Egy pár sem önszántából és dalolva vág neki a lombiknak, hanem mert muszáj. Azért, mert a vágya a gyermekvállalásra erősebb, mint a nehézségektől való félelme. A meddőség egyre több párt érint világszerte és hazánkban is. Egy 2018-as felmérésben azt olvastam, hogy Magyarországon 300 ezer pár vár hiába hónapról-hónapra gyermekáldásra. Elképesztőnek tűnik ez az adat, pedig olybá tűnik, hogy nincs vége a termékenységi mutatók romlásának. Az egészségtelen életmód, a környezeti tényezők mellett az egyre későbbre tolódó gyermekvállalás mind kedvezőtlenül hat a termékenységre.

Nemek közti egyenlőség

Itt bezzeg a nemek közötti egyenlőség is megvalósul, mert az esetek 40%-ban férfi, 40%-ban női, 20%-ban pedig együttesen férfi és női eredetű a meddőség. Ez a diagnózis és a terápia felállításához alapvető információ, ám a kezelés folyamán nem kerül stigma egyik félre sem, hanem meddő párról beszélnek a szakemberek. És ez így helyes. Az eszem és a szívem is tudta ezt az első pillanattól kezdve. Mégis hosszú hónapokba telt, mire magamra nézve is kötelező érvényűnek éreztem a megállapítást. Addig viszont bizonyos helyzetekben igen nevetségesen viselkedtem.

A lombikkezelés bizonyos feltételek mellett ugyan ingyenes Magyarországon, ami sokak számára jelent reményt. Ugyanakkor a kivizsgálás folyamata, a konzultációk, valamint maga a stimuláció és a kapcsolódó orvosi vizitációk gyorsan felfalják az ember éves szabadságát. Éppen ezért én a feltétlenül szükséges állami intézményes alkalmakon kívül az orvosom magánrendelésére jártam – munkaidőn kívül. Mivel a magánegészségügyben jó szerencsével nincs csúszás, így nem igen volt alkalmam sorstársakkal beszélgetni – csak a kórházban, petesejtleszívásra vagy beültetésre várakozva.

Nekem itt sem kéne lennem!

Ott viszont a legtöbb esetben jól kibeszéli magát az ember. Négyszer vártam petesejtleszívásra és háromszor jutottam el a beültetésig, tehát összesen hétszer feküdtem a nappali kórház ágyain a legkülönbözőbb asszonyokkal összezárva. Ilyenkor mit csinál az ember? Elmondja a saját kálváriáját. Hanyadik leszívás, hanyadik beülti, van-e otthon nagytesó – és hasonló szakágbeli dolgokról folyik a diskurzus. Eleinte alig jutott el a tudatomig, miről beszélnek a többiek, inkább csak azt vártam, hogy rám kerüljön a sor és eldicsekedhessek azzal, hogy nekem otthon van már két nem lombikos pulyám, és igazából itt se kéne lennem, mert a korosztályos átlagnál messze sokkal magasabb a termékenységet mutató AMH szintem, meg annyi tüszőm van, mint égen a csillag.

A nők illedelmesen végighallgatták az áradozásomat és sok szerencsét kívántak. De aztán jött az első pofon. Mert oké, hogy az átlagnál sokkal több tüszőm érett egyszerre, de a petesejtek ideális érése szempontjából ez egyáltalán nem kedvező állapot. Mint az almafa, amin nagyon-nagyon sok kis alma érik egyszerre – de végül a nagy része zölden lepotyog, mert nem tudja a fa megnevelni őket. Így lehetett, hogy a sok-sok leszívott petesejtből végül minden beültetésre csak két embrió maradt életképes és egészséges. Nem lehetett lefagyasztani belőlük későbbi próbálkozásra.

Amikor ezt megértettem, akkor egy kicsit alábbadtam. A következő leszívásnál már csak azzal dicsekedtem, hogy otthon várnak a fiúk. A nem lombik gyerekek. Mert hát nekem nem is kéne ott lennem ugye, hiszen két gyerekem is fogant simán… És akkor mi derült ki? Hogy a szobában fekvő másik három asszonynak is vannak nem lombikos gyerekei otthon. Korábban nekik is sikerült természetes úton a fogantatás, de valamiért most mind ott voltunk a meddőségi centrum nappali kórházának ágyain.

Kinek akarok én vetíteni?

Magamba szálltam. Kinek is akarok én vetíteni? Kit is akarok én meggyőzni arról, hogy nekem nem kellene ott lennem? De, pont ott kellett lennem. El kellett mennem a beavatkozásokra. Végig kellett járnunk az utat, nekem pedig fel kellett ismernem, hogy ez nem egyedül rólam szól, még akkor sem, ha a kellemetlenségek zömét nekem kellett átélnem. A lombiksztorink gyakorlatilag az egyedüli lehetőség volt számunkra a családbővítéshez. Ahhoz, hogy Gabi több évtizednyi várakozás után végre apuka lehessen. Ahhoz, hogy a fiúk – és velük együtt én is – megtapasztalhassák, milyen nagycsaládban élni. Meg kellett tanulnom elengedni az egómat és hálásnak lenni azért, hogy lehetőséget kaptunk mindehhez.

Egyébként már az utolsó heteket éljük. Bár azt mondhatnám, hogy pihe-puha ágyikóban olvasgatok gyümölcslevet szürcsölve! Á… A ház átalakítása még javában zajlik, ami nem kevés idegbajjal jár. De azért a babucik érkezéséhez szükséges holmik már a helyükön várják pirinyó gazdijaikat. Beszereztünk például két egyszemélyes kenguru mellett egy kétszemélyes változatot is. Ez azért lesz jó választás, mert Gabi is fogja tudni hurcibálni őket, nem zavarja majd őt a kerekesszék tekerésében az édes teher. Nagy izgalommal próbálta fel a csatos csodákat – és a hitelesség érdekében plüssökkel tömte ki a babák helyét. Egy fehér elefánttal és egy barna kutyával. Alig bírtuk abbahagyni a nevetést.

A történet első részét ide kattintva olvashatod!

A többi részt pedig alább találod: