Az elmúlt 25 évben a világgazdaság munkatermelékenysége hatszorosára nőtt, főként 30 feltörekvő gazdaságnak köszönhetően, amelyekben 3,6 milliárd ember él. Ezek az országok kiemelkedő beruházási rátával, urbanizációval, jelentős infrastrukturális fejlesztésekkel és a külföldi tőke vonzásával tudták növelni termelékenységüket. Ha ezt a fejlődési ütemet fenntartják, 25 éven belül elérhetik a fejlett gazdaságok szintjét. Hazánk is hasonló utat jár be, ami példaként szolgálhat más országok számára a munkatermelékenység növelése érdekében.
A medián globális munkatermelékenység meghatszorozódott az elmúlt 25 évben
A munkatermelékenység a gazdasági növekedés és így a társadalmi jólét egyik kulcstényezője. Az elmúlt negyed évszázad pedig sikertörténet volt: a világ országai munkatermelékenységének – azaz az egy ledolgozott óra alatt megtermelt GDP-jének – mediánja a hatszorosára emelkedett. A munkatermelékenységet két inputtényező befolyásolja. Az első az egy dolgozóra jutó tőke növelése, melyet tőkemélyítésnek nevezünk. A tőke megjelenhet materiális (pl. gépek, infrastruktúra) és immateriális (pl. szoftverek, K+F) formában is. A második a dolgozó emberek képzettsége és felhalmozott tapasztalatai. A termelékenység leginkább ezek együttes hatásával, a fizikai és a humán tőke hatékonyabb felhasználásával, a szektorokon belüli és azok közötti kedvezőbb allokálásával növekedhet. A McKinsey üzleti tanácsadó cég egy frissen kiadott tanulmányában a globális termelékenység változásait és azok mögöttes okait mutatja be.
Négy fejlődési sávot lehet azonosítani
A globális termelékenységnövekedés elsődleges húzóerejét Kína, majd India gyors felemelkedése jelentette,
a két ázsiai nagyhatalom felelt az aggregált globális termelékenységi növekedés közel feléért. Ezt egészítette ki Kelet- és Közép-Európa, illetve Ázsia feltörekvő részeinek kiemelkedő teljesítménye (1. ábra). A Közel-Kelet és Észak-Afrika, a szubszaharai régió, Latin-Amerika és a karibi térség viszont egyáltalán nem teljesített jól, és olyan ütemben fejlődtek, mint a legtermékenyebbeknek számító fejlett országok. A McKinsey három fő országcsoportot azonosított aszerint, hogy az adott gazdaság termelékenysége milyen ütemben növekedett a vizsgált időszak alatt: ezeket gyors, középső, illetve lassú sávnak nevezték el, a negyedik kategóriát pedig a fejlett gazdaságok alkotják (2. ábra).
Az adatok azt mutatják, hogy a gyors sáv 30 feltörekvő gazdasága – összesen 3,6 milliárd lakossal – rohamos ütemben fejlődik: ha továbbra is tartják ezt a sebességet, akkor a következő 25 évben megközelíthetik a fejlett gazdaságok termelékenységi szintjét. Kínán és Indián túl ide tartozik még például Lengyelország, Románia, Törökország, Banglades, Vietnám vagy Etiópia. A gyors sáv országainak termelékenysége évente mintegy 6 százalékkal javult.
A középső sávban azok az országok találhatók, amelyek bár tudták érdemben javítani termelékenységüket, mégis elmaradnak az élmezőnytől. Ez a csoport 1,3 milliárd embert fed le, és az elmúlt 25 év alatt átlagosan évi 2,1 százalékot javult a termelékenységi mutatójuk, ami kétszerese a fejlettek növekedési ütemének. Ide tartozik például Indonézia, Oroszország vagy Egyiptom mellett Magyarország is (közel a gyors sáv határához). Nyugat-Európa, Észak-Amerika és Ázsia mintegy 1 milliárd főt lefedő fejlett gazdaságai már jóval lassabban haladnak előre, és csupán átlagosan évi 1 százalékot javult a termelékenységük. A növekvő globális trend ellenére számos ország stagnálással néz szembe, a lassú sáv termelékenysége átlagosan mindössze évi 0,3 százalékkal nőtt a vizsgált időszakban. Ilyen ütem mellett az 1,4 milliárd embernek otthont adó, lassú sávban haladó feltörekvő gazdaságok soha nem érik el a fejlett gazdaságok termelékenységi szintjét, így felzárkózni sem tudnak. A lassú sávban elhelyezkedő országokra szemléletes példa Zimbabwe.
Magyarországnak először a foglalkoztatást kellett bővítenie
Hazánk munka- és tőketermelékenységi mutatóit, amelyek bár jelentősen javultak a 2008-as világválság óta, erősen befolyásolta a 2010-es évek magyar gazdaságpolitikájának egyik legfontosabb feladata: a foglalkoztatás bővítése, amelynek kapcsán 1 millió új munkahely jött létre. Ez ugyanis főleg az alacsonyabb képzettségű csoportokat érintette, ami a munkatermelékenység növekedésének visszafogásában csapódott le. Vagyis leküzdve a korábbi időszakok nehéz örökségét, először munkát kellett adni az embereknek, és csak ezt követően lehet a termelékenység növelésével foglalkozni. A Makronóm Intézet számításai szerint a foglalkoztatásbővülés hatásait kiszűrve 2010 és 2023 között hasonló ütemben növekedett volna hazánkban a munkatermelékenység, mint ahogy Lengyelország a munkanélküliség-csökkenéssel nem korrigálva teljesített (2. ábra: Magyarország, alternatív pálya).
A fejlett gazdaságok termelékenysége lassan növekszik
Ugyan a medián gazdasági termelékenység meghatszorozódott az elmúlt 25 évben, a 2008-as gazdasági világválság óta egy univerzális lassulás figyelhető meg: a fejlett gazdaságokban a termelékenységi növekedés már a 2008-as gazdasági világválság előtt mérséklődött (2,2 százalékos éves növekedésről 1,6-ra), majd 2012 és 2022 között tovább csökkent, egészen 1 százalék alá.
A legfejlettebb országok termelékenységének csökkenése mögött két fő tényező áll. Először is: a Moore-törvény (amely szerint kétévente megduplázódik a gépek számítási kapacitása) csökkenő árakhoz és gyors fogyasztói nyereségekhez vezetett az elektronikai gyártásban. A munkaigényes termelés automatizálása, átszervezése és külföldre (például Kínába, Mexikóba vagy Kelet-Közép-Európába) való kiszervezése pedig a feldolgozóiparban növelte az egy munkavállalóra jutó tőkét és csökkentette a munkaórákat, miközben a fejlett gazdaságok megtartották az elsősorban tőke- és tudásigényes tevékenységeket. Ezek a hatások viszont a 2008-as világválság után megszűntek: a Moore-törvény például már fizikai korlátok miatt elvesztette érvényét, a friendshoring és a reshoring jelenségei pedig részben visszafordították a kiszervezési folyamatot. A másik ok pedig a befektetések csökkenése számos szektorban. A tőkeberuházások mérséklődése az USA-ban 0,5, Európában 0,3, Japánban pedig 0,2 százalékkal lassította a termelékenység növekedését. Ez a visszaesés szinte minden szektort érintett a mezőgazdasági és bányászati szektor kivételével. A beruházások csökkenése összefüggésben áll a makrogazdasági bizonytalansággal és a kereslet csökkenésével, ami a 2010-es évekre stagnáláshoz vezetett, jellemzően alacsony kamatlábakkal és beruházásokkal. Vállalati felmérések szerint viszont
a cégek a befektetést gátló legfontosabb tényezőként a túlzott állami szabályozást érzékelik.
Sok reményt fűztek a digitalizációhoz, hogy a termelékenység újbóli felpörgetésének fő mozgatórugója lehet, de hatása egyelőre nem terjedt túl az információs és kommunikációs technológiai (IKT) szektoron.
A gyors sáv jó teljesítménye mögött a nagy arányú tőkebefektetés hatásai állnak
A gyors sávban elért termelékenységnövekedés jelentős része valószínűleg a fizikai és humán tőkébe való fektetésnek köszönhető. India digitális infrastruktúrájának és munkaerőkészségeinek korai fejlesztése az 1990-es években lehetővé tette számára, hogy globális IT-vezetőjévé váljon, különösen a szoftverek terén. A kelet- és közép-európai államok pedig azért tudták a szolgáltatások termelékenységét jelentősen növelni, mert hatékonyan vonzották be a külföldi működőtőke-befektetéseket.
A gyors sáv országai a gyártásban bonyolultabb ellátási láncokat építettek ki, kifinomultabb termékeket állítottak elő, és csatlakoztak a globális értékláncokhoz.
Kínában a feldolgozóipar volt a termelékenységnövekedés elsődleges motorja, és évi 2,6 százalékpontot adott hozzá a növekedéshez. A gyártás azért is fontos, mert olyan csatornát biztosít a K+F-be és az innovációba történő befektetéshez, amely elősegíti az általános termelékenységnövekedést, az iparcikkek kereskedelme a globális értékláncon belül pedig felgyorsítja a folyamatot. Mindemellett az erős ipar lehetővé teszi, hogy a gazdaságok előállítsák az urbanizációhoz, az infrastruktúrához és más ágazatok gépesítéséhez szükséges tőkejavakat.
A gyors sáv országai jellemzően magas nyomású gazdaságok, azaz egyszerre támogatják a munkapiaci aktivitás erősödését, illetve ösztönzik a termelékenységnövelő új technológiák átvételét és a beruházásokat. A gyors sávban a tőkebefektetés radikálisan magas, a GDP 20-40 százalékát teszi ki, ami a gyors termelékenységnövekedés hajtóereje, és a legtöbb esetben legalább annak 70-80 százalékát idézte elő. Empirikus eredmények szerint a magasabb beruházások összefüggnek a magasabb kibocsátással, az alacsonyabb inflációval, a jobb költségvetési és külső egyenleggel, valamint az alacsonyabb szegénységi rátával és egyenlőtlenséggel is.
Sokat számít viszont, hogy mibe ruháznak be az országok. A gyors sáv államai egyrészt fejlesztik a városokat, gépesítik a mezőgazdaságot, valamint a mezőgazdasági munkaerőt átterelik az építőiparba, valamint a szolgáltatási szektorba. Másrészt a bővülő szolgáltatási ágazatokban komoly sikereket érnek el, amelyek tőkét igényelnek, ha valóban termelékeny munkahelyeket akarnak létrehozni. Harmadrészt a gyártás kifinomultabbá és globálisabbá tétele lehetővé teszi az országnak, hogy a kibocsátása és a hozzáadott értéke túlmutasson az árucikkeken (bár ez gyakran nem növeli a foglalkoztatást). A K+F-be és más immateriális javakba történő befektetés pedig lehetővé teszi a gyártás összetettebbé válását, valamint növeli a termelékenységet minden típusú szolgáltatásban, a kórházaktól a digitális és informatikai rendszerekig. Mindezt a szilárd intézményrendszer, az innováció, valamint az oktatás teszi lehetővé, amelyek mind támogatják, de meg is követelik a befektetéseket. A gyors sávban haladó gazdaságok általában jól teljesítenek ezeken a területeken, míg a középső sávba tartozó gazdaságok vagy nem, vagy kevésbé sikeresen helyezték el az építőelemek egy részét, a lassú sávba tartozó gazdaságok pedig olyan strukturális kihívásokkal néznek szembe, mint a gyenge intézmények és az árutermeléstől való nagyarányú függőség.
A gyors sáv országai jellemzően megnyitják piacaikat a verseny és a külföldi befektetések előtt, illetve hatékony pénzügyi szektorokat hoznak létre. Ezekben az államokban a szakpolitika erős és stabil ösztönzőket határoz meg a magánberuházások számára. A nagyvállalatok kiemelt jelentőséggel bírnak, mivel elősegítik a beruházást és a növekedést, és integrálják a kisebb cégeket az értékláncaikba, így az utóbbiak is fejlődni tudnak. A nagyobb cégek többet tudnak beruházni és exportálni, könnyebben tudják átvenni a technológiát és fejleszteni a tehetségeket, jobban meg tudják fizetni dolgozóikat, és jobban tudnak a sokkokhoz is alkalmazkodni. Sok feltörekvő gazdaságban nagy arányban működnek olyan kis vállalkozások, amelyek méretükből kifolyólag nehezen tudják növelni termelékenységüket, így az országok is lassabban fejlődnek.
Az elmúlt 25 évben jelentős urbanizáció ment végbe, a feltörekvő gazdaságok városi lakosságának aránya átlagosan közel 10 százalékponttal nőtt az elmúlt negyedszázadban – Kínában ez az érték kiugróan magas 31 százalékponttal. Az, hogy melyik ország melyik fejlődési sávba került, nagy mértékben függ attól, hogy milyen sikeresen zajlott az urbanizációs folyamat – ez természetesen a már korábban városiasodó európai feltörekvő gazdaságok esetében kevésbé releváns szempont. Amint a vidéki munkavállalók a városba költöznek és elhagyják a mezőgazdaságot, termelékenyebb munkahelyeken kezdenek el dolgozni, többet keresnek, és növelik a megtakarításaikat és fogyasztásukat. A gyors sávba tartozó gazdaságoknak megvolt a hajlandósága és a kapacitása is arra, hogy közpénzeket fordítsanak olyan kritikus infrastruktúrákra, mint az út- és vasúthálózat, az energia- és távközlési rendszerek vagy az egészségügyi és oktatási létesítmények, amelyek ezt a folyamatot gördülékenyebbé teszik. A magyar gazdaságpolitika is pontosan ezt csinálja: ösztönzi a gyártási kapacitások növelését, miközben fejleszti az infrastruktúrát és a humán tőkét, ami egyenes utat biztosít a munkatermelékenység folyamatos bővülésének.
A világnak fel kell gyorsítania a termelékenység növekedését
Ma a világnak nagyobb szüksége van a termelékenység növelésére, mint bármikor korábban. Ez az egyetlen módja annak, hogy a kivívott életminőségünk és -színvonalunk fennmaradjon az energiaátállás, a demográfiai nehézségek és az ellátási láncok átrendeződésének ellenére is. A termelékenység növekedése a legjobb ellenszere az elmúlt két évtized eszközár-inflációjának is. Ha nem futtatjuk fel a termelékenységet, akkor vagy a Japán-féle stagnálás, vagy pedig a tartós infláció időszaka felé nézünk. A 2008-as pénzügyi világválság előtti termelékenységnövekedési ütem visszanyerését célzó befektetésekkel a fejlett gazdaságok 1500 és 8000 dollár közötti egy főre jutó GDP-növekedést érhetnek el 2030-ra. A beruházásokra azért van szükség, mert a világválságot követően a feldolgozóipar lelassult, részben az éles és tartós befektetési hiány miatt.
Ma azonban a digitalizációba, az automatizációba és a mesterséges intelligenciába történő befektetésekkel a termelékenység érdemi növekedése ismét elérhetővé válhat.
Kapcsolódó:
