Belföld

„Ezek az emberek a szabadságukat vesztették el, nem a méltóságukat” – kilenc nap a Gyorskocsi utcában

Csóti Rebeka / 24.hu
Csóti Rebeka / 24.hu
Ha valaki nem tudja, vagy elvi okokból nem akar befizetni egy rá kiszabott pénzbírságot, kiválthatja elzárással a büntetést. Vendégszerzőnk az utóbbit választotta, miután két éve nyáron egy katás tüntetésen előállították. Kilenc napot töltött el nőként a Gyorskocsi utcai büntetés-végrehajtási intézetben. Tud-e újat mutatni a börtön a magyar egészségügy vagy az oktatás sokat ekézett viszonyaihoz képest? Mi volt a legnehezebb, és mi a legkellemesebb meglepetés? Zorigt Burtejin börtönnaplója.

Két éve nyáron egy katás tüntetésen előállítottak a rendőrök, majd pénzbírságot kaptam, mert közlekedési szabályt sértettem szerintük azzal, hogy az úttesten álltam, amikor a tüntetés bejelentett ideje lejárt. A bírságot nem tartottam jogosnak, mivel azt gondoltam, hogy csak a gyülekezési és véleménynyilvánítási jogommal éltem. A TASZ jogsegélyének köszönhetően több jogorvoslati lehetőséggel is éltünk (jelenleg az ügy az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt van). A bíróságon az eredeti 76 ezer forintos pénzbírságot 49 ezer forintra csökkentették. Télen megkaptam a behívó levelet, hogy mivel a büntetést nem fizettem be, elzárásra kell jelentkeznem. Napi ötezer forintot lehetett kiváltani a büntetésből elzárással, így kilenc napot kellett a Gyorskocsi utcában töltenem.

„Nem kellett volna lopnod és akkor nem lennél itt!” – első nap

A BVI honlapján lévő lista szerint összepakolt táskámmal pontban hétfő reggel nyolc órakor megjelentem a Nagy Ignác utcai Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézetnél, és mondtam, hogy elzárásra jöttem. „Mi? Maga?! Jó, várjon kint az utcán.”

Negyedóra várakoztatás után kijött egy egyenruhás férfi, és elkérte a behívó levelemet. Az irataim nálam voltak, viszont a behívót nem tudtam, hogy magammal kell hozni, végül haza is kellett mennem érte. Kilenc óra után nem sokkal ismét bejelentkeztem a bejáratnál, most már a behívó levelemmel. Mondták, hogy várjak az utcán. Közben láttam, hogy egy teherautóból banánt, uborkát, paradicsomot pakolnak ki zöldséges ládákban. Talán mégsem lesz olyan rossz bent az étkezés? Aztán jött egy nagy rabszállító busz, amelynek az ajtaja és az utca közé kitettek egy paravánt, hogy ne lehessen látni a rabokat. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez lesz szinte az egyetlen emberséges gesztus ma, amit látok a BVI személyzete részéről.

Közben telt az idő, még mindig csak várakoztam az utcán, egyre jobban átfagyva, amikor odajött hozzám egy nő, A., aki előtte az utca túloldalán várakozott. Elkezdtünk beszélgetni, kiderült, hogy ő már hetedszerre jön elzárásra, mert csekkeket nem fizetett be. Mondta, hogy szerinte át fognak vinni minket a Gyorskocsi utcába. De az jobb is, mert a Nagy Ignác utca a legrosszabb, itt nagyon rosszul bánnak a nőkkel. A kaja nem rossz egyébként, ehető.

Fél 12 körül végre bemehettünk, két egyenruhás nő várt ránk. Az egyiket felismertem, együtt kézilabdáztunk még középiskolásként, de egyből nagyon hivatalos hangnemben, szigorúan beszélt hozzánk. Nem tett semmilyen utalást arra, hogy felismert volna, én pedig nem mertem felhozni. Egy udvaron mentünk át, ahol férfi rabok álltak sorban raböltözékben. Mint megtudtam,

a jogerősen elítélteknek kell rab egyenruhát viselniük, mindenki más a saját ruhájában lehet, amíg ítéletre vagy tárgyalásra várnak, vagy csak elzárást kaptak, mint én.

Rögtön a földszinten egy folyosón találtuk magunkat, a holmijainkat pedig be kellett tenni egy kis helyiségbe. Az egyik női felügyelő mondta, hogy semmi se maradjon nálunk, mindjárt meg fog minket motozni, és az „lehet, hogy még fájni is fog”. Nem teljesen értettem ezt a burkolt fenyegetést, de később rájöttem, hogy ez az általános hangnem a felügyelők részéről.

Egy ennél nem sokkal nagyobb, sötét, koszos előállító helyiségbe (úgynevezett csurma) zártak be minket, ahol mindössze egy pad volt és egy ablak olyan magasan, ahonnan nem lehetett kilátni. Nem volt eligazítás, ahol elmagyarázták volna, hogy mi várható, így újabb, végtelen várakozás kezdődött, de legalább együtt voltunk A.-val. Mindketten nagyon fáztunk, ahogy telt az idő, egyre éhesebbek és szomjasabbak lettünk, és vécére is kellett volna mennünk, a helyiségben viszont se vízcsap, se mosdó nem volt. Egy ponton azt mondta, hogy ő már nem tudja bent tartani. Kétségbeesetten kopogtunk kifelé többször is, de a legtöbbször oda se néztek, és ignoráltak minket. Végül jött egy fehér ruhás nő, aki egy rendelőbe vitt minket, és végre elmehettünk a mosdóba is. Az orvos normális volt, az ilyenkor szokásos egészségügyi kérdéseket tette fel, viszont le kellett vetkőzni teljesen, még az alsóneműt is levéve, és úgy körbe forogni. Ez megalázó volt, de ilyesmire számítottam a börtönös amerikai filmekből.

Utána a volt csapattársam hívott be, papírokat tett elém, miközben monoton hangon elhadarta, hogy miket tartalmaznak, nekem pedig alá kellett írnom őket. Az egyik papírnál azt mondta, hogy „gondolom, nincsen ügyvédje”, és épp mielőtt automatikusan aláírtam volna, mondtam, hogy de, van ügyvédem. Erre számonkérően kérdezte, hogy ha ügyvédre van pénze, miért nem fizeti be a büntetését? Mondtam, hogy nem tartottam jogosnak a büntetést, ezért nem szerettem volna befizetni. Aztán lefényképezett minden oldalról, majd visszavitt az előállító helyiségbe.

Ezután jött a leltározás. Itt két fiatal lány volt, akik vidámak voltak, egymással hülyéskedtek, és velem is normálisak voltak. Egyesével kivették a táskámból a cuccaimat, és áttették őket egy nagy, fekete szemeteszsákba. Hány évre költözök be? – kérdezték. Valóban rengeteg holmit vittem magammal, de úgy voltam vele, hogy az a biztos, ha viszek mindent, amit hivatalosan vinni lehet: volt nálam póló, alsónemű, melegítő, papucs, törölköző, tisztálkodási eszközök, könyvek (a bevihető tárgyak listáját innen lehet letölteni). Kabát viszont nem volt rajtam, ami hülyeség volt, mert végig rettenetesen fáztam, de sajnos a hétvégi kánikula miatt elfelejtettem, hogy jön a hidegfront.

A legtöbb holmimat megengedték, hogy bevigyem (még a cipőfűzőt se kellett kivenni), amit pedig nem, mint például a kézfertőtlenítőt, 30 napig megőrzik. A telefonomat és a gyűrűimet is külön borítékokba tették. Magammal kellett hozni a legmagasabb iskolai végzettségemet igazoló papírt, illetve egy napnyi élelmet. Végül a papírt nem kérték el, az élelmiszert pedig megsemmisítették, mivel nem lehet bevinni semmilyen ételt kívülről. Hiába mondtam, hogy a behívóban konkrétan kérték, hogy hozzunk magunkkal, ráadásul nem is kaptunk enni egész nap, de mondták, hogy ez a szabály, a behívó levélben pedig a régi szöveg maradt bent.

Aztán visszavittek a csurmába, de most már vihettem magammal a szemeteszsákban a holmimat is. Utána megint csak vártunk és vártunk. A.-tól megtudtam, hogy poloskák vannak a zárkákban, és hogy ha egy zárkába kerülnénk, akkor meg tudja nekem tanítani, hogyan kell összehajtani a takarókat. Gyakorlatilag a mentorom lett, és jó érzés volt, hogy velem van egy ilyen tapasztalt ember.

Egyszer csak jött értünk két új, egyenruhás nő. Az udvarra vittek, ahol állt egy kisbusz, a csomagtartóba tettük a csomagunkat, aztán az egyik elővett egy bilincset, és miközben rakta rá A. kezére, azt mondja, hogy „fúj, miért ilyen a keze? Alkoholista, mi?” Nem, hanem drogos vagyok – válaszolta. Az őr tovább folytatta: „Ez le fog rohadni? Hát szerintem le fog esni! Hogy néz már ki?” Ezután összebilincselte a kezemet A. kezével.

Csóti Rebeka / 24.hu

A. megkérdezte, hogy nem kapunk-e enni, azt mondták, hogy majd a Gyorskocsiban. Így tudtuk meg, hogy tényleg átszállítanak. A-val összebilincselve ültünk a busz hátuljában a rács mögött, folyton egymásnak ütközve, amikor lefékezett a busz. Az oldalsó ablakon láttam, ahogy befordulunk a körútra, majd a Margit hídra. Aztán ismét egy udvaron találtuk magunkat, és amint beléptünk az épületbe, ránk ordítottak: „A csíkon belül menjetek már, baszd meg!” Akkor esett le, hogy a földre csíkok vannak festve a falakkal párhuzamosan végig, sőt kis kockák is vannak a csíkokon belül. A másodikra érve megmotoztak, levetkőztettek minket újra, megint jött egy orvos, aki megkérdezte, hogy vagyunk. Én komolyan véve a kérdését, válaszoltam, hogy gyenge vagyok, mert reggel óta nem ettem semmit, mire csak annyit mondott:

Én se ettem sokkal többet, ez egy börtön.

Aztán átnézték a holmijainkat ismét, ezúttal egy fiatal női őr és egy idősebb férfi. A nő türelmetlenül hajtogatta, hogy neki négykor mindenképpen el kell mennie. Gondoltam, segítek, ha mondom neki, hogy ezt nemrég nézték át. Nem kellett volna megszólalnom, mert rám kiabált, hogy „akkor beszéljen, baszd meg, ha kérdezik, mert különben szét lesz basztatva! A maga érdekében mondom.” Összevissza dobálta a cuccaimat, több mindent a földről kellett összeszednem utána. A férfi kedvesebbnek tűnt, többször szólt, hogy elég lesz már, látjuk így is. De aztán kicsit nekidőltem a falnak, mire ugyanez a férfi rám üvöltött:

Mit támaszkodik, baszd meg?!

Egy raktárhelyiségből fel kellett vennünk egy hatalmas csomagot: matracba csavarva takaró, párna, párna- és ágyneműhuzat, és az egész átkötve egy lepedővel. Egyik kezemben ezzel a csomaggal, a másikban a nagy fekete szemeteszacskóval fel kellett mennünk a hatodik emeletre. Mivel elég gyenge voltam, nem tudtam olyan gyorsan felmenni, mint az őr. Egy fordulóban meg is álltam, le kellett vennem a felsőmet, fújtam egyet. „Mit szarakodik? Jöjjön már! Csak magára várunk” – kaptam a letolást a nőtől. A hatodikon újra várnunk kellett, miközben az őrök beszélgettek egymással, majd rám üvöltöttek megint, hogy forduljak a fal felé. Erre egy picit morgolódtam magamban, amit észrevett a férfi őr:

Ne morogjál, nem kellett volna lopnod, és akkor nem lennél itt!

Végigmentünk a folyosón, és a másik oldalon kinyitott egy zárkát.

Kiderült, hogy egyszemélyes zárkában leszek. Először nem tudtam, hogy ez jó vagy sem. Egyfelől jó lett volna A.-val lenni, mert úgy gondoltam, hogy a tapasztalatai segítettek volna. Olyan szerencsétlennek éreztem magam, amióta átjöttünk a Gyorskocsiba, úgy tűnt, hogy semmit se tudok jól csinálni. De aztán ahogy pakoltam ki, egyre inkább megkönnyebbültem, és jólesett végre egyedül lenni. Persze nem tudtam igazán megnyugodni, mert fogalmam sem volt, hogy mi lesz, kell-e még valahová mennem. De senki nem mondott semmit, én naivan meg azt hittem, hogy lesz még egy eligazítás. A csend se tartott sokáig. Az udvarról kiabálások szűrödtek be, közben a folyosóról az ajtónyitások elképesztően hangosak voltak. A zárkában fémágy volt, egy ablak, az ágy alatt két láda, egy lavór, egy kis faasztal műanyag székkel, egy fali szekrény, egy mosdó kis tükörrel, és egy elhúzható ajtóval elválasztott WC. A zárka elsőre viszonylag tisztának tűnt, de a WC és a mosdó nagyon koszos volt, amennyire tudtam, fertőtlenítő kendővel végigtisztogattam őket. A csapot nem lehetett jól elzárni, és végig csöpögött a víz, a WC-t pedig nem lehetett lehúzni.

Érzésre eltelt néhány óra, amikor rám nézett két női őr, akiket megkérdeztem, hogy kapunk-e még enni. Mondták, hogy elvileg kaptunk hideg csomagot a Nagy Ignácban. Mondtam, hogy nem kaptunk, úgyhogy hoztak egy kicsi fekete szemeteszacskót, amiben volt fél kiló kenyér, két kis méz, két kis baracklekvár és két májkrém. Evőeszközt nem kaptam, úgyhogy a kenyeret tunkoltam a lekvárba. Lefekvéshez készülödve derült ki, hogy a fogkrémem eltűnt. Kilyukadt a rossz minőségű szemeteszsák, úgyhogy valahol kieshetett közben.

„Hát, akkor így jártál” – az első teljes nap

Másnap arra keltem, hogy hirtelen felkapcsolják a nagy lámpát a szobában, dübörögnek az ajtón: „Jó reggelt, ébresztő!”, és közben benéznek az ajtón lévő kisablakon. Van az ajtón egy nagyobb lyuk is, amin beadják az ételeket. Pánikszerűen felöltöztem, megtisztálkodtam, beágyaztam és vártam, hogy mi lesz.

Érzésre legalább egy óráig nem történt semmi, aztán jött két őr, megkérdezték, hogy „Probléma? Gond?”, és már léptek is ki, nem sokat várva a válaszra. Utána hallottam, hogy gyógyszerosztás van, például abból, hogy valakinek azt mondták: „Rendesen nyisd már ki a pofádat!”. Vártam, hogy benyissanak hozzám is, mert a pajzsmirigy-alulműködésemre kell szednem naponta gyógyszert, de nem jöttek, pedig még kopogtam is nekik. Reggeli után jöttek újra, kiküldtek, és beállítottak a felfestett négyzetbe a zárkaajtóm mellett, majd megmotoztak. „Mi ez a dzsuva? Hogy néz ki a szobád?” – kérdezte közben az egyik őr. Először azt hittem, hogy a szemétre gondol, mert megtaláltam az előző „lakó” ételmaradékát, és a sarokba tettem. De nem, a baj az volt, hogy az ágyam nincs jól megcsinálva, és az asztalom is tele van szeméttel (a könyvek és a reggelire kapott fél kiló kenyér volt rajta). Kérdeztem, hogy mi a probléma, erre az egyik őr hozott egy Házirend című bekötött füzetet, abban volt kép arról, hogyan kell kinéznie az ágynak.

Ekkor levittek a másodikra, ott volt az ügyvédem (a tüntetésen előállítás óta a Társaság a Szabadságjogokért képvisel dr. Molnár Noémi Fanni révén). Egy olyan helyiségbe mentünk, ahol kis fülkék voltak egymással szembe, mint a filmekben. Egy körülbelül 1×1 négyzetméteres fülkében kellett leülnöm, szemben velem, egy üvegablak túloldalán az ügyvédem. Az üvegablak alján volt egy lyukacsos rész, amin keresztül hallhattuk egymást. Ahogy elment, én is ki akartam menni, de be voltam zárva.

Sokáig nem jött értem senki. Amennyire lehet, próbáltam az időt eltölteni a parányi fülkében, tornáztam, próbáltam a falnak támaszkodva aludni, felálltam, leültem. Egy idő után elkezdtem kopogni, mert mentem volna mosdóba, és egyre jobban befeszültem attól, hogy egy ilyen kicsi helyiségbe vagyok bezárva. Végül egyszer csak valaki meglátta, hogy kopogok, odajött, kérdezte, hogy vége a beszélőnek? Mondtam, hogy igen, már legalább három órája. Leszidott, hogy csak igennel vagy nemmel válaszoljak.

Utána bevitt a tegnapról ismert helyiségbe levetkőzni, akkor láttam, hogy a falióra 2 óra 5 percet mutatott. Tehát nem sokat tévedtem, amikor kínomban azt mondtam, hogy három órát vártam egy kis fülkében.

Ahogy visszaértünk a hatodikra, egy addig ismeretlen, szintén nagyon fiatal nő kiabált nekem messziről, hogy „Két órája várok rád, hol voltál?”. A falhoz állított, és azt mondta, hogy várjak. Közben felismertem A. hangját, vele beszélgetett az őr egy szobában. Aztán egyszer csak kijött A., akivel csak gyorsan egymásra tudtunk mosolyogni, már hívtak is be engem. Az irodába lépve kérdezett párat, és hasonlóan a tegnapi befogadó beszélgetéshez, ő is azt kérdezte, hogy „Iskolai végzettség? Gondolom, nyolc általános?” Mondtam, hogy doktori fokozatom van, erre megkérdezte, hogy felsőfokú jó lesz? A volt munkahelyemnél mondtam az ELTE-t. Itt láttam rajta a meglepődést, és kedvesebb hangon megkérdezte, hogy „De jó, mit csináltál ott?”. Innentől kezdve láttam rajta, hogy picit megváltozott benne valami, és kezdett úgy viselkedni velem, mintha én is ember lennék.

Közben az ebédem ki volt téve a szekrényemre: zöldségleves volt, egy húsos, szószos tészta, és egy szárnyaspástétom. Nem volt hozzá evőeszköz, és kihűltek teljesen. A levest megpróbáltam meginni, a tésztát pedig kenyérrel felkanalazni, de nem tudtam megenni az egészet evőeszközök hiányában. A higiéniai állapotok miatt valahogy kézzel sem volt gusztusom megenni őket.

Utána elővettem a házirendet. Két kép volt benne arról, hogy az ágynak és a szekrénynek hogyan kell kinéznie. Az ágyamon annyit kellett változtatnom, hogy a paplant kicsire kellett összehajtani, és rá kellett tenni a párnára. Erre jött a pokróc, arra pedig a két törölközőt külön-külön háromszögre kellett hajtani. A szekrényben pedig meg volt adva, hogy a könyveket, a tisztálkodószereket, a ruhákat melyik polcokra kell tenni.

Közben a folyosóról zajok szűrödtek be. Egy nő folyamatosan kiabált, hogy őt verik a többiek, tegyék át máshová. Az őrök többször kijöttek, és dühösen kiabáltak velük, végül valószínűleg áthelyezték a nőt, mert hallottam a tegnapi férfi őrt: „Segítsetek már neki pakolni, basszátok szájba, hát mennék haza, geci!” Vártam, hogy esetleg mehetek-e sétálni vagy fürödni, mert a törvény szerint jár napi egy óra szabad levegőn tartózkodás, illetve hallottam a folyosói zajokból, hogy mások mentek sétálni, de csak este jöttek megint. Kérdezték, hogy miért nem ettem meg az ebédet. A válaszomat se várva mondták, hogy öntsem ki a maradékot a WC-be, és mossam el a csajkákat. Mondtam nekik, hogy a WC-t nem lehet lehúzni. Erre ők: „Ezt kinek mondtad napközben? Hát, akkor így jártál.”

A házirendből megkaptam valamennyire a várt eligazítást. Ez alapján megtudtam, hogy mi a hivatalos napirend, hogyan kell jelenteni az ellenőrzéskor a felügyelőknek (nem őröknek). Hivatalosan azt kellett volna mondanom, hogy

Jelentem a felügyelő úrhölgynek/úrnak (ha a rangjelzésüket nem tudom), a zárka létszáma egy, jelen vannak egy.

„Ennyit nem tudtok betartani, hogy kettesével álljatok sorba? Nem megy a matek?” – kitapasztalni a rendszert

Tudtam, hogy a börtön nem lehet egy jó hely. De az első két nap annál is rosszabb volt, mint amire számítottam. Elsősorban azért, mert anélkül, hogy bármilyen alapvető információt megosztottak volna, belecsöppentem egy hierarchikus rendszerbe, ahol folyamatos a szóbeli megalázás, fenyegetés, kiabálás, szitkozódás. Mindegy volt, hogy először vagyok ilyen helyen, hogy miért vagyok itt, ugyanolyan lekezelően beszéltek velem, mintha köztörvényes, többszörös visszaeső lennék. Valahol persze jó, hogy nem volt megkülönböztetés, de az kifejezetten bántó volt, hogy az őrök azt éreztették, tudják, milyen ember vagyok: egy senki, akit meg kell alázni, mert mást nem is érdemel. Persze szerettem volna megfelelni nekik, és nem kapni a jogtalan leszidásokat, de nem adtak ehhez szükséges kapaszkodót, útmutatót.

Végül a házirend segített, és azzal, hogy eltelt egy teljes nap bent, megtanultam a menetrendet, és lett némi fogalmam arról, hogy mikor, mit kell csinálni. A harmadik naptól, szerdától kicsit javult a helyzet. Utána is voltak persze új helyzetek, amikor még egyszer-egyszer keményen rám szóltak, de ezeket egyre jobban megtanultam nem felvenni. Két nap után megcsinálták a WC-t is, sajnos a csapot nem tudták. A zárkában egyébként iszonyúan hideg volt, végül egy nappal a kiszabadulásom előtt, hétfőn csinálták meg a fűtést.

A napok nagyjából hasonlóan telnek minden nap. Hétköznapokon 5:30-kor ébresztő, majd tisztálkodás, zárkarend kialakítása; reggeli 7 és 8 között; ebéd 12 és 13 óra között; zárás, létszámellenőrzés 18:30 és 19 óra között, takarodó 21 órakor. Ezek voltak a biztos pontok, hétvégén kicsivel később indult a nap. Az étkezés a zárkákban történik. Minden reggel kaptunk egy fél kiló kenyeret, emellé egyszer volt joghurt és két mackósajt, de az összes többi napon egy vastag szelet párizsi járt a kenyérhez. A ebéd levesből és főételből állt, ezek elég tartalmasak és változatosak, a levesek kifejezetten finomak voltak. Volt zöldségleves, lencseleves, gulyásleves, krumplistészta, baracklekváros bukta, sárgaborsófőzelék virslivel, lecsó rizzsel. Szerdán sikerült szereznem egy kanalat az egyik konyhástól, de hivatalosan evőeszközt csak csütörtökön kaptam a nevelőtől. Az ebédhez mindig adtak egy doboz pástétomot, meglepően vegyeseket, a baromfi vagdalttól kezdve a sertésmájason át a zöldfűszeres afrikai harcsáig. Egy-egy alkalommal ezek helyett vaj vagy lekvár volt. Kétszer kaptunk almát is, aminek nagyon örültem, mert a zöldségek és a gyümölcsök hiányoztak a legjobban.

Fürödni, szabad levegőn tartózkodni elvileg minden nap jogosultak a fogvatartottak. De az, hogy ezekre mikor kerül sor, vagy egyáltalán sor kerül-e, teljesen önkényesnek tűnt: az őrök egyszercsak megjelentek, hogy jövünk-e sétálni vagy fürödni.

Én valamiért először csak a harmadik nap fürödhettem. Kiderült, hogy zárkánként történik, úgyhogy szerencsés voltam, egyedül fürödhettem. A fürdő egyébként egy átlagos uszoda fürdőjéhez hasonlított, hat zuhanyfülkével.

Csütörtökön jött az úgynevezett Befogadási és Fogvatartási Bizottság. Kérdezték, hogy van-e bármi problémám, akkor jeleztem, hogy eddig nem mehettem ki az udvarra, és a gyógyszeremet sem kaptam meg, illetve kérdeztem a kimaradásról is. A vonatkozó törvények szerint ugyanis heti háromszor tíz percet beszélhettem volna a kapcsolattartómmal, négy órára pedig ki is lehetett volna menni. Most kiderült, hogy ezekhez mind kérelmeket kell beadni, és az átfutási idejük sokkal hosszabb, mint amennyi időre elzártak.

A bizottság után viszont egyből levittek sétálni egyedül az udvarra. Kihasználva az alkalmat, körbe-körbe futottam a 4×5 négyzetméteres kisudvaron, mint egy hörcsög. Másnaptól a többi fogvatartottal közös volt a séta, de nem mindig ugyanazokkal az emberekkel mentünk egyszerre. Ez volt az egyetlen lehetőség a szocializálódásra, ezért már a folyosón beszélgetni kezdtek az elítéltek, és ezt némelyik őr jól tolerálta, de voltak, akik ordibálni kezdtek:

Kussoljatok, fogjátok be a szátokat! Maradjatok csendben, ne ordibálj bazdmeg! Kurva nehéz ezt betartani? Ennyit nem tudtok betartani, hogy kettesével álljatok sorba? Nem megy a matek? Idióták!

Csóti Rebeka / 24.hu

A kellemetlen közjátékok ellenére is vártam a sétákat, mert jó volt a levegőn lenni, és kicsit beszélgetni is, hiszen csaknem egész nap egyedül voltam.

Az udvarnak olyan a hangulata, mint a filmek börtönös jeleneteinek: többnyire kisebb csoportokban álltak az emberek, úgy beszélgettek, sétálgattak vagy esetleg sportoltak. A téma leginkább az volt, hogy ki miért van bent, mikor lesz tárgyalása, mikor mehet ki, hogy van a gyerek, kinél van cigi, kávé vagy csoki. Ment a kokettálás is a férfi fogvatartottakkal, akik ilyenkor sokszor az ablakból néztek, és volt olyan is, hogy ledobtak cigit az udvarra. De az udvaron nem lehet cigizni, úgyhogy izgalmas volt látni, hogy hová dugják és hogy viszik vissza azokat a zárkákba. A Gyorskocsiban vannak férfiak és nők is, de szintenként csak ugyanolyan neműek vannak. Az egyik lánytól tanultam is egy börtönszlenget, azt mondta, hogy szokott „fidizni” Gyuszikával, akinek a zárkája pont alatta van: a WC-ben lepumpálja a vizet, így beszélgetnek egymással. Azt is érdekes volt megtapasztalni, hogy miközben a barátaim többsége a fogvatartottaktól féltett, ők nagyon befogadóak voltak.

Nagyon sok olyan élettörténettel találkoztam, amik sokkoltak. Ellentétben velem, aki megtehetné, de elvi alapon nem fizette be a bírságot, többen vannak bent olyanok, akik nem tudják befizetni.

Két terhes nővel is találkoztam bent, akikkel ez történt. Az egyik ráadásul hat hónapos terhes, aki már két hónapja bent van, és még két hónapot lesz bent, mert a 120 ezer forintos bírságát mindössze napi ezresével válthatja ki (miközben nekem ötezressel lehetett).

Az elmúlt évek, évtizedek rossz vagy inkább nem létező szociálpolitikája, oktatáspolitikája, kisebbségi politikája mind meglátszódik a börtönben.

Azt hittem, hogy a panaszom miatt már pénteken kapok gyógyszert, de nem így történt. Amikor kikopogtam gyógyszerosztásnál, csak visszaszóltak, hogy ne kopogjál. De aztán szóltam napközben is, és a hatodik napon, szombaton végre kaptam gyógyszert. Az elején bármit kértem vagy mondtam, mindig az volt a válasz, hogy a nevelőnek kell szólni, de azt nem mondták el, hogy az hogy történhet meg. Egy misztikus személynek tűnt, akire mindenki hivatkozik, de közben nem mutatkozik meg előttünk. Egészen csütörtökig nem is volt egyértelmű, hogy ki ő és mi a feladata. De aznap kiderült, hogy minden szintnek van egy nevelőtisztje, akinek az a feladata, hogy gondoskodjon az ügyes-bajos dolgainkról. Egy kivételével a legtöbb nevelő, akivel találkoztam, szimpatikus és segítőkész volt. Csütörtökön neki köszönhetően eljutottam a benti boltba, ahol végre vehettem fogkrémet, és négy nap után fogat moshattam.

A bolt egyébként meglepően jól felszerelt volt, tisztítószerektől kezdve élelmiszeren át, úgy tűnt, hogy szinte minden van. Ha hoztál magaddal készpénzt, akkor feltöltötték azt a fogvatartotti kártyádra, és azzal lehet vásárolni. Persze ez sem ment zökkenőmentesen. Szerettem volna joghurtot venni, de azt mondták, hogy ehhez a nevelőtől kellett volna engedélyt hoznom, hogy fogyaszthatok tejet. Aztán pénteken szóltak, hogy hétfőtől nem lesz víz három napig, úgyhogy majd a hétvégén vizet kell gyűjteni a jövő hétre. Kérdeztem a nevelőt, hogy esetleg elmehetek-e a boltba vizet venni, de mondta, hogy nem, mert csak kéthetente lehet a boltba menni, amiről nekem előtte senki sem szólt.

Egyébként a boltba egy nagyon kedves felügyelő kísért le, akinek meg is jegyeztem, hogy mennyire kedves, és ő mondta, hogy próbál mindenkivel az lenni, hiszen ezek az emberek a szabadságukat vesztették el, nem a méltóságukat. Bárcsak a többi felügyelő is így gondolkozna: a börtön alapból szörnyű hely, és nem kéne még rosszabbá tenni.

A büntetés-végrehajtásban dolgozni biztosan nem lehet könnyű, a felügyelők kevesen vannak, leterheltek, és nyilván a fogvatartottak sem mindig kezelhetőek, ők is ugyanazzal a monotonitással szembesülnek, és így tovább. Ugyanakkor egyértelmű hatalmi helyzetben vannak, amivel nem kis felelősség jár, és fontos lenne, hogy ezzel ne éljenek vissza, hiába olyanok a körülmények, amilyenek.

A kiszabadulás sem volt egyszerű. Azt ígérték, hogy hétfőn megmondják, hogy mikor szabadulhatok, és beszélhetek a férjemmel is. Egyik se történt meg, viszont hétfő délután közölték, hogy pakoljak össze, mert másik zárkába kell költözzek. Szerencsére egy új, normális őr volt aznap, aki maga se értette, hogy egy éjszakára minek engem átköltöztetni, és végül nem is költöztem. Másnap reggel fél 6-kor azzal ébresztettek, hogy keljek fel azonnal, mert 6-kor visznek le, és szabadulok. Lefelé már sokkal könnyebb volt vinni a matracos pakkot és a csomagomat, de aztán megint csak a csurmában várakoztam. Viszont a Nagy Ignác utcai egységgel szemben ez egy korrekt méretű szoba volt, amiben három pad, WC és csap is volt. Végül jött egy felügyelő, aláíratott egy halom papírt, visszaadta a leltárba vett cuccaimat, és egy utolsó orvosi szobás vetkőzés után lekísért a portára, majd kiengedett az utcára.

A felügyelőtől kaptam egy csekket is pár száz forintról, amivel még tartozom az intézetnek, mert kiderült, hogy az első napon kapott tisztasági csomagot (egy csomag vatta, két rossz minőségű WC-papír, és egy szappan) meg kell téríteni. Pedig semmit se használtam el belőle, mert mindenem volt, de ezen már tudtam mosolyogni.

Kapcsolódó
Besurranó börtönriport: három nap egy hideg, dohányfüstös zárkában
Elvből nem fizet államnak, így inkább három nap elzárást vállalt Tódor János. A 70 éves újságíró, riporter a becsekkolástól a szabadulásig meséli el kalandjait, megismerjük Győző csalót, Zincsenko smasszert és a hipis félórát is.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik