Véletlen lenne vagy valami rejtélyes tényező okozza, hogy sorra hullanak a világ legjobbjai?

Én azonban rögtön a cikk elején két jókora hibát elkövettem: egyfelől a címben használtam a nyirmogni szót, másfelől rögtön az első mondatban Aleksander Aamodt Kildét Mikaela Shiffrinnéként említettem.

Sokan, akik nem Lázár Ervin meséin nevelkedtek és úgy gondolkodnak, hogy csak azok a szavak léteznek a magyar nyelvben, melyek benne vannak a különböző szótárakban, már a címnél ledobták a horgonyt. Úgy gondolták, hogy aki nem tud magyarul, az ne menjen újságírónak, mintha legalábbis a nyirmog szó ismerete/nem ismerete, használata/nem használata bármiféle korrelációban állna a magyarul tudással.

Büszke lennék rá, ha a nyirmog szót én találtam volna ki egyébként, de a Google-kereső alapszintű használatával (értsd: beírod a keresőbe, hogy nyirmog) könnyedén megállapítható, hogy ez nincs így.

Azzal, hogy Kildét Mikaela Shiffrinné Aleksander Aamodt Kilde formában említettem, úgy fest, szintén ingoványos területre tévedtem, még akkor is, ha egy smiley használatával próbáltam jelezni, hogy viccelődni szeretnék. A vicc sajátja persze, hogy valakinek tetszik, valakinek nem, ám azon azért meglepődtem, hogy azok, akiknek nem tetszett, vagy esetleg nem értették, azok ilyen mértékben felháborodjanak rajta. Őszintén remélem, hogy én is mondtam már jobb vicceket életemben, akkor azonban ez jutott eszembe, ezért ezt írtam le. Ennyi, aligha van ebben több, nem erről szólt az írás.

Sokkal fontosabb volt ennél az a gondolat, amivel a cikk kezdődött: az, hogy ebben a szezonban kilenc olyan topsíző sérült meg, amilyenből jó esetben kettő-három szokott egy szezon során.

Az alpesi sí egy olyan sportág, ahol teljesen hétköznapi dolog az, hogy valakit mentőhelikopterrel visznek el, mindennapos esemény egy keresztszalag-szakadás, melyre általában a versenyzők teljes szezonja rámegy. Ám ezeknek a sérüléseknek az elszenvedői leggyakrabban a középmezőnyből kerülnek ki, a mezőny második, harmadik harmadából. Arra, hogy egy szezonon belül kidőljön Shiffrin, Kilde, Pinturault, Goggia, Schwarz, Vlhova, Suter, Holdener, Sarrazin, még sosem volt példa.

Mint ahogyan azt a bevezetőben már említettem, sem akkor nem jöttem rá a miértre, sem azóta, és ezzel nem is vagyok egyedül. Hogy mást ne mondjak, sokat beszélgettünk erről az egészről a szerkesztőségen belül is, és igazából egyetlen egy olyan magyarázat volt, amiben mindannyian tudtunk hinni. Ez pedig az volt, hogy:

Ezért is kanyarodott el az az írás végül picit más irányba. Nem éreztem ugyanis korrektnek, hogy azok, akik a történtek elszenvedői voltak, a dühüket, frusztráltságukat a Nemzetközi Sí Szövetségen (FIS) töltötték ki. Csak azért, mert történt valami, aminek pillanatnyilag még nem tudják a miértjét.

A procyclingstats idei sérültlistáján az írás pillanatában 151 név szerepel, ami egyfelől időarányosan is nagyon sok, hiszen tavaly az év végére jutottunk el 294-ig, másfelől olyan neveket találunk rajta, mint Vingegaard, Roglic, Van Aert, Evenepoel, Landa, Jay Vine vagy Adam Yates. De bukott már ebben a szezonban Chris Froome, vagy éppen a Giro első szakaszát megnyerő Jhonatan Narvaez is, a picit kisebb nevek közül pedig Cort, Kelderman és Romain Bardet.

És igen természetesen itt is megelégedhetünk azzal a magyarázattal, amivel az alpesi sízőknél, és mondhatjuk, hogy mindez véletlen, hozakodhatunk azzal, hogy Vingegaard, Roglic, Evenepoel, Vine (és Cras és Quinn) tulajdonképpen egy bukásban voltak benne a Baszk kör negyedik szakaszán. Mondhatjuk azt is, hogy olyasmi, mint ami a többi sztárral történt, olyan előfordult eddig is, és elő fog ezután is, ám azt is el kell ismerni, hogy az sem egy ördögtől való magatartás, ha valaki itt, ezen a ponton kételkedni kezd. És esetleg kimondja:

Az alpesi sí és a kerékpár csak nagyon jelentős mennyiségű szódával nevezhető rokonsportágnak, ám egy ponton a két történet azért mindenképp összeér. A sérülések jelentős része ugyanis nagy sebességnél és lejtmenetben történik, a versenyzők pedig a tempóhoz képest mindenképpen elenyésző védőfelszerelést viselnek.

Ezen kívül párhuzam még, hogy a sílécek és a kerékpárok is elképesztő technikai fejlődésen mentek át az elmúlt évtizedekben, gondoljunk csak a carving lécek, a tárcsafék vagy az elektromos váltók feltalálására. De ugyanígy rengeteget fejlődött az edzéselmélet és a sporttudomány is.

A mai versenyzők erőnléte nem említhető egy lapon a húsz-harminc évvel ezelőtti versenyzők erőállapotával egyik sportágban sem, és az az igazán durva, hogy ez az utolsó félmondat még akkor is igaz, ha tényként fogadjuk el, hogy a kilencvenes években az EPO finoman szólva is jelen volt a kerékpársportban. Mégis, ma olyan átlagokat tekernek egy-egy szakaszon, amire még sosem volt példa.

Ott is tapasztalhatunk némi hasonlóságot, hogy ami a biztonságot illeti, mindkét sportág nagyon mélyről indult.

Kelemen Zolit, állandó síugró szakkommentátorunkat tudnám idézni: a mai ugrók is nagyon bátrak, de az igazán bátrak azok voltak, akik kötött pulcsiban, sapka nélkül ugráltak száz métereket. Mert persze lélegzetelállító Kobayashi Ryoyu 291 méteres repülése, de az azért az ugrás minden pillanatán érződik, hogy a Red Bull-os mérnökök itt minden egyes pillanatot negyvenhatszor átszámoltak. Ez az ugrás javarészt azért lett ilyen hosszú, mert úgy akarták, hogy ilyen hosszú legyen. Rá tudtak volna pakolni még pár km/h-t az elugrási sebességre, és ezzel jó pár métert a távolságra, ha akarnak, de nem akartak.

Ezzel szemben így nézett ki a síugrás az ötvenes években , ilyen volt a Giro 1950-ben Bartalival, így jöttek le a Stelvióról 61-ben és ilyen volt egy kitzbüheli lesiklás 1966-ban.

Szó szerint, de átvitt értelemben is, egykoron ezeket a sportágakat védőháló nélkül űzték.

És a történetnek talán ez a legérdekesebb része. Azzal, hogy lett védőháló, lett bukósisak, lassan lesz légzsák, lesz átvághatatlan ruha is, lesz bármi, a balesetek, sérülések száma egyáltalán nem csökken. Sőt.

Egészen egyszerűen azért, mert az erőnléti és technikai fejlődés „megeszi” azt, amit a biztonság terén képesek előrelépni ezek a sportágak. És nem azért eszi meg, mert a biztonsági fejlesztések terén lassabban haladnának, nem azért, mert folyamatosan érezhető egyfajta ellenállás a versenyzők részéről, nem azért, mert most, amikor a légzsák bevezetése van terítéken, ugyanúgy protestálnak, mint amikor a bukósisakot tették kötelezővé.

Ezeket a biztonsági fejlesztéseket ugyanis előbb-utóbb mindig keresztülveri az ipar, ha másért nem, már csak azért is, mert a fejlesztőknek így éri meg igazán. Fontos, hogy ne csak a profik, hanem az amatőrök is használják ezeket az eszközöket a későbbiekben. Ne feledjük, ma már megbotránkozunk, ha valakit sisak nélkül látunk síelni, és vagyunk már jó néhányan, akik nem értjük, hogy az amatőr kerékpárosok miért nem hordanak mindannyian bukót.

A sisak kényelmetlen, a tolószék még kényelmetlenebb – tartja a kerékpáros mondás, amit még akkor is jó észben tartani, ha a bukósisak – és nyilvánvalóan a légzsák is – picikét kétélű fegyver. Leginkább azért, mert ad egy némiképp hamis biztonságérzetet is, hiszen úgy érezheted, hogy meg vagy védve, és ezért több is belefér.

Pedig attól, hogy bukósisakot hordasz, attól még ha elesel, ugyanúgy szakadhat a térded, törhet a karod, a kulcscsontod.

Ha ehhez hozzáadjuk, hogy a tárcsafék miatt amúgy is később fékeznek a profik egy-egy kanyarban, mint korábban, a legjobb sízők pedig néha úgy gondolják, hogy ezekkel a mai lécekkel korábban szinte lehetetlennek látszó íveket is meg lehet húzni, vagy legalábbis meg lehet próbálni, akkor lehet, hogy szép lassan, észrevétlenül átlendülnek a határon. A legjobbak sérülései talán erre is utalnak.

A határátlépés pedig azért is fontos szó, mert ha nem hiszünk abban, hogy a legjobbak tömeges sérülését a véletlen okozza, akkor a határátlépés tényét el kell fogadnunk. És csak azon kell gondolkodnunk, hogy ez a határátlépés minek volt köszönhető. És hogy egy konkrét oka volt, vagy apró építőkockákból jött össze?

Sokan és sokat gondolkodnak a hogyan továbbról mindkét sportágban, mert az nyilvánvaló, hogy ez azért így nagyon nincsen rendben. Ám a helyzet elképesztően bonyolult. Az ember azt gondolná például, hogy a sebesség csökkentése mindkét sportágban aranyat érne, ám némiképp fura módon nem mindenáron van ez így. Például egy kisebb kerekű kerékpárral, egy rövidebb lesikósíléccel biztosan nem tudnának olyan gyorsan menni a versenyzők, mint a mostaniakkal, ám ha így csökkented a sebességet, azzal csökkented a stabilitást is. Összességében tehát nem nyersz semmit.

Kerékpárnál rendre felmerül az áttételek szabályozása is, amivel esetleg el lehet érni, hogy egy bizonyos tempónál ne menjenek gyorsabban a versenyzők lejtmenetben. Ám az is egyértelmű, hogy vannak olyanok, akik éppen ebben a műfajban jók. Egy Mohoric, egy Pidcock jelentős versenyhátrányba kerülne a többiekkel szemben, hiszen nem tudná érvényesíteni a meglévő fölényét, nem tudna profitálni abból, amiben jó. Mégpedig azért nem, mert a többiek gyöngébbek, és őket védeni kell.

Arról nem beszélve, hogy ahogyan Tom Pidcock jön le a hegyről, az egy kulturális élmény.

Ott volna még a légzsák kérdése is, amit az alpesi sízőknél már néhányan használnak, a hírek szerint rövidesen kötelező lesz, és a jövőben éppen lehet opció a kerékpárosoknál is, hiszen a MotoGP-ben már régóta használják. Itt azonban – ahogyan azt már említettem – van egy jelentősebb ellenállás a versenyzők részéről, hiszen ők nem cipelnek semmit szívesen, önszántukból.

De ettől még úgy hiszem, hogy évtizedes távlatban a légzsák is hasonló pályát fog befutni, mint a bukósisak. A mindennapok részévé válik majd. Aminek persze ismételten lehet egy olyan hatása, hogy a legvakmerőbbek még vakmerőbbé válnak, hogy még inkább úgy hiszik majd, hogy ők bizony sérthetetlenek. Pedig ahogyan a légzsák nem védi meg az alpesi sízők lábát, ahogyan nem fog csökkenni a keresztszalag-szakadások száma, valószínű, hogy a kerékpárosok sem lesznek teljes biztonságban.

Nehéz megmondani tehát, hogy merre tovább. Beszélnek még olyan kerékpáros ruhákról, melyek nehezebben szakadnak, jobban ellenállnak az surlódásnak, de összességében pillanatnyilag nehéz látni a jövőt. Már csak azért is, mert az okokat illetően is inkább csak hangosan gondolkodunk. Pillanatnyilag nem marad más, minthogy drukkoljunk.

Hátha maguk a versenyzők az utolsó pillanatban behúzzák a féket.