A háború bő két éve alatt Ukrajna olyan nyugati fegyverekhez is hozzájutott, amelyek minden szempontból modernnek és hatékonynak tekinthetőek: elég csak a Storm Shadow/SCALP-EG robotrepülőgépekre, vagy az ukrán katonák által egekbe magasztalt Bradley lövészpáncélosokra gondolni. Nézzük, melyek azok a fegyverek amik szerepelnek még Kijev kívánságlistáján.
Nyugati madarak az ukrán légierőben
Akkor, amikor Zelenszkij elnök először kért nyugati vadászbombázókat az ukrán légierő számára, meglehetősen merész listát állított össze: a legendás General Dynamics/Lockheed Martin F-16 Fighting Falconok mellett az azokkal egy idős, de kevésbé népszerű brit-olasz-német Panavia Tornadokra, az azok leváltására tervezett Eurofighter Typhoonokra, svéd Jas 39 Gripenekre, sőt a csúcsmodern amerikai F-35 Lightning II-esekre is leadta a „rendelést”.
Azt mostanra már tudni lehet, hogy az „F-16 koalíció” keretében Kijev előbb vagy utóbb valóban hozzá fog jutni a nyugati világ egyik legnépszerűbb és legsokoldalúbb harci repülőgépéhez, a többi „madár” körül azonban jóval nagyobb a csend.
Azt egyértelműen leszögezhetjük, hogy az ötödik generációs F-35-ösöket Washington nem fogja átadni az ukránoknak,
hiszen olyan modern technológiáról van szó, amit Kijev pillanatnyilag sem fenntartani, sem pedig repülni nem tud, ráadásul az amerikaiak valószínűleg nem örülnének annak sem, ha az oroszok kezére kerülne a fegyver.
A Panavia Tornado valószínűleg azért került fel Zelenszkij listájára, mert egy éppen leváltás alatt álló géptípusról van szó, a lecserélt gépeket pedig vagy roncstelepre küldenék, vagy potom pénzekért eladnák harmadik országoknak (ahogyan egyébként ez a gyakorlatban az F-16-osokkal is történik). A Tornado egyébként egyáltalán nem rossz fegyver, de a vele nagyjából egy időben szolgálatba állt típusok (F-16, MiG-21, Mirage-típusok) közül egyértelműen a legkevésbé népszerű.
Az Eurofighterek és a Gripenek jóval érdekesebb kérdésnek számítanak: a két európai gép modernebb, mint az F-16-osok, ráadásul egyik géptípusra sem indult meg az ukrán pilóták átképzése, így a közeljövőben kicsi az esély arra, hogy átadják a fegyvereket Kijevnek. Hajlandóság valószínűleg inkább a svédek részéről mutatkozna: ők 2030-ban tervezik elkezdeni kivonni a gépeket a forgalomból, így hosszú távon egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy Kijevnek is jusson a leszerelt madarakból.
Nehézsúlyú francia: AMX-56 Leclerc általános harckocsi
Az ukrán fegyveres erők a NATO-által alkalmazott majd összes modern harckocsitípusból (Abrams, Leopard 2, Challenger 2) kapott már, Franciaország ugyanakkor látványosan kimaradt ezekből a fegyverszállítmányokból,
Párizs oldaláról eddig fel sem merült az, hogy a nagyjából 400 AMX-56-osból néhányat Kijevnek adjon.
A legendás francia tábornokról elnevezett Leclerc valós harcértékéről ráadásul meglehetősen keveset tudunk: a modern kor sztenderdjei szerint felszerelt, ráadásul kifejezetten mozgékonynak számító harckocsi ugyanis mindezidáig csak békefenntartó missziókban vett részt, éles tűzharcban „kollégáival” ellentétben még nem.
Ehhez ráadásul hozzájön az is, hogy az ukrán csapatoknak pillanatnyilag nem is harckocsikra van szüksége. Bár a sajtóban kétségkívül remekül festenek a vonatra rakodott nyugati páncélosok, az eddig a NATO által átadott néhány tucatnyi járműből álló szállítmányok nem elégségesek ahhoz, hogy érdemi áttörést hozzanak bármely frontszakaszon, megfelelő tüzérségi és légitámogatás, valamint az orosz drónok megzavarására szolgáló elektronikus hadviselési rendszerek nélkül pedig még nagyobb számban sem tudnának eredményeket elérni. Az, hogy Párizs valamilyen hirtelen ötlettől vezérelve nagyobb számú Leclercet adjon át Kijevnek nem túl valószínű.
A Leclerc elődjéből, az AMX-30-asból ugyanakkor bőven van még készleten, ezek a tankok ugyanakkor jó esetben is húsz éve rozsdásodnak a francia, spanyol és görög raktárakban, ráadásul fegyverzet terén még a hasonlóan matuzsálemi páncélosoktól is elmaradnak. Az öbölháború során kiderült, hogy nagyjából a szovjet T-55-ösökkel helyezhetőek egy szintre, egy modernnek jó indulattal sem nevezhető T-72-es valószínűleg komolyabb megerőltetés nélkül tudná kiütni őket.
Németország tartózkodik: Taurus KEPD-350 robotrepülőgépek
Berlin hosszú hónapok óta látványosan igyekszik tudatosítani a nyugati szövetségesekben azt, hogy nem fogja átadni Ukrajnának a Taurus „cirkálórakétákat”, erre pedig jó oka van. Az amerikai-francia Storm Shadow/SCALP-EG robotrepülőgépek, illetve az amerikai ATACMS közepes-hatótávolságú ballisztikus rakéták mind-mind „vörös vonalat” jelentettek Oroszország számára, tekintettel arra, hogy mélyen Oroszország területén belülre is képesek eljutni, a Taurus azonban még ehhez képest is előrelépés lenne.
A német-svéd fejlesztésű robotrepülőgép elméleti hatótávolsága ugyanis 500 kilométer körül mozog, Ukrajna északi területeiről elindítva tehát akár a Kreml kupolájába is méretes lyukat lehet vele ütni. Ehhez hozzájön az, hogy a fegyver borzasztó alacsonyan, átlagosan ötven méteren repül a célpontja felé, hangsebességhez nagyon közeli tempóval. A Taurus mindemellett fejlett elektronikai harcászati berendezésekkel is el van látva, így elméletileg meg tudja zavarni az elfogására hivatott fegyvereket is. E tényezők összességében egy nagyon nehezen elfogható „cirkálórakétát” eredményeznek, mely 450 kilós robbanófejével és öt méteres találati pontosságával brutális pusztítást tud véghez vinni lényegében bármilyen szárazföldi vagy vízi célpontban.
Bár a Taurus az Ukrajna által használt más nyugati robotrepülőgépekhez hasonlóan csak repülőgépekről indítható, Kijev a Storm Shadow/SCALP-EG „cirkálórakétákat” is fel tudta eszkábálni a SZU-24-es csatarepülőgépeikre, az ott alkalmazott megoldás, névleg a kikukázott Panavia Tornado vadászbombázókról lehámozott indítósínek felszerelése pedig a Taurusnál is tökéletesen működőképes megoldás.
Azt már biztosra lehet tudni, hogy a német katonai vezetés fejében már felötlött a Taurusok átadásának ötlete, az akadályok inkább politikai irányból merülnek fel. Kiindulva abból, hogy Berlin a Leopard 2-es harckocsik átadása előtt is váltig állította, hogy erre nem fog sor kerülni,
nem lenne váratlan fordulat az, ha az év hátralévő részében, esetleg amerikai nyomásra, mégis átadnának néhány ilyen csúcsegyvert Kijevnek, esetleg a hatótávolság szándékos lecsökkentése mellett.
Csendes gyilkosok: MQ-1 Predator és MQ-9 Reaper drónok
Az ukrajnai háború korai szakaszának sztárfegyvere minden kétséget kizáróan a török Bayraktar TB-2-es drón volt, ami ha külsőleg nem is, számos egyéb tulajdonságát tekintve egy erősen lecsupaszított, gazdaságosabb verziója a legendás amerikai drónoknak.
Az MQ-1 Predator eredetileg felderítőgépnek készült, a félelmetes hírnevű AGM-114 Hellfire levegő-föld rakétákat csak később szerelték fel rájuk. Az MQ-9 Reaper a Predator továbbfejlesztett nagytestvére, amely a rakétákon kívül okosbombákat is tud hordozni, több ideig tud levegőben maradni, nagyobb a hatótávolsága és a terhelhetősége is.
Az ukrán drónpilóták valószínűleg nagyon örülnének annak, ha ezeket a drónokat is „kipróbálhatnák”, ugyanakkor érdemes megjegyezni azt, hogy a Bayraktarok sikerének záloga az orosz csapatlégvédelem finoman szólva is gyenge teljesítménye volt, a hiányosságok kiküszöbölése után az oroszok látványosan megnyírbálták a TB-2-es flottát. Bár mind a Predator mind pedig a Reaper jobb túlélési esélyekkel emelkedhet levegőbe, nagyobbak, nehezebbek, igényesebbek és nem utolsó sorban drágábbak a török drónoknál.
Címlapkép: a cseh légierő Jas-39 Gripen vadászbombázója. Csehországnak nincsenek saját Gripenjei, lízingelik őket Svédországtól. A címlapkép illusztráció, forrása: Milan Nykodym via Wikimedia Commons
