Vajon mi vonzza az átlagembert a rémtörténetekben? A Vörös szobák éjfekete és kíméletlen film, amely jóval több egy átlagos sorozatgyilkosos thrillernél. Nem visz el a pokol legmélyebb bugyrába, de megmutatja, merre van.
A Vörös szobák tele van fájdalmasan releváns témákkal: olyan problémákat dolgoz fel, mint a társadalom felfokozott érdeklődése a bűnözők iránt, vagy a féktelen és erőszakos kapitalizmus, amely abszolút mélypontját a dark weben éri el: az internetnek azon a részén, amelyen az emberek elrejthetik a személyazonosságukat mások és a bűnüldöző szervek elől.
A titokzatos modell, Kelly-Anne (Juliette Gariépy) megszállottja a sorozatgyilkos, Ludovic Chevalier (Maxwell McCabe-Lokos) vádlott perének. Ő és Chevalier egy másik rajongója, az egérszerű Clementine (Laurie Babin) mindennap összefutnak a tárgyaláson, majd nem sokkal később a sötét web legmélyére merülnek, amikor Clementine kierőszakolja, hogy nézzék meg a hírhedt videókat Chevalier bűneiről. A férfit azzal vádolják, hogy brutálisan meggyilkolt három kamaszlányt, és az egészet élőben közvetítette a dark weben, pénzért.
Pascal Plante kanadai rendező úgy meséli el egy sorozatgyilkos történetét, hogy sem a gyilkost, sem annak bűneit nem teszi filmje sztárjává. Nem bonyolódik pszichologizálásba, nem hozza közelebb hozzánk az áldozatokat vagy azok családjait – a jelenség rögeszmés „melléktermékeire” összpontosít. A Vörös szobák élesen kritizálja a kapzsiságot, és hátborzongató módon mutatja be, hogy a kapitalizmus hogyan darálja be az embereket a dark web rejtett, félelmetes online tereiben.
Az IMDB, a legnagyobb filmes adatbázis szerint több mint ötezer film és sorozat szerepel a „sorozatgyilkos” címke alatt. Mindannyian ismerjük A bárányok hallgatnak emberevő Hannibal Lecterét, ahogy egy pohár chiantival öblíti le vacsoráját, emlékszünk, ahogy a Hetedik végén a tízparancsolat alapján büntető, kegyetlen sorozatgyilkos bevégezte sorsát, és az a jelenet is megvan, ahogy Patrick Bateman az Amerikai psychóban ledob egy láncfűrészt a csigalépcsőn. Csak az utóbbi években Quentin Tarantino a Manson-bandáról forgatott, Al Bundy is filmet kapott, a Jeffrey Dahmer rémtetteit feldolgozó sorozat pedig (az áldozatok családjának hangos rosszallása dacára) Emmy-díjat hozott főszereplőjének.
De vajon miért szeretünk borzongani? A túlélési ösztönünket trenírozzuk arra, hogy milyen helyzeteket érdemes elkerülni? A rejtvényeket szeretjük: vajon ki tudjuk bogozni a szálakat? A legnyugtalanítóbb feltételezés Freud bennünk élő, úgynevezett ösztönénjéhez kapcsolódik. Eszerint minden ember mélyén ott lakozik a sötét késztetés, és noha a szociális normák miatt tilos bántani a másik embert, amikor látunk egy ilyen filmet, kapcsolódunk ehhez a mélyre eltemetett, lekorlátolt sötét oldalhoz.
A gombamód szaporodó true crime sorozatokkal pedig csúcsra lett járatva a borzalom iránti kíváncsiság kielégítése, ám a médiában kevéssé vizsgált jelenség, hogy bizonyos nők miért vonzódnak a gyilkosokhoz. Tetteiket ugyan megvetjük, mégis rajongók hada küld nekik szerelmes leveleket. Charles Manson amerikai bűnöző, szektavezér és énekes-zenész, akit többek közt az 1960-as években elkövetett Tate-LaBianca gyilkosságok kiterveléséért ítéltek el, az Egyesült Államok folklórjában a gonosz egyik megszemélyesítője 2017-ben bekövetkezett haláláig évente mintegy húszezer levelet kapott, köztük házassági ajánlatokkal. Ez a bizarr vonzalom már a letartóztatáskor elkezdődik, a perek során pedig megjelennek az ún. grupik, akik többnyire nők.
Vajon kik lehetnek ők, és hogyan jutottak el idáig? Ez a kérdés foglalkoztatta Pascal Plantét is, aki elmondása szerint a világjárványtól való szorongás miatt beleesett a nyúlüregbe, ami a kiberbiztonság és a technológiai bűncselekmények témájához is vezette. Gyilokpornóról készült már korábban is hatásos film (8mm, Motel), de
A nyitó tárgyalótermi jelenetben az áldozatok családját képviselő ügyvéd elmondja, hogy bizonyítékként be fogják mutatni a Chevalier által készített videókat, amelyekben a férfi elrabolt kiskorú áldozatait brutálisan megkínozza, megcsonkítja, majd megöli. A három lány szőke, kék szemű és kiskorú, mindhárman jó családból származnak: a dark weben pedig az ő haláluk éri a legtöbb pénzt. Plante nem elsősorban a kapitalizmusra koncentrál, a cselekmény mégis összefonódik a kapzsisággal. A dark weben bármit meg lehet venni és eladni pénzért, akár egy ember életét is, legalábbis ezt állítja a Vörös szobák. Noha ez a digitális kor városi legendája, az interneten könnyen fellelhetőek a valódi gyilkosságokról készült, félelmetesen erőszakos videók.
A szeptember 11-e utáni iraki inváziót követően az amerikai túszok ISIS általi lefejezéseit bemutató felvételek teleszórták az online tereket, és a legtöbb nem a sötét weben volt fellelhető: bárki megtalálhatta, ha tudta, hol keresse azokat. Manapság pedig a mexikói kartelltagok által videóra vett kínzási módszerek lebegnek ugyanígy a világháló éterében. A megfigyelések szerint lassítunk, ha egy karambol helyszíne mellett haladunk el. Pascal Plante Kelly-Anne megszállottságán keresztül szemlélteti, hogy bizony vannak, akik fizetnek is azért, hogy mások szenvedését láthassák.
A fiatal nő, aki a modellkedés mellett profi online pókeres, kijelenti: a pénz csak „számok” – nem kézzelfogható dolog. Különösen manapság, amit a bitcoin és más digitális valuták használata bizonyít, és Kelly-Anne kezdetben önző módon használja fel a pénzét. A Vörös szobák nagyszerűsége abban rejlik, hogy egyrészt úgy képes gyomron vágni és elborzasztani, hogy közben semmiféle explicit erőszakot nem látunk a mozivásznon.
Kelly-Anne motivációjáról, múltjáról vagy jelleméről semmit sem tudunk meg, végig kétértelmű, titokzatos figura marad, akinek saját fejlesztésű mesterséges intelligenciával működtetett otthona van, mégis egy sikátorban alszik a tárgyalás előtt minden hajnalban. A karakterben nincs sok szeretnivaló, de a színésznő eléri, hogy ne idegenítse el teljes mértékben a nézőt, mint ahogy ez például Jake Gylenhallnak is sikerült az Éjjeli féregben. Kelly-Anne netes beceneve Shalott kisasszony, amit egy Tennyson-versből vett: elátkozott főszereplője csak egy tükörben nézheti a külvilágot. A nő lakása egy üvegfalú felhőkarcolóban van, ahol folyamatosan zúg a szél.
A Vörös szobák nem foglalkozik unalomig ismételt karakterépítési trükkökkel vagy családi traumák kibontásával, hanem egyszerűen belenéz a lélek sötét oldalának mélységébe, és hagyja, hogy az visszatekintsen a nézőre. Bekúszik a bőrünk alá, Kelly-Anne végső választása pedig pislákoló fényt villant fel a könyörtelen, dermesztő sötétségben.
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
