Hszi Csin-ping kínai elnök budapesti látogatása jó alkalom arra, hogy egy pillanatra megálljunk és értékeljük Kína teljesítményét. Hiába tény, hogy jelenleg nem a legjobb állapotban van a kínai gazdaság és nagyon sok kritikus információt hallunk a kínai ingatlanpiacról, a gazdaság lassulásáról, vagy a kereskedelmi háborúról, Kína egy olyan csoda végén, jobb esetben a közepén van, amire még nem nagyon láttunk példát a globális gazdaság-történelemben.

Ha Kína gazdasági csodáját szeretnénk jellemezni, talán semmi egyebet nem is kellene tennünk, csak azt bemutatni, hogy 2005-ben a kínai GDP összesítve volt 2300 milliárd dollár, az Egyesült Államoké pedig ötször ennyi (13 ezer milliárd). Azóta Kína nagyjából a tízszeresére növelte a GDP-jét, az USA pedig „csak” duplázott.

Az elnagyolt számokból az jöhet ki, hogy ma már ugyanakkora a két gazdaság, ez azért még nem igaz, az amerikai még nagyobb, de a Statista számsora alapján az évtized végére ez már megfordul, akkor már Kína fog vezetni.

Vannak gazdasági nehézségek, de az összkép verhetetlen

Pedig mostanában bőven hallani rossz híreket is a kínai gazdaságról. Ingatlanválság, árnyékbankrendszer, kisebb növekedés, összehangolt nyugati kereskedelmi háború az ország ellen.

Igen, mindegyik igaz, valóban vannak problémák, de ez aligha homályosíthatja el azt a nagy képet, hogy ebben az említett két évtizedben Kína egy végtelenül szegény és elmaradott országból, a világ második számú nemzetgazdasága lett.

Bizonyos iparágakban (elektromos autó, napelem, szélturbina, orvosi eszközök) olyan magas piaci részesedéssel, amely ma már jogosan zavarja a Nyugatot, hiszen senki nem szeretne kiszolgáltatottá válni egy másik ország felé.

Ha folytatjuk az eredményeket, Kínában jelenleg nincs infláció, csak 5 százalékos a munkanélküliség és ugyan régóta nem láttunk ilyen moderált növekedési számokat (1-2 százalékot csak), de közben

Kína tele lett dollármilliárdossal, a Forbes által kalkulált 406 kínai dollár milliárdos pedig akkor is óriási szám, ha 2021-.ben 626-an is voltak ebben a ligában.

A Forbes egyébként őket „szárazföldi” kínaiaknak szokta apolitikusan nevezni, kikerülve azt, hogy a tajvani milliárdosokat egybemossa a kínaiakkal.

Alibaba, Tencent, JD.Com, Huawei, Lenovo, Sinopec, ZTE, Bank of China – ismerünk kínai nagyvállalatokat?

Ha igen, az egészen biztos, hogy a Fortune 500, vagyis a világ 500 legnagyobb cége között helyet kapó 145 kínai cég zömét nem ismerjük. de talán nem is ez a lényeg, hanem az, hogy szinte a semmiből berobbant a kínai magángazdaság, vagy mondjuk inkább úgy, hogy a kínai állammal vegyített magángazdaság a piacok közepébe.

Hatalmas változás, aligha volt még ekkora a mindenkori nemzetközi gazdaságban.

Hogy történt mindez?

Könnyű volt a tervutasításos rendszerben? Csak el kellett határozni, és mert volna bárki nem hasítani? Nos, ez nem ilyen egyszerű, de van összefüggés. Hiszen mi kell egy tagadhatatlanul autoriter hatalomnak, hogy a pozícióját megőrizze?

Erős karhatalom,

propaganda

és jólét.

Vagyis a kínai hatalom szempontjából is fontos a fegyelem, az erős rendőrség, meghatározó az „agymosás” , a gondolatrendőrség is, de előbbi kettőre sokkal kevesebbet kell áldozni, ha az emberek alapvetően elégedettek, mert folyamatosan azt érzik, hogy gyarapodnak.

Kínában pedig teljes joggal érezték ezt az emberek az elmúlt két évtizedben.

Ráadásul azt is jól csinálta Kína, hogy mindig megtalálta a maga útját. Amikor az olcsó munkaereje miatt azzal gazdagodott, hogy ő lett a világ gyára, akkor hasznos kapacitásokat épített ki.

De megtudta találni a modernebb iparágakat (zöld energia, elektromos közlekedés, félvezetők, felhőszolgáltatások, mesterséges intelligencia), vagyis innovátorrá is tudott válni, sőt, még arra is képes volt, hogy amikor már nem volt elég csak exportálni, akkor nagyon rá tudott segíteni a belső fogyasztás felfuttatására is.

Kína 2004 és 2024 között tényleg elképesztő ütemben fejlődött, ahogy a lesajnált „rizsevők” nyomorából a két gazdasági nagyhatalom egyikévé nőtte ki magát, ahogy az egész világon nyersanyagokat, kikötőket, építési projekteket szerzett, ahogy fejlesztett, és technológiákat, iparágakat robbantott.

Senki másnak nem ment ez

A számok nyelvén, a Macrotrends adatai alapján ebben a 20 évben több olyan év is volt, amely 10 százalék feletti növekedést hozott de még a legrosszabb években is legalább 2-3 százalékot nőtt a gazdaság.

Mindez nem sikerülhetett volna, ha nem lenne Kínában egészen más a gondolkodás.

Ez persze nem csak pozitívum, hiszen volt itt minden, mint a vásárban: kommunista ideológia, babonás számmisztika, szerencseszámok, szerencseévek, és közben egy olyan vadkapitalizmus, amelyben a különbségek még sokkal nagyobbak, mint a fejlett Nyugat egyes igazi kapitalistái között.

Mindezt úgy, hogy a világot szép lassan meghódító kínai vállalatok zömében, legalábbis részben államiak.

Az állami tulajdonú cégekben pedig a profitcélt sokszor megelőzte a méretcél, és a vezérigazgatónál ma is fontosabb tud lenni a vállalati párttitkár.

A növekedés mindenben látszik, az utcaképben, autókban, telefonokban, a luxusmárkák térhódításában, de úgy, hogy sokszor jobb az érzéseinkre hagyatkozni, mert Kínában a mai napig nincsenek igazán jó, megbízható statisztikai adatok, a GDP, az infláció, de még az ország lakosainak száma is olyan adat, amelyben könnyen előfordulhat pár százalékos, vagy a lakosok esetében pár tízmilliós tévedés.

Kínában az ország versenyereje tényleg sokáig abban állt, hogy szinte végtelen mennyiségű, alacsony képzettségű és rettentő alacsony bérrel is megelégedő falusi embert lehetett a városokba csábítani.

Tombolt az urbanizáció, az infrastruktúrafejlesztés, mindenkire szükség volt, mára azonban az olcsó munkaerő–tartalék már kifogyott, Indiában már több az ember, nem is olyan autoriter az állam, többen beszélnek angolul, mégsem gondolhatja senki, hogy a kínai csodához közel lennének már az indiaiak.

A Nyugat és Kína

A baj csak az, hogy Kína és a Nyugat viszonya közben elromlott, mára tele van sérelemmel. Kezdjük a kínai sérelmekkel, mert azt ritkábban halljuk!

Kína úgy véli, hogy nem azonos a hozzáférés egymás piacaihoz, a nyugatiak nem engedik a kínai cégeket vásárolni, értékesíteni, mindenféle adminisztratív szabállyal kiűzik őket a nyugati piacokról.

A Nyugat pedig tudja, hogy valamit lépnie kell, mert elaludt, például a nappanelek iparágát teljesen átengedte Kínának, és azt is sérelmezi, hogy Kína dömpingárakat, állami támogatásokat, szabadalombitorlásokat alkalmaz.

Kína pedig halkan, vagy hangosan visszakérdez, ti mit csináltatok korábban? Mi foglalunk el piacokat, országokat, tényleg mi lennénk a gyarmatosítók?

Megtorpanás

Ennek a 20 évnek az érdemeit nehéz nem szuperlatívuszokkal leírni, Ugyanakkor a kínai gazdaság tényleg recseg is, túl nagyok a jövedelemkülönbségek, Kína – bár igyekszik – nem igazán tudta elérni, hogy bárhol a világban szimpatikus és kulturálisan is érdekes legyen, valójában a rengeteg katonai költés ellenére nem is túl félelmetes állam.

Tajvant például (szerencsére) még mindig nem tudta „lenyelni”.

A kommunista ideológia a vadkapitalista cégek, a milliárdosok és a luxuscégek hatalmas kínai eladásai mellett képmutató, és bár a korrupció ellen vannak sikeres és olykor drasztikus programok, azon sincs min csodálkozni, hogy a mai Kínában nagy a kísértés, és a siker ma már a kínai fiatalok körében inkább pénzügyi és nem például ideológiai.

Ma már izgalmasabb az, hogy valaki milliárdos, mint az, hogy a nagyapja még személyesen ismerte Maót.

Hszi Csin-ping, a világ leghatalmasabb politikai vezetője nem véletlenül jön Európába, nem véletlenül barátkozik vele nem olyan ellenséges államokkal (magyarokkal, szerbekkel, franciákkal). Szeretne meghódítani, visszahódítani olyan piaci szegmenseket, ahol mostanában ütéseket kapott a Nyugattól.

De Európát is lehet ekézni. ha olyan fontos nekünk a környezetvédelem, most tényleg a széltubinákat és a nappaneleket szeretnénk súlyos vámokkal sújtani? Csak azért, mert a termékek kínaiak.

Kína helyzete nem könnyű, de az EU, sőt, még az Egyesült Államok is nehéz periódusát éli.

A kínai munkaerő egyre többet keres, a világ megszokta, hogy Kínában 7-8 százalékos a növekedés, de ha a globalizáció helyett a deglobalizáció az úr, akkor már nem olyan könnyű ilyen ütemben előre menni, viszont ez nemcsak Kínát, de az egész világot is lelassítja.

Kína ugyanis nagy vevő is, olajat, földgázt, de sertéshúst, tejet, csokit, vajat is vesz a világtól.

Nagyon sok cég 20 éven át szokhatta meg, hogy bár a piacok nehezek, Kínán el lehet érni akkora növekedést, ami megoldja a növekedési kérdést. Ennek ugyan nincs még vége, de abban minden elemző biztos, hogy az elmúlt 20 év 7-8 százalékos kínai növekedése után, ennek a fele is szép eredmény lenne.