Értékválasztás is, hogy a politikusok melyik pedagógiai irányzat mellett döntenek – 2. rész

Ön arról beszélt, az oktatásban három nagy pedagógiai paradigma van, nevezetesen a konzervatív, a posztmodern és a reformpedagógiai alapokon álló pedagógia. Mi a jellemző ezekre?   

A konzervatív pedagógia politikai indíttatású, hisz' maga a konzervatív szó is a politikában születik meg, elsősorban Angliában. A Konzervatív Párt létrejötte még a XIX századra tehető, az ő oktatáspolitikájukat nevezik először konzervatív oktatáspolitikának. Ami emögött van szakmailag, azt lehet valamiféle konzervatív pedagógiának tekinteni. Ám mára tulajdonképpen egy önálló paradigmává nőtte ki magát. Ez a pedagógia nagyon erősen akar építeni a hagyományokra, nagyon fontos értéke a tényszerű tudás, és nagyon fontosnak tartja, hogy ezt adják át a tanulóknak. Vagyis ez a fajta pedagógia nem a gyerekeket, hanem a pedagógusokat helyezi a középpontba. A műveltséget egységesen akarja kiépíteni a gyerekekben és ha valami differenciáltság nyilvánul meg benne, az is valamifajta szelekcióként jelenik meg. Legfeljebb odáig jut el a differenciálás terén, hogy vegyük külön a tehetségeseket és a gyengéket, de egyébként nagyon egységesen képzeli el a műveltség kialakítását. Ezzel együtt jár, hogy totális tantervekben gondolkodik. Olyanokban, mint amilyen ma Magyarországon is van, tehát ami abszolút részletességgel előír mindent, amit tanítani kell az iskolában. Nagyon fontos, hogy abszurd módon, hisz az abszolút igazságok létében, meg az emberektől független erkölcsi tételek és értékek létezésben, valamint abban, hogy ezeket egyértelműen szinte indoktrinációval, befolyásolt tanítással kell átadni a gyerekeknek az iskolában. Vagyis ezeket kell elsajátítaniuk. Példaként csak a Tízparancsolatot említem, de sok minden tartozhat ide. A konzervatívok nem hisznek a nagy reformokban, a gyors és alapvető viszonyokat érintő változásokban. Legfeljebb csak a lassú, óvatos, a viszonyokat tulajdonképpen pusztán kiigazító, jobbító jellegű változtatásokban hisznek. Bár jó néhány ismérvet lehetne még mondani, de nagyjából ez a konzervatív pedagógia lényege. 

Az a konzervatív pedagógiai elmélet, amit a Mathias Corvinus Collegiumban (MCC) követne, illetve amit Setényi János, az MCC Tanuláskutató Intézet igazgatója is mond, mennyiben azonos ezzel a konzervatív pedagógiával?

Nagyjából. Ennek a pedagógiai leírását magyarul egyelőre csak a miniszterelnök politikai tanácsadójának, Orbán Balázsnak a tanulmányában olvashattuk, ami borzasztó sok szempontból ellentmondásos. Amiket én most a konzervatív oktatásról mondtam, azokat inkább külföldi tanulmányok alapján mondtam. Orbán Balázs tanulmánya sok mindenben átfed ezzel, de azért nem mindenben. Az ő tanulmánya tulajdonképpen egy politikai megnyilvánulás: ahogy a politikájuk diktálja, úgy fogják igazítani a saját konzervatív pedagógia-képüket. 

Mi a reformpedagógiai alapokon álló pedagógiai paradigma?

A reformpedagógiák a XIX. és a XX. század fordulóján születtek meg. Ezek nagyon jelentős pedagógiai kezdeményezések voltak, a gyermek felszabadítása, középpontba állítása, az ő akaratának és igényeinek az érvényesítése szerepelt bennük. A reformpedagógiák nem hisznek abban, hogy csakis az ismereteket kell nyomni a gyerek fejébe. Nagyon fontosnak tartják a képességek formálását, sőt, ezt helyezik előtérbe. Éppen ezért nem hisznek olyan tantervekben, amelyek részletesen előírják a tanítandó ismereteket. Sőt, a reformpedagógiának vannak olyan irányzatai is, amelyek nem is hisznek a tantervben. Ilyen például a Waldorf, amelyik nem is akart tantervet készíteni egyáltalán. Ugyanakkor a reformpedagógia hívei is abban hisznek, hogy van objektív igazság és hogy vannak olyan erkölcsi tételek, amiket mindenképpen meg kell tanítani, vannak olyan értékek, amiket mindenképpen el kell sajátítaniuk a gyerekeknek. Az objektív szemlélet nagyon erősen benne van a reformpedagógiákban is. Nagy módszertani újítások vannak benne, és nagyon sok mindent megkérdőjelezhetőnek tartanak. Annak tartják például a tantárgyi rendszert, az oktatott tartalmat, az osztályokra tagozódást, a tanóra-szisztémát. Van is sok olyan pedagógiai kísérlet, amely alternatívát kínál ezekkel a formákkal kapcsolatban. Ezek a reformpedagógiák megszülettek a XX. században, de az elején nem váltak tömegessé. Néhány iskola képviselte a reformpedagógiát a világban, de nem vált általánossá. Amikor később jobban elterjedtek az olyan gondolatok, mint a gyermekközpontúság, a cselekvés-központúság, akkor viszont újabb tényezők jöttek. Az igazság az, hogy ezek kicsit el is szennyezték ezt a paradigmát. Ilyen volt a kompetenciafejlesztés azon ideológiája, ami nagyon erősen a munkaerőpiachoz köti az iskolai funkciókat. Ez a gazdaság által kierőszakolt kompetenciáknak a fejlesztését állította, és állítja még ma is a középpontba. Ilyen a verseny erőszakolása az oktatási rendszeren belül. A reformpedagógiák nem így indultak, de a verseny nagyon erősen bekerült ezekbe. A gyerekek értékelésével összefüggésben tulajdonképpen az egész rendszer visszatért egy konzervatív gondolkodáshoz, és egy nagyon minősítő jellegű értékelés az, ami ma is jellemzi ezeket az iskolákat. (Természetesen tisztelet a kivételnek.) Aztán megjelent az elszámoltathatóság, a felszaporodó mérések, amik Magyarországon is nagyon megszaporodtak, és tulajdonképpen már gátolják is az iskolai munkát, miközben az előnyükből semmi nincs kihasználva. Ezek is negatívan hatottak. Tehát ez a reformpedagógiai forradalom azért elszennyeződött a XX. század vége felé, és ma nagyon ellentmondásos formájában van jelen. 

Mi jellemzi a posztmodern pedagógiát?

Ez a paradigma a XX. század utolsó harmadában indult el, és nagyon jelentős változásokat jelent. Egyrészt a tanulást egészen új alapokra helyezi, azt mondja, hogy a gyerekek nem átveszik a tudást, az oktatásban nem tudásátadásról van szó, hanem arról, hogy a gyerekek maguk konstruálják a saját tudásukat. Nem fogadja el a tudás objektív jellegét, nem hisz abban, hogy a tudás lehet igaz vagy hamis, ehelyett adaptívnak, alkalmazkodónak, vagy kevésbé adaptívnak tartja. Nem hisz abban, hogy létezik valamilyen embertől független erkölcs, érték, norma, azt gondolja, hogy ezek emberi, társadalmi konstrukciók, amelyek változnak a történelem folyamatában. A posztmodern paradigma az esélyegyenlőtlenségeket egészen másképp szemléli. Nem azt gondolja, hogy a gyerekek behozzák az iskolába a társadalmi egyenlőtlenségeket, hanem azt gondolja, hogy a tanulási esélyegyenlőtlenségeket maga az iskola hozza létre azzal, hogy egyoldalúan viszonyul a gyerekekhez. Vagyis hátránnyal sújtja az egyébként is hátrányos helyzetű gyerekeket, miközben előnyben részesíti a középosztályhoz tartozó, jobb körülmények között élőket. Azt is átalakította, hogyan értelmezzük a gyereket, mit jelent számunkra a gyerek. Ezen paradigma szerint a gyerek nem pusztán egy felvevő rendszer, hanem a saját nevelésében nagyon is aktívan résztvevő valaki. A pedagógus fogalmát is teljesen újra fogalmazza, azt tartja róla, nem egy ismeretbirtokló, ismeretátadó valaki, hanem a pedagógiai folyamatok szervezője. Vagyis számtalan területen mást mond, mint az eddigi paradigmák. A posztmodern paradigma tabukat dönt le, és ez az, amiben az igazán fejlett oktatási rendszerrel rendelkező országokban meghatározott módon gondolkodnak kutatók, fejlesztők, és a gyakorlatban is elég jól, de nem meghatározó módon megjelenik. Ami nagyon érdekes, hogy a mostani konzervatív támadás főleg a posztmodern, konstruktivista szemléletmód ellen irányul, azt mondja, hogy ez a fajta, a ’60-as évektől kezdődő paradigma szétverte a nyugati oktatási rendszereket. Miközben kimutatható, hogy még ma sem ez a meghatározó a nyugati oktatási rendszerekben. Példaként említem, hogy Ausztráliában egy szociológiai vizsgálat bizonyította be: azok az iskolák, ahol viszonylag jelentős szerepet játszottak a posztmodern pedagógiai elgondolások, az összes iskola kevesebb, mint 20 százalékát teszik ki, a többi inkább konzervatív, vagy neoliberális jellegű iskola. Tehát messze nem meghatározó a posztmodern paradigma, vagyis nem tudta szétverni a meglevő rendszert.

A posztmodern oktatás Magyarországon legalább nyomokban jelen van?

Nagyon nyomokban. Egyes pedagógusok vannak, akik ezt képviselik, esetleg ők maguk valamiféle hatással rendelkeznek a tantestületekben. De olyan teljes tantestületről, ahol ez az alapelv, és ezt nagyon következetesen és tudatosan követik, nem tudok. 

Azt meg lehet mondani, hogy a három paradigma közül melyik a legjobb? 

Ez mindig értékítélet kérdése. Egy tudóstól ne kérdezzen ilyet, a tudós csak leírja ezeket a paradigmákat. A tudós nem fog dönteni. A tudós nem ismeri azt a szót, hogy „jó” paradigma. Az viszont, hogy egy politikus melyiket tartja jónak, már egy fontos kérdés. A politikusnak ebben nyilván döntenie kell. Amikor egy oktatáspolitikai irányítás dönt esélyegyenlőtlenségi kérdésben, és abban inkább azt a szemléletmódot részesíti előnyben, hogy a gyerekek behozzák a társadalmi egyenlőtlenségeket az iskolába, ezért a gyengébb gyerekeket föl kell zárkóztatni, és hozzáteszi, ezentúl évente több milliárd forintot fog áldozni a gyerekek felzárkóztatására, akkor ez kiállás a hagyományosabb pedagógiák mellett. Ha valaki azt mondja, hogy több milliárd forintot fog költeni arra, hogy az iskolák tantestületei tanulószervezetté váljanak, és elsősorban olyan pályázatokat fog támogatni, amelyek az esélyegyenlőtlenségek kialakulásának a megelőzését szolgálják azzal, hogy multikulturális jellegűek, nem érvényesítenek semmiféle diszkriminációt a gyerekek között, az már egy egészen más gondolkodáson alapul. Ilyenkor maga a politika dönt arról, hogy neki ez a jó, vagy a másik. Ez az érdekes a dologban. 

(Az előző részt itt olvashatják.)