„Ne viccelj, ahhoz képest tök jól nézel ki, hogy három gyereked van. Sok tini megirigyelhetné az alakodat, pedig ők még nem is szültek…” Ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseket gyakran kapok barátoktól, ismerősöktől, családtagoktól, mikor az anyatestemre panaszkodok. Tudom, hogy jó szándékból mondják, és megnyugtatni/biztatni/felvidítani szeretnének, de nem érnek célba. Egyrészt nem másokhoz szeretném mérni magam, másrészt ezekben a mondatokban valahol ott van, hogy anyaként bele kéne törődnöm, hogy a régi testem már csak fotókon és az emlékeimben él, és én ezt nem szeretném.

Kockás hasból kötényhas

Persze a másik oldalról megközelítve, pozitívnak tartom, hogy ma már egyre nagyobb figyelmet kap a #mombody, és nincs akkora nyomás a nőkön, hogy a szülés után pár héttel újra bele kell férniük a régi ruháikba. Egyre többen vállalják fel, illetve fogadják el testük átalakulását, sőt éltetik a kerekebb idomokat, megereszkedett vagy berepedt bőrt, mert ez is annak a nyoma, hogy világra hoztak és tápláltak egy új életet, ami tényleg ünneplésre méltó. Ugyanakkor az sem jó, ha átbillen a mérleg, és már szinte azok szoronganak, akik nem tudnak kibékülni az anyatestükkel.

Én is utóbbi táborba tartozom jelenleg, ami valószínűleg abban gyökerezik, hogy mindig is vékony, sportosabb alkat voltam, magabiztosan bújtam szűk ruhába, bikinibe. Tinikorom óta kockás volt a hasam, a húszas éveim végéig bűntudat és plusz kilók nélkül ehettem pizzát este 8-kor is, nem híztam. Sportoltam, sok vizet ittam, egészségesebben éltem, mint az átlag, ezért azt hittem, az én testemen nem hagynak majd nyomot a terhességek. Nagyot tévedtem! Tavaly írtam is róla egy cikket, hogyan utáltam meg a hasamat, ami egykor a kedvenc testrészem volt. Merthogy a harmadik gyerkőc után kötényhasam lett, ami ráadásul azóta is csak rosszabbodik.

Anya a to-do lista végén

Tudom, hogy tenni kellene ellene: tornázni, hegkezelni, nem stresszenni stb. Megtanultam, hogy anyaként jó formában maradni nem a szerencsés genetikán múlik, hanem a tudatosságon. De piszok nehéz, ha este 9-ig altatok, a gyerekek már 6 óra körül kukorékolnak, és még így sem előznek meg, mert nem ritkán fél 5-kor kelek, hogy utolérjem magam a munkával és egyéb teendőkkel. Ha pedig van is kósza 30 percem egy gyors edzésre, esetleg pihenésre, akkor sem könnyű magamat előre rangsorolni, mert az anyaság nemcsak fizikailag, hanem fejben is átrendezett. Onnantól kezdve, hogy amint magamhoz tértem az első császárom után, és nem érdekelt, hogy fáj, húzódik a hegem, csak az, hogy el tudjam látni a kisbabámat.

Másik jó példa erre, hogy még az első várandósságom idején megállapodtunk a férjemmel, hogy ha a gyerekprojekt után lógni kezd a mellem, és elégedetlen leszek vele (nem ő, hanem én!), akkor becsekkolok egy mellplasztikára. Ez az elhatározás nem hiúságból fakadt, hanem mert anyukám száját anno többször is elhagyta a megjegyzés, hogy öcsémmel mi tettük tönkre a mellét. Csak félig gondolta komolyan, de bennem 10+ év után is megmaradt, és én nem akartam „hibáztatni” a gyerekeimet, erre pedig jó megoldásnak tűnt a plasztika. Nos, a mellem – akárcsak a hasam – a harmadik gyerkőcnél adta meg magát a gravitációnak. Nem is csoda, hiszen három babát szoptattam összesen három évig. Most mégsem tudom rávenni magam a mellfelvarrásra, mert azon kattogok, mennyi minden másra, hasznosabbra költhetnénk azt a nem kis pénzt. Mintha csak az új kazán vagy családi vakáció lenne hasznos, az nem, hogy anya szó szerint jól érezze magát a bőrében. Ennyire átkódolja agyunkat az anyaság, és ezt talán még nehezebb leküzdeni, mint a kötényhasat, a striákat vagy a pluszkilókat. Ezért is fontos, hogy minél többet beszéljünk és tájékozódjunk ezekről.

A legutóbbi Mesélj, anyukám! epizódban is az volt a téma, milyen nyomokat hagy(hat) rajtunk az anyaság, mik azok, amit lehet szeretni, és mit tehetünk azok ellen, amiket viszont nem szeretnénk elfogadni. Itt tudod meghallgatni az adást:

Ha pedig nemcsak hallgatnád, hanem néznéd is a podcastünket, akkor azt itt teheted meg: