A színész olyan, mint egy nagy fiókos szekrény

Gratulálok az életműdíjhoz! Mit érez ilyenkor az ember? Azt mondja, na végre, vagy inkább azt, hogy ó jaj, már itt tartok?

Az, hogy már itt tartok, tény. Életműdíjat nem igazán osztogatnak fiataloknak. Amikor azt mondja nekem valaki, hogy már várja a nyugdíjas éveit, mindig csodálkozom, hisz ez azt jelenti, hogy öreg. A díjra egyáltalán nem számítottam. A feleségem (Vicei Natália színművésznő – a szerk.) tudta, s ő egy csuda csaj, titkolta előttem. Megkérte a hírt hozó hölgyet, hogy április 7-én hívjon fel, ekkor van ugyanis a születésnapom. Amikor közölték, szerencsémre ültem, különben biztosan fenékre esek. Nem is értettem, hogy ezt most miért kaptam meg éppen én. Olyan nagy nevek vannak a szakmánkban, akik megérdemelték volna, lehet, még jobban is, mint én. Aztán picit végigpörgettem az elmúlt fél évszázadot, s belegondoltam, hogy ez idő alatt öt színház/társulat megalakulásánál voltam jelen tevékenyen.

Melyek ezek?

Az első a csantavéri Bartók Béla Művelődési Egyesület drámacsoportja, amit mi, csantavéri amatőr fiatalok alapítottunk, a második évben el is vittük az amatőrszemle fődíját. Barta Sándor A zöldfejű ember és Rákos Sándor Anyasirató című szövegét szőttem össze előadássá, pedig akkor még nem sokat tudtam a színházról, valamiért mégis hatott a zsűrire. Miután egyetemre mentem, sajnos ez megszűnt. Nem volt, aki vezesse, s tudjuk jól, hogy mindig kell egy őrült fanatikus, hogy egy intézmény működjön.

A második színház, aminek az alapításánál ott voltam, a Tanyaszínház, amit Kovács Frigyessel hoztunk létre. Ez a mai napig működik. Frigyes alapítója a Tájszínháznak is, amiben zenészként vettem részt. Akkoriban Ljubiša Ristić volt a szabadkai Népszínház élén, aki összevonta a szerb és a magyar társulatot. A magyar színészek egy csapata összeállt, ez volt a Tájszínház, ami egy évig működött. Elmosta a politika magyarkodás címén. Utána jött a H-Group, aminek szintén a politika miatt lett vége, a politika miatt, amit háborúnak hívnak. Pár előadást játszottunk le, majd beütött a háború, a színészek nagy része elment innen. Az ötödik színház, melynek létrejötténél ott voltam, a Kosztolányi Dezső Színház, melynek első előadását én rendeztem.

Több mint harminc évig tanított. Hogyan emlékszik a saját diákéveire?

Nagyon más a rendezői szak és a színész szak. Én szerb nyelven végeztem el az egyetemet Boro Drašković osztályában. Ő nagyon komoly, rigorózus tanár volt, soha nem volt nála tízesem, pedig ezerrel készültem a vizsgákra, tanultam, és dolgoztam keményen. De én is színész akartam lenni. Ezt már akkor eldöntöttem, mikor életem első színházi előadását megnéztem. Ez nem sokkal az 1967-es diáklázadások után történt. Az előadásban a színészek őszintén kimondták, kiénekelték, amit gondoltak. Ez lenyűgözött.

Azt éreztem, én is ki akarom mondani, énekelni, ami bennem van, ami zavar, ami fáj.

Szerencsére nem vettek fel Budapestre színész szakra (akkor még nálunk, Vajdaságban nem volt magyar nyelvű színészképzés). Pestre két vajdaságit vettek fel, akikről láttam, hogy jóval tehetségesebbek, mint én, de őket első évben ki is vágták. Amilyen nyakas voltam már akkor is, ha ez velem történik, akkor szerintem én soha többé nem foglalkoztam volna színházzal. Többször próbálkoztam a felvételivel, nem vettek fel, s ekkor nyílt Újvidéken az akadémián színész és rendezői szak is. Mindkettőre jelentkeztem, de Boro azt mondta, muszáj eldöntenem, melyiket szeretném, mert mindkettőt nem lehet. Itt valami bevillant, hogy legyen a rendezés, s így lettem – szinte véletlenül – rendező.

Ha jól tudom, tanárként engedékenyebb volt, mint a saját mesterségtanára.

Persze. Én ötödik éven már tízeseket osztogattam, hiszen ha a diák eltűrt engem négy évig, aközben megtanulta a szakma alapjait, megérdemli. Én haverkodom a diákjaimmal. Borónál viszont volt egy határ, amit soha nem engedett átlépni. Én másképp gondolkodom erről, ráadásul szerintem a színjátszást nem lehet tanítani a szó klasszikus értelmében, ex cathedra, mint a matematikát, filozófiát, jogot. Nem mondhatom nekik, hogy ezt lehet, azt pedig nem, mert a színházban ilyen nem nagyon van.

A pedagógiáról és a színházról is azt gondolom, hogy kapcsolatok rendszere. Tanítottam elemi iskolában is egy rövid ideig zenét, de gyorsan otthagytam. Amikor az akadémiára kerültem, azt láttam a diákokon, hogy tele vannak tenni akarással, dolgozni, tanulni akarnak.

Számomra a színész olyan, mint egy nagy fiókos szekrény. Rengeteg kis fiókja van, melyekben egy-egy érzés van elrejtve. Tudnia kell lélekben levetkőzni, s minden érzést megtapasztalni.

Van, amelyik fiókhoz nála a kulcs, így közösen ki tudjuk nyitni, egy másikhoz elveszett, s meg kell keresni, s olyan fiók is van, ami beragadt, ezért csak feszítővassal nyitható. Az akadémián lehet tévedni, sőt kell is. Én majd szólok, ha valami nem jó. Persze kell a fegyelem, velem is megesett, hogy valakit kivágtam, mert nem volt etikus, nem járt be, hazudott. Nem sok ilyen volt, de volt. A művész kicsit máshogy van programozva. Nem azt várja, hogy hazarohanjon, és bekapcsolja a tévét. Ha nem alkothat, rosszul érzi magát. Szerintem akkor van baj, amikor egy színész azt mondja, hála isten, hogy az évadban csak egy szerepet játszik. Ez azt jelenti, hogy kiégett.

Kétévente nyílik magyar színészosztály Újvidéken, tehát kétévente végez hat–nyolc fő. Most mintha azt érezném, nem biztos, hogy mindegyiküknek lesz munkája, hisz a színházainkban nincs üresedés.

Én ezt húsz éve mondogatom nekik már a felvételin is: „Gyerekek, gondolják át, mert nem lesz munkahelyük.” Nem hiszik el, és igazuk is lett, ugyanis eddig majdnem mindenkinek megoldódott a sorsa. Most megint ott tartunk, hogy kérdésessé vált, ki kap munkát, de fél füllel azt hallottam, hogy a közeljövőben, ha minden jól megy, megnövelnek egy-két társulatot, tehát nyílnak új színészmunkahelyek. S az nagyon fontos, hogy fiatalítsuk a társulatokat, kell a fiatalos lendület és energia.

Nemrég ön is fiatalok közé került, a Palicsi Színjátszó Grund Valahol Európában című előadásában színészként láthattuk. Milyen élmény volt?

Nagyon furcsa. Mezei Zoltán kért fel, s hiába mondtam neki, hogy nem vagyok én színész, azaz rossz színész vagyok, hajthatatlan volt. Azzal győzött meg, hogy csak magamat kell játszanom. Végül jól éreztem magam benne. Nem vagyok lámpalázas típus, csak a szöveget felejtem el folyamatosan. A csapatban van nyolcéves és huszonéves is, és akkora lelkesedéssel ugrottak mindig a nyakamba, hogy egészen feltöltött a próbafolyamat. Jó volt a fiatal kollégák között, megfiatalítottak.

Egyszer azt nyilatkozta, hogy szeret Shakespeare-t rendezni. Van olyan szerző, aki nem tartozik a kedvencei közé?

Mindig a szöveg az, ami először megfog. Ha valamit rám akarnak erőszakolni, de nem találom benne magam, azt nem szeretem. Ilyet már nem is vállalnék el. Egyébként azt vallom, hogy a telefonkönyvet is meg lehet jól csinálni, ha van egy jó ötleted. Molière vagy Csehov kicsit távolabb áll tőlem, mint Shakespeare, aki olyan dolgokról beszél, amelyek több száz év után is végtelenül aktuálisak. Politikai drámákat írt, s Boro mindig azt mondta, hogy

minden előadás politikai. Ami nem az, azt felejtsük el.

Persze nem a napi politikára gondolt, inkább a közélet, az ember szintjére. Minden művész célja, hogy reflektáljon a korára. József Attila, Ady, Sziveriről nem is beszélve, de filmkészítőket, zeneszerzőket is sorolhatnék. A színház pedig különösen jó tere ennek.

Volt olyan korszak, amikor nehezebben jött az ihlet?

Szokták mondani, hogy amikor háború van, a múzsák hallgatnak. Szerintem egyáltalán nem hallgatnak, sőt. Talán ilyenkor a leghangosabbak. Pénzügyileg soha nem volt könnyű színházat csinálni errefelé. Én egész életem során talán két olyan előadást készítettem, amikor azt mondták, akármit kitalálhatok, van rá elegendő pénz. Az egyik az Aska és a farkas volt. De semmi pénzből is lehet színházat csinálni. A Murlin Munro című előadást konkrétan nullából hoztuk létre. Még egy művirágot sem tudott venni a színház a kínai boltból. Én behoztam a ruháimat, Szilágyi Nandi a dunnáját, Kovács Frigyes a nippjeit, mi készítettük a díszletet, és ezzel az előadással elvittük a kisvárdai fesztivál fődíját. Szóval az ihlet nem ezektől függ, s lehet színházat csinálni, ha van hozzá színészed, néződ és kellő lelkesedés.

Ha a színház kapcsolat, mint korábban említette, hányféle kapcsolatból tevődik össze?

Sokból. Az első a drámaíró és a környezete közötti kapcsolat, aztán a rendező és a drámaíró közti, hisz a szerzővel folyamatosan konzultálni kell, akkor is, ha már nem él. Shakespeare-rel úgy konzultáltam, hogy elolvastam minden művét, s elolvastam mindent a korról, amelyben élt s amelyről írt. Mert nagyon sok minden kiderül ám. Például Macbethről, akiről úgy ír mint gonosz gyilkosról, de korabeli krónikák szerint ő hozott békét Skóciára. Volt viszont egy nemes, aki álmában megölte a királyt, és boszorkányokkal szövetkezett. Shakespeare tehát összevont, megkevert néhány szálat, mert a szöveg megrendelésre készült. De a trónok mögött mindig áll valaki vagy valakik. Ez a mai napig így van.

A következő kapcsolat a rendező és alkotói csapata között van, hisz lehet, hogy éppen a díszlettervező old meg egy kérdéses helyzetet. Ehhez jön a színésszel való kapcsolat, aki hozzáadja meztelen érzéseit a kis fiókjaiból, s ha helyesen dolgozik, három hét után sokkal többet tud a figurájáról, mint én, a rendező. S ha ez a sok kapcsolat mind működik, akkor az utolsó, a színész és a néző közötti is működni fog.

A színész akkor tud hiteles lenni, ha hisz abban, amit csinál, még akkor is, ha nem ért mindennel egyet.

Bennem nem kell hinnie, csak magában. S ha ez mind megvan, akkor jön az a bizonyos katarzisélmény, ami nekem mostanában ritkán van sajnos.

Hogyan látja a Tanyaszínház jövőjét? Sokat változott a kezdetek óta, ahogy a világ is körülötte.

Pontosan. S ez nem rossz dolog. Más lett a világ. Ma már az emberek néznek tévét, s ott az internet, hogy egy nagyon banális példát hozzak. Akkoriban faluhelyen sok esetben áram se nagyon volt, az emberek odajöttek hozzánk, ismerkedtek, beszélgettek velünk, kíváncsiak voltak, mi történik a faluban. Most már mindenki gyorsabban él. Hogy ez jó vagy nem, azt nem én vagyok hivatott megmondani.

A Tanyaszínháznak továbbra is van létjogosultsága. Legyen minél több színházunk, társulatunk, előadásaink. Ami viszont a Tanyaszínház esetében még fontosabb, hogy ne olyan helyekre vigyék el az előadást, ahol van színház, vagy ahol a polgárok járnak színházba, hanem oda, ahol erre kevesebb lehetőség van. Vigyék el Bánátba, a szórványba, a városiak pedig menjenek ki egy-egy faluba, s nézzék meg ott az előadást, szagoljanak bele az ottani levegőbe. Az is fontos, hogy a nézőt szoktassuk a színházhoz, adott esetben a másfajta színházhoz is.

Mire a legbüszkébb?

A két lányomra. Vannak az ember életében különböző korszakok. A tanulás korszaka, a munka korszaka, és van számomra az apalét korszaka, aminek nincs vége. Ha egyszer az leszel, mindig az maradsz, függetlenül attól, hogy a lányaid már kirepültek. Büszke vagyok rá, hogy én vagyok az apjuk.

Nyugdíjasként hogyan telnek a napjai? Élvezi?

Az túlzás. Elfogadom. De jobban szerettem a jövés-menést, rendezést, tanítást. De hogy a humoros oldaláról közelítsem meg, képzeld el, tele vagyok kalandokkal. Felébredek, elmegyek a piacra, utána beülök valahova kávézni, hazasétálok, főzök, vagy segédkezem az ebéd készítésénél, ebédelünk, megetetem a kutyát, váltogatom a tévén a csatornákat. Őrületes kalandok nap mint nap!

Rendezne még szívesen, ha jönne egy felkérés?

Természetesen. Már a dráma is megvan, amit színre vinnék. Mint mindig, most is van egy nagyon jó ötletem arra, hogyan valósítanám meg. Szóval ha hívnak, én megyek.