Parragh László: Nem arról van szó, hogy én felvezetem a kormány döntését vagy tesztelem a közvéleményt, nekem kevésbé kell populistának lennem

A júniusi önkormányzati választást követően az MKIK-n belül is voksolnak a kamarai tagok a vezetők személyéről. Számít kihívóra házon belülről?

Várhatóan lesz kihívóm, ez így természetes. Azonban még korai erről beszélni, hiszen fél év hátravan az MKIK vezetésének mandátumából, addig dolgozni kell. Ugyanakkor, a területi kamaráknál már elindult a választási procedúra.

Megszólalásai miatt az elmúlt időszakban ön kapott hideget, meleget. És valóban, sokszor nem tiszta, hogy Parragh László a cégek képviselőjeként nyilatkozik vagy épp a kormány gazdaságpolitikáját tolmácsolja. Tervez ezen vagy az elnöki felfogásán változtatni?

Én mindig a cégek nevében beszélek. A félreértés az lehet, hogy a kamarában sokszor ugyanazokkal a problémákkal szembesülünk, mint a gazdaságpolitikusok. Nem arról van szó, hogy én felvezetem a kormány döntését vagy tesztelem a közvéleményt. Hanem, hogy világosabban, konkrétan fogalmazhatok. Nekem kevésbé kell populistának lenni, nyugodtak fogalmazhatok szakmaibban. Valójában ez a feladatom. A közel egymillió vállalkozásnál az érdekek különbözőek. Ha arról beszélünk, hogy legyen-e üzemanyagárstop, az egy kisvállalkozásnak biztos nagyon jó lenne. De ha benzinkutas a kisvállalkozás, akkor már nem örülne egy ilyen döntésnek. Egy nagy olajipari cégnek szintén nem jó. De kamarai elnökként csak úgy lehet megszólalni, ha az egész gazdaság érdekét nézem. Vagy vegyük a kata szigorítását. A kata, mint adó, 70-80 ezer kisvállalkozásra volt kitalálva. Azzal, hogy végül 450 ezer munkavállaló katás lett, az azt jelentette, hogy a többi 4 millió munkavállaló adóit és járulékait meg kellett volna emelni ahhoz, hogy az ellátórendszerek, az egészségügy, a nyugdíjrendszer működőképesek maradjanak. Ebben az esetben egyik oldalon védenem kell a mikrovállalkozót, míg a mérleg másik oldalán ott a makrogazdasági egyensúly, amire szintén tekintettel kell lenni. Ez a kamara elnökének a felelőssége.

Évek óta folyamatos a tiltakozás a kamarai hozzájárulással szemben. Akik fizetik, nem értik, miért van rá szükség, ők mit kapnak érte. Nem érné meg a kamara számára elengedni ezt az ügyet?

A gazdasági szereplők védelme, képviselete, szakértői munkát, felméréseket, kutatásokat igényel, ezek mind-mind komoly pénzekbe kerülnek. Mondhatnánk azt a kormánynak, hogy töröljük el a hozzájárulást, és adófizetői pénzből a költségvetés utalja át nekünk az abból egyébként befolyó ötmilliárd forintot. Egyszerűbb lenne az életünk, de akkor felmerül a kérdés, hogy mennyire függenénk a kormánytól. Ez kézi vezérlés felé vihetne bennünket. Ugyanakkor a mérleg másik serpenyőjében ott vannak az eredményeink: a szakképzés átalakításból például minden cég profitálhat, függetlenül attól, hogy kamarai tag vagy sem. A covid-idején elértük, hogy a kormány két évre megfelezze a kis-,és középvállalkozások iparűzési adóját. Nem voltam emiatt népszerű a polgármesterek körében, de a vállalkozásoknak ez lehetőség volt a túlélésre. Most ezt számoljuk ki 5000 forintjával, hogy megéri-e vagy sem. Hasonló a helyzet a kedvezményes hitellel, a Széchenyi Kártya Programmal. Vagy itt van a küszöbön a társasági adóbevallások NAV általi elkészítése, amely jelentős adminisztrációs teherkönnyítést jelent minden cég számára. A kamara egy gazdaságszervező erő, amihez például az előbbi, természetesnek vett szolgáltatások is tartoznak, ám ehhez pénz kell. Szerintem a cégek a többszörösét kapják vissza a hozzájárulásuknak.

A statisztikai adatokból úgy tűnik, hogy túljutott a magyar gazdaság a recesszión és megindult a növekedés. Ön hogy látja?

A korábban vártnál lassúbb lesz a kilábalás, mint amit a döntéshozók gondolnak, mert a gazdaság minden szereplője, a vállalkozások és a munkavállalók egyaránt óvatossá váltak az elmúlt évek sokkjai miatt. Már oldódik a feszültség, ráadásul azt remélem, ha beindul a növekedés akkor az tartós lesz. Azért vagyok optimista, mert a gazdaság belső tartópillérei erősek maradtak. A nehézségek nem a belső piacon vannak, még akkor sem, ha a kormány a fogyasztást szeretné felpörgetni, ami egyébként érhető abból a szempontból, hogy a költségvetés erősen függ a fogyasztási adóbevételektől. Az igazi nehézségeket a külpiacok bizonytalansága okozza: az energiaárak, az Ukrajnában és a Közel-Keleten zajló háborúk okozta feszültségek, a német gazdaság gyengélkedése. Az egész világgazdaság átalakulóban van. Igaz, az USA még tartja a pozícióját, de Kína egyre inkább feltör, a technológia hatalmas léptekkel fejlődik. Eközben a német gazdaság csúszik le, különösen igaz ez az eddig húzóágazatnak számító autóiparra. Ezeket a külső körülményeket mi magyarok nem tudjuk befolyásolni, ezért nincs más választás, mint az, hogy alkalmazkodni kell. Ez gazdaságszervezést igényel.

Ha ennyire bizonytalanok a külső körülmények, mire építi véleményét, hogy tartós felívelés előtt állhat a magyar gazdaság?

Van egy vízió a magyar gazdaságpolitikában, amely dióhéjban arról szól, hogy igazodni kell a külső realitásokhoz és az átalakulás nyújtotta lehetőségeket meg kell ragadni. Ebben nyilván vannak kockázatok, elég csak az akkumulátorgyárakra vagy akár az egész elektromos-autóipari háttér megteremtésre gondolni, mert ha mégsem ez a technológia lesz a nyerő, akkor nagyon könnyen bajba kerülhetünk.

Ha már akkugyárak, ahhoz munkaerő is kell, miközben munkaerőhiány van. Mire lehet számítani ezen a területen a következő évtizedben?

Romlani fog a helyzet olyan értelemben, hogy a társadalmi fejlődés eredményeként a kétkezi munkára egyre kisebb a fogékonyság. Bizonyos munkakörökre nagyon nehéz Magyarországon munkaerőt találni. Egyre többen azt szeretnék, hogy a gyermekük fehérgalléros munkaváló legyen. Másik része a demográfia: csökken a magyar népesség, ráadásul nem csak fogyunk, hanem az idősek száma is nő. Vannak még hazai tartalékok, de ezek korlátosak. Ebből következően a koncentrált munkahelyekre, például amikor megépül egy gyár és egyszerre több ezer emberre van szükség, vendégmunkások felvételére is szükség lehet. Ezzel a helyzettel a jövőben tartósan együtt kell élnünk, de jól kell ezt szabályozni. Tanulni kell az EU más országai által elkövetett hibákból, amelyek kulturális ás társadalmi problémákhoz, feszültségekhez vezettek.

Ebből az átalakulásból hogyan tudnának a magyar cégek profitálni?

Magyarországon közel egymillió cég működik, ezért nincsenek olyan generális megoldások, amelyek minden cégnek jók. Mégis van néhány olyan körülmény, amely mindenkinek szükséges a működéshez. Az első talán a finanszírozás, ez ügyben rengeteget tettünk. Másodsorban nélkülözhetetlen a korszerű menedzsmenttudás, illetve harmadikként a kiszámíthatóság. Nem az a legfontosabb, hogy 2,4 vagy 1,4 százalék az éves a gazdasági növekedés mértéke, hanem az, hogy legyen.

Ehhez képest a kormány a gazdaságpolitikája fókuszába a majdnem bármi áron való gazdasági növekedést helyezte. Az előbb elmondottak fényében az mennyire szerencsés?

Érthető, hogy minden szakminiszter a maga területére koncentrál. A pénzügyminiszter nyilván az egyensúlyra törekszik, a gazdasági miniszter pedig a növekedésre figyel, mert neki ez a feladata. Amikor a kormányzati gazdaságpolitikáról esik szó, akkor az a feladat, hogy ezeket a szempontokat kiegyensúlyozza a kormány.

És megvan ez a kiegyensúlyozottság, különösen, ha a harmadik szereplőre, a jegybankra is gondolunk?

Szerintem megvan a kormány gazdaságpolitikájában az egyensúly, világos az irány. A jegybankkal kapcsolatos vitát nem szeretném újra kinyitni, örülök annak, hogy végre nyugvópontra jutott. A gazdaságpolitika szereplői közötti vitáról annyit, hogy korábban is megvolt a nézeteltérés, úgy is mondhatnám, a hamu alatt izzott a parázs. Az, hogy ez a vita ekkora nyilvánosságot kapott és a sajtóban is folyamatos téma volt, nyilván nem szerencsés és nem is elegáns. Most úgy látom, hogy minden szereplő kicsit józanabbul ítéli meg helyzetet.

A magyar gazdaságpolitikusoknak komoly felzárkózási céljai vannak, közelebb az akarunk kerülni az EU átlagához. Ezzel szemben azt látjuk, hogy több mutatóban is lemaradunk a régióban. Jó az irány, ahova tartunk?

Szerintem jó irányba megyünk, például az oktatásban nálunk az EU egyik legjobb szakképzési rendszere alakult ki. A felsőoktatásban is érezhető az elmozdulás affelé, hogy a gazdaságban hasznosítható tudást szerezzenek meg a fiatalok. A kutatás-fejlesztésben még nem állunk ilyen jól, bár sok pénz kerül bele, de az alapkutatások és gyakorlati életben felhasználható fejlesztések összekötése még nincs meg. Jó az infrastruktúránk, a pénzügyi rendszer többsége nemzeti kézbe került, de még nem látjuk az eredményeket, mert rövid idő telt el. Ráadásul más távlatban gondolkodik egy cégvezető, egy kamarai vezető és megint más időhorizonton a politikusok. Utóbbiak az irányt tudják megszabni, a megvalósítás viszont a gazdasági szereplők kezében van.