Már nem voltunk fiatalok és túl rugalmas lelkek, amikor összebarátkoztunk. Utólag nehéz megmondani, mi hozott össze bennünket. Talán az, hogy épp mindketten fasírtban voltunk a szoftosan bántalmazó kapcsolatunkkal – már ha le lehet írni ilyen kifejezést sértés nélkül. A partnereink hasonló karakterek voltak, jól ki lehetett őket beszélni a közös munkahelyen a cigiszünet kellős közepén.

Először ő szakított, aztán én. Elkezdtünk összejárogatni, mivel mindketten kedveltük a bárokat, a gin tonicot, a táncot. Tanakodtunk, mi lesz velünk így, 32 évesen. Ő nagyobb ambíciókat dédelgetett nálam – saját vállalkozást akart, sok pénzt, fényűző életet. Én megelégedtem a közepesen jó fizetésemmel, és még mindig nem voltam biztos benne, akarok-e valaha gyereket. Mellesleg ő sem.

Fél évvel később Andi – mert így hívják, bár magamban másképp emlegetem – megtalálta a nagy Őt. Persze az előző kapcsolatára is ezt hitte… Tibi odáig volt érte, elnézte minden szeszélyét, hisztijét, kitörését. Mert addigra már számomra is nyilvánvaló lett, hogy Andival nem teljesen stimmelnek a dolgok. Nem vagyok pszichológus, de ha borderline személyiségzavarra kéne tippelni, szerintem nem járnék messze az igazságtól. Ugyanakkor fűtötte a továbblépési vágy: végül otthagyta közös munkahelyünket, vállalkozást csinált, és épp amikor kezdett felfutni az üzlet, teherbe esett.

Sokat kellett hallgatnom a dilemmáját, megtartsa-e a gyereket vagy sem, de mivel a női kor nagy úr, végül az igen mellett döntött. Rosszkedvű, ideges terhes volt, Tibi nehezen viselte a csapongásait, de nagyon szerette, ez kétségtelen. Luca megszületett épen, egészségesen, Andi fél évig otthon maradt vele, aztán bölcsibe adta, és tovább fejlesztette a vállalkozását.

Sok a tennivaló

Egyre ritkábban találkoztunk. Andi nem rejtette véka alá, hogy önmagát roppant elfoglalt, s ezért kivételes embernek tartja. Ha találkozunk, azt jó előre rögzíteni kell, mert ennyi tennivaló közepette lehetetlen spontánnak lenni.

Most egy pénzhajhászó géppel találtam magam szembe, aki állandóan fáradtságra panaszkodott, és ha felszólított, hogy találkozzam vele, rendkívül nehezen viselte az esetleges visszautasítást.

Közben nekem is lett egy élettársam, elhatároztuk a családalapítást, de hiába próbálkoztunk, nem jött össze a gyerek. Andi sajnálkozott, de ezt is csak „andisan”, felszínesen tette. Valójában rendkívül büszke volt önmagára: karrier is, gyerek is, odaadó férj is, megvan minden, ami kell. A gyengeséget, az elesettséget egyre kevésbé bírta elviselni. Még találkozgattunk időnként, de egyre ritkábban, és őszintén szólva nem is vágytam túlságosan a fensőbbséges társaságára.

Fájdalmas vég

A mindent felrobbantó és rendkívül fájdalmas vég előtt közvetlenül Andi épp kiborult tartalmas, ugyanakkor küzdelmes életén. Felhívott, hogy azonnal találkozzunk, mert szüksége van egy barátra. Akkor már hónapok óta nem láttam. Mondtam, hogy nem érek rá – kedvem se volt ehhez, hangozzék bár szívtelenül, de korábban annyiszor láttam ilyennek, hogy aztán hónapokra ismét szó nélkül eltűnjön. Megsértődött, megkérdezte a holnapot, de nekem az sem volt alkalmas. 10 perces csend után kilométer hosszú messengert kaptam tőle, amiben leírta, hogy reméli, soha nem lesz gyerekem, mert önző vagyok és gonosz, és nekem egy gyerek nem való. Hiányzik belőlem a gondoskodás, a szeretet, az odaadás. Írta ő. Így. Arcpirulás nélkül.

Soha többé nem beszélek veled, válaszoltam. Írt még valamit, de azt már nem olvastam el. Ez két éve történt. Azóta kétszer kommentelt valamilyen Facebook-bejegyzésemhez, egyszer még egy fotómat is lájkolta. Ez is egyfajta bocsánatkérés, jegyezte meg egy közös ismerősünk. Az utcán is láttam, nagy ívben kikerültem. Más nem történt. Hála istennek. Annyira gyűlölöm, hogy talán isten sem bocsátaná meg, amit mondanék neki, ha megpróbálná velem felvenni a kapcsolatot. Pedig valószínűleg csak tükörbe nézett az a szerencsétlen. Élvezi vajon a lányával való törődést? Jut rá ideje a vállalkozás mellett? Akarta egyáltalán? Ez már legyen az ő karmája.

Galériánkban híres női barátságokról olvashatsz!