Rohad a bőre, az orra már rég leesett, hidegvérrel gyilkol – és ő most az internet legszexibb férfija

Nagyjából 250 éves, sugárfertőzött, rohad mindene, orra már rég nincs, életének – ha ezt ugyan életnek lehet nevezni – jó részét a föld alatt, egy koporsóban töltötte. Érzelmei éppen csak, hogy pislákolnak, folyamatosan drogozik, aki az útjába kerül, megöli, és gyógyszerekkel próbálja megakadályozni, hogy agyatlan zombiként végezze. Ő a Ghoul – ez egyszerre jelent vámpírt, szellemet, de valójában egyik sem –, az Amazon rendkívül népszerű Fallout című sorozatának egyik főszereplője. Walton Goggins alakítja és így néz ki:

Forrás: Amazon Prime

Nem azért írunk róla, mert az idei év talán legmenőbb sorozatának egyértelműen legmenőbb szereplője ő – mondjuk ezért is írhatnánk –, hanem azért, mert

Nem túlzunk, tényleg odáig van érte mindenki, nem győznek fantáziálni róla. A fan fiction kivirágzásának kell még egy kis idő, de eljön majd annak is az ideje, lesz még itt zombis-apokalipszises Szürke ötven árnyalata! A legdurvább az egészben, hogy e sorok írója – egy heteroszexuális férfi – látta a sorozatot és pontosan érti, mi ez a nagy felhajtás: a Ghoul ugyanis valóban dögös, érdekes és izgalmas. Szabályosan uralja a képernyőt, amikor felbukkan – és szerencsére gyakran bukkan fel, hiszen a három főszereplő közül ő az egyik. Adódik a kérdés, azaz rögtön három: ki ő, mi a titka, és hogy csinálták, hogy ennyire – most már tényleg maradjunk ennél a szónál – szexi? Járjunk utána együtt!

A sorozat, amely letarolta az internetet – ezt talán még azok is tudják, akik életükben nem kapcsoltak be egy játékkonzolt sem – egy videojáték-sorozat alapján készült. A készítők ezzel rögtön lehetetlen küldetésre vállalkoztak: nem egy sima kritikai- és közönségsikert kell letenniük az asztalra – amely ráadásul az Amazon Prime streamingszolgáltató előfizetői bázisát is bővíti, hiszen lássuk be, ez a végcél –, hanem a játékok rajongóinak igényeit is ki kell elégíteniük. Azaz amennyire lehet, hűnek kell maradniuk a világhoz, annak szabályaihoz és hangviteléhez. Ráadásul most a léc is magasan volt: a HBO Max (most már csak Max) nemrég mutatta be a The Last of Us című – szintén posztapokaliptikus, de jóval komorabb – videojáték-adaptációt, amelyről úgy tartják, megtörte az ilyen feldolgozásokat sújtó átkot. Azt, hogy videojátékból csak borzalmas filmek és sorozatok készülhetnek.

A Fallout azonban nem egy kétrészes történet feldolgozása, mint a The Last of Us: hat-nyolc játékot (függően attól, ki melyiket veszi a kánon részének) kellett szem előtt tartaniuk úgy, hogy azokat több stúdió fejlesztette. Az egész ráadásul egy alternatív Amerikában játszódik, ahol egyrészt minden a „barátságos” nukleáris energiáról és az ezzel járó technológiai fejlődésről és jólétről szól, másrészt valamiért benne ragadt az egész ország az ötvenes években, hidegháborústul-mindenestül. Egy gyors atomháború aztán egy pillanat alatt letarolta az egész bolygót, és bár a szupergazdagok bebiztosították a helyüket a Vaultoknak nevezett menedékekben – ahol, és ez már spoiler, szörnyű kísérletek alanyai voltak a tudtukon kívül –, közben a felszínen élők ís úgy-ahogy összeszedték magukat. Még úgy is, hogy a túlélő emberek és állatok nagy része mutáns lett a sugárfertőzésnek hála. Ilyenek a ghoulok is: megjelenésük zombiszerű, fájdalmat nem éreznek, szívósak és nagyon sokáig élnek, ennek azonban az az ára, hogy gyógyszerek nélkül elveszítik a józan eszüket és úrrá lesz rajtuk a veszettség.

A sorozat ide-oda ugrál kétszáz éveket: az atomháború előtti és utáni életet is megmutatja, a Walton Googins által játszott karakter pedig mindkét idősíkban felbukkan. Az apokalipszis előtt ő Cooper Howard, egy valódi cowboyból lett westernhős, korának egyik legmenőbb színésze, aki egyébként kissé idealista, de becsületes ember; természetesen ez is lesz a veszte. A háború után pedig csak The Ghoulként hivatkoznak rá: kíméletlen, határozott és meggyőzően szövegelő orgyilkos. Még mindig westernhős, csak már élesben öldös halomra mindenkit, aki az útjába áll: inkább a kései Clint Eastwoodhoz hasonlít, vagy Peter Fondához a Volt egyszer egy vadnyugatból. Intelligens, ravasz, átlát mindenen és mindenkin, és nincs vesztenivalója – közben mégis keres valamit, pontosabban valakit. Időnként pedig felsejlik a gyengédebb oldala is, igaz, csak pár pillanatra.

Képtelenség nem beleszeretni, nem igaz?

Internetezők ezreinek sikerült, amit persze elintézhetnénk annyival, hogy ez is csak egy szokásos hülyeség a neten, ami majd elmúlik, de, mint minden hülyeséget, érdemes megvizsgálni és megpróbálni megfejteni, mit jelent, hiszen a jelek szerint elég sokakat érint. (Így tettünk például a hasonlóan bizarr „medve vagy férfi?” TikTok-felméréssel.) A Redditen ezerszámra találunk ilyen vitaindító posztokat és kommenteket:

(Ez például innen van.)

Az, hogy a Ghoul karaktere ennyire népszerű, azért lehet meglepő, mert a vonzereje főleg a rosszfiú-effektuson alapul. Ezt pedig – legalábbis azt hinné az ember – már maga mögött hagyta a szórakoztatóipar, a közönségről nem is beszélve. A bántalmazó, de intelligens és meggyőző szörnyeteg, akinek a készítők megmutatják az esendő, sérülékeny oldalát is, arra apellálva, hogy a nézők – főleg a nők – első, ösztönös gondolata az lesz:

Hannibal Lecter, Dr. House, Dexter – hogy csak az utóbbi évtizedekből említsünk pár rettenetes alakot, akiknek valamiért mégis szurkoltunk. Nincs ez másképp, ha „hősünk” konkrét szörny: Barnabas Collins, az érzékeny vámpír a Dark Shadows című, 60-as években sugárzott sorozatból, a True Blood vámpírja, a Twilightról nem is beszélve, de erre épült a Szépség és a szörny is: a sort bármeddig folytathatnánk. A Fallout írói pedig szemérmetlenül aknázzák ki ezt a közhelyet, amely a jelek szerint – #metoo és feminista médiakritika ide vagy oda – pont úgy működik, mint annak idején. Akkor is, ha a vágy titokzatos tárgyának már rég leesett az orra.

A sorozat készítőinek nem kellett messze menni: az intelligens, sőt kedves ghoulok a játékokban is fontos szerepet kapnak. A negyedik részben felbukkan például John Hancock, egy polgárháborús hacukába öltözött egyed, aki nem csak azért érdekes, mert egy Goodneighbour (!) nevű városka polgármestere, hanem mert a játékos, ha kellően megismeri, akár romantikus irányba is terelheti a kapcsolatukat. Ez egyébként – horrorisztikus megjelenés ide vagy oda – nem is rossz ötlet, Hancock ugyanis, a sorozatbeli Ghoulhoz hasonlóan, az egyik legérdekesebb szereplő a történetben.

A játékok visszatérő motívuma ráadásul, hogy ebben a sugárfertőzés sújtotta, apokalipszis utáni világban nem szabad abból kiindulni, hogy ki hogy néz ki: félre kell tenni minden előítéletet és a szavai és tettei alapján megítélni, hogy ki a barát és ki az ellenség. Méghogy a videojátékok nem hordozhatnak fontos társadalmi üzeneteket!

Igen ám, csakhogy a sorozat Ghouljával kapcsolatban állandóan előkerül, hogy az is vonzó, ahogy kinéz, bármilyen furcsán is hangzik ez. Ebben tényleg van valami, és ehhez két dolog kellett: nagyszerű maszk és trükkök és jelmez, illetve egy ezeket – mindenféle értelemben – viselni képes sármos színész. Kezdjük ez utóbbival.

Walton Goggins az a karakterszínész, akinek az arcát és hangját szinte mindenki ismeri, a nevét azonban annál kevésbé. „Tudod, ő az a csávó az izéből” – mondja a legtöbb néző, ha meglátja a most 52 éves színészt például a Justified vagy a The Shield című sorozatban. Ő volt a szektavezér főgonosz a legutóbbi Tomb Raider-filmben, a legtöbben azonban Tarantino Aljas nyolcas című westernjéből ismerik. (Vigyázat, spouiler: ő volt a nyolcból az egyik.) Arcberendezése és hanghordozása hasonló szerepekre kárhoztatja: mindig ő a könnyen megvesztegethető, kétszínű suttyó, akivel csak a baj van. Vicces, de éppen most, a Falloutban mutatta meg először, milyen érzékeny és sokoldalú színész: pont olyan meggyőzően alakítja a kedves cowboyt, mint a szociopata élőhalottat.

A színészi játék persze mit sem ér, ha Goggins mozdulni sem tud a maszk és a protézisek alatt, de a készítők nyilatkozataiból és az „így készült” videókból kiderül, hogy erről szó sincs: minden apró rezdülés látszik, a visszafogott érzelmek is érvényesülnek. Azt is elmondják, hogy tudatosan döntöttek úgy, hogy a karakter szexi lesz – azaz kissé cinikusan pont arra apelláltak, hogy az internet majd így reagál. Gogginsnak napi négy-öt órát kellett a sminkszékben töltenie, mire ráhelyzeték az arcára és testére a maszk egyébként vékony és rugalmas elemeit, eközben ő westernfilmeket nézett, méghozzá a sötétebbik fajtából. Elárulta, hogy soha nem játszott a játékokkal, még akkor sem, amikor felkérték a szerepre; nem akarta, hogy az élmény befolyásolja azt, ahogy ő látja a karaktert. Inkább a már említett Clint Eastwood és Peter Fonda jelentett számára ihletforrást. A napi sminkelést végül leküzdötték két órára, ez azonban már túl rövid volt; szóvá is tette, hogy ennyi idő alatt képtelenség végignézni egy tisztességes westernfilmet.

Goggins hosszan mesélt a Collider magazinnak arról, hány változata volt a karakternek, és hogyan kísérleteztek a megjelenésével, mielőtt eljutottak volna a végleges kinézetéig – eleinte kontaktlencséket kellett viselnie, de gyűlölte őket, nem látott tőlük semmit, így a sorozatban végül az ő tekintetét látjuk –, a lényeg pedig szerinte is az volt, hogy minél emberibb legyen. Amy Wescott jelmeztervező pedig elmesélte: számukra a ghoul nem egy állapot, hanem egy folyamat: aki áldozatául esik a betegségnek, fokozatosan elveszíti ember mivoltát, de addig is ezernyi jele van annak, ki volt ő. Goggins ruháit és kiegészítőit is úgy tervezték meg, hogy még ebben a szörnyű állapotban is lássuk rajta, milyen ember volt és mivel foglalkozott egykor, de már látsszanak a bomlás jelei is. Ezzel pedig mindenki azonosulni tud, aki 2024-ben próbál tisztességesen élni. Annyira, hogy az már szexi.