályon átesve szintén amerikai biztonságiak világítottak át, ottani standardok szerint a cipőt is levetetve. Az egész procedúra nem tartott tovább tíz percnél – a preclearance egyik nagy előnye, hogy nem egyszerre zuhan be egy (vagy több) repülőgépnyi utas az érkezés után az útlevélellenőrzésre, hanem ki ahogy a reptérre érkezik, akár órákkal a gépindulás előtt. Ennek köszönhetően egyenletesebb a terhelés a rendszeren, csak ritkán alakulnak ki hosszú sorok. Az amerikai tiszteken átjutva a reptér ezen részében is vannak éttermek, de például vámmentes bolt már nincs, hiszen jogi értelemben az USA-ban vagyunk, és a gépen sem árultak már adózatlan italokat és parfümöket.
Washingtonba érkezve a dolog tényleg működött: a gépből kisétálva azonnal elvegyülhettünk a Dulles repülőtér belföldi utasai között. Semmilyen teendőnk nem volt azon túl, hogy felvettük a csomagunkat a szalagnál ugyanott, ahol a többi belföldi járat csomagja is megérkezett.
A dublini reptér a magasból (Fotó: Magyar Hang/Lukács Csaba)
Bár a preclearance-létesítmények létrehozása az Egyesült Államok és a fogadó ország együttműködésével történik, minden ilyen helyszínen kizárólag amerikai állampolgárok dolgoznak. A tisztek legfeljebb hat évet tölthetnek külföldön, utána vissza kell térniük az Egyesült Államokba.
