Pásztor Anna: „Bármikor közelebb engedtem magamhoz egy ismeretlen nőt, annak rossz vége lett”
Az Anna and the Barbies vagány frontembere egészen mostanáig valahogy nem jött ki a nőkkel. Pásztor Anna őszintén mesélt arról, hogy mi változott, és hogy miért érti meg jobban a férfiakat.
Pásztor Anna az idén 20. születésnapját ünneplő, Fonogram-díjasAnna and the Barbies frontembere, a hazai zenei élet egyik karizmatikus szereplője. Széles közönséghez elérő, folyamatosan megújuló, sokszínű, érzékeny művész. Zenésztársaival együtt kitartó munkával, kreativitással és alázattal vált a hazai művészet egyik meghatározó alakjává.
- Egy négytagú fiúbanda élén állsz nőként. Szereted ezt a felállást?
- Nem igazán szeretek nőkkel dolgozni, nagyon rossz tapasztalataim vannak női munkatársakkal. Sokáig egyetlen nőben mertem megbízni, a saját édesanyámban. Bármikor máskor közelebb engedtem magamhoz egy ismeretlen nőt, előbb-utóbb rossz vége lett, és nem értem, hogy miért. Mindenesetre épp elég ilyen helyzettel találkoztam ahhoz, hogy ne akarjak nőkkel szorosan együttműködni.
- Tisztelnek a zenekar tagjai? Mégiscsak a rock’n’roll világáról beszélünk.
- Legyünk őszinték, rocksztárnak lenni nem büntetés. Szerencsésnek érzem magam, hogy ezzel foglalkozom.
Ami pedig a rock’n’roll világát illeti, olyan ez, mint a művészvilág: nem az számít, hogy mi a nemed, a legfontosabb kérdés, hogy elég jó legyél. Aki jó, azt tisztelik a társai, aki nem elég jó, az kiesik. Az én zenekarom sem azt nézi, hogy nő vagyok, hanem azt, hogy itt van egy ember előttünk, de vajon elég jól szerepel a színpadon? Töri a jeget előttünk, bármi is legyen? Tud kapcsolódni a közönséghez? Jól énekel? Ha ezek mennek, akkor nem fog elengedni a zenekar. Itt tényleg nem nézik, hogy nő vagyok, vagy férfi. Jó példa erre, amikor terhes voltam, akkor is én kaptam a legrosszabb helyet a koncertbuszban. Itt senki sem játssza meg magát, nyafogásnak pedig semmi keresnivalója a buszon, sem a színpadon, sem a próbateremben. Ez egy egyszerű, letisztult világ.
- Mindig is otthonosan érezted magad a férfiak világában?
- Mindig. Az öcsémmel igazi szövetség van köztünk. Három évvel fiatalabb, de amióta megszületett, ő a legjobb barátom, ő a legfőbb szövetségesem. De a zenekar többi tagjával is jól kijövök, értem a humorukat, jókat bulizok velük, minden adott ahhoz, hogy jó viszonyban álljunk egymással.
- Az elmúlt időszakban kezdtem el nyitni a nők felé is, mára egyre több nőben kezdek megbízni. Most például itt vagyunk a Ciklus fesztiválon, ahol Pirner Almával és Budai Lottival beszélgettem a színpadon a nőiességről, női sorsokról és női önérvényesítésről. Bár sosem leszek igazi nőcis nő, a többi női rock’n’roll előadóval együtt nekem is feladatom, hogy ott legyek a női körökben.
Ez néha szórakoztató, mert mi, fiús csajok, nem játszmázunk, mi azt mondjunk, amit gondolunk, nem fogunk édesen beszélgetni, és ez meglepő egy női társaságban,
pedig valójában nincs abban semmi rossz, ha egy nő merészebb, ha nem olyan visszafogott. Vagyis közeledek a nőkhöz, és tudom, hogy erre szükség van, mert egy új női magatartást látnak, amivel, ha mások is tudnak azonosulni, akkor nem fogják egyedül érezni magukat.
- Hogyan lehetsz ennyire magabiztos?
- Mindig saját magunkkal kell kezdeni. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy a stabil belső énkép nélkül nem tudunk fejlődni. Ahhoz, hogy felépítsünk egy megingathatatlan nőt vagy férfit, előbb meg kell teremteni a teljes belső stabiltást, amit én úgy képzelek el, mint egy ólomgolyót, amely megmozdíthatatlan. Nem mozdul, akár hideget kap, akár meleget. Na jó, néha egy kicsit meginoghat néha ez a belső stabilitás, elvégre emberek vagyunk és nem gépek. De nagyon fontos, hogy rövid időn belül visszaálljon a saját helyére. Ez kell ahhoz, hogy békében legyünk önmagunkkal, és ha ezt elérjük, ha sikerül megszilárdítani az önképünket, akkor hirtelen az egész világ egy jobb hely lesz. Túl sok oldalról kapunk pofonokat, néha engem is felborítanak ezek a pofonok, de megtanultam gyorsan elengedni és felülkerekedni rajta. Kérek minden nőt, hogy találja meg a belső stabilitását, mert utána minden megváltozik, minden jobb lesz.
A hármasikrek közül csak Olívia nyert szépségversenyt: „A testvéreim is nagyon szépek”
Csupor Olívia szülésznő, Miss Balaton nyertes, hármasiker. Magával ragadó fiatal nő, akit ikertestvérei neveztek be arra a versenyre, amelyet bármelyikük megnyerhetett volna.
Csupor Olívia a Miss Balaton 2022 győztese. Nem csak a fizikai adottságaival, hanem intelligenciájával és kedvességével is lenyűgözte a zsűrit. A hármasiker trió legidősebb tagja szülésznőként dolgozik, és nagyon elkötelezett szakmája mellett. Az elmúlt években példaképévé vált sok fiatal lánynak, ezzel inspirálva őket, hogy kövessék álmaikat és higgyenek önmagukban.
- Szülésznőként dolgozol, mégis indultál a Miss Balaton szépségversenyen, amelyet meg is nyertél. Melyik volt előbb: a modellkedés vagy a szülésznői praxis?
- Korábban sosem modellkedtem, nem jártam sem fotózásokra, sem divatbemutatókra. Őszintén szólva eszembe sem jutott, hogy ezzel kellene foglalkoznom, hiszen alacsony vagyok modellnek. Az ikertestvéreim és a barátnőim neveztek be a Miss Balaton szépségversenyre. A szüleim arra neveltek minket, hogy mindig a tanulás az első.
Vagyis a szülésznői karrier előbb volt, de úgy alakult, hogy az államvizsga után rögtön a Miss Balaton-ra mentem.
Ez a két dolog egyszerre zajlott, ebből a szülésznőség megmaradt, a Miss Balaton pedig egy csodálatos élmény lett, amely alatt sokat tanultam magamról. De modellnek semmi esetre sem nevezném magam, én egyszerűen megnyertem egy szépségversenyt. Érdekes és tanulságos volt, hogy míg a közönség csak azt látja, hogy ott vagyunk a színpadon és szépen mosolygunk, a háttérben nagyon komoly felkészülés folyik sok edzéssel, tudatos táplálkozással és koncentrációval.
Csupor Olívia ikertestvérei között a győzelem után
- Mondtad, hogy az ikertestvéreid neveztek a Miss Balatonra.
- Így történt. Semmit sem tudtam erről az egészről, nagyon meglepett, amikor jött a válasz, hogy bekerültem a válógatóba, majd mindig eggyel közelebb kerültem a versenyhez, végül megnyertem. Az egészet egy kihívásként fogtam fel. Egy pillanatra sem bántam meg hogy végigcsináltam, de biztos, hogy nem kezdeném elölről, nehéz volt ez az időszak, egyszerre koncentrálni az államvizsgára és szépségversenyre úgy, hogy mind a kettőben a legjobbat hozzam ki magamból.
- Ikrek vagytok. Ilyen alapon bármelyik ikertestvéred is megnyerhette volna a Miss Balatont, ha indul...
- A testvéreim nagyon szépek, viccelődöm is, hogy legközelebb én fogom benevezni őket a versenyre. De valójában egyikőnknek sincsenek ilyen ambíciói, sokkal inkább a közös vállalkozásunkra szeretnénk koncentrálni.
Ami pedig az ikerséget illeti, három petéjű ikrek vagyunk, tehát nem hasonlítunk egymásra annyira, mint az egypetéjű ikrek.
- Közös vállalkozást említettél. Hárman együtt alapítottatok egy céget?
- Nagyon jó közöttünk a kapcsolat, ezért bátran kezdtünk együtt építeni egy kisebb vállalkozást. Testvéreim és én is sokat babysitterkedtünk az egyetem mellett, mindig is ez volt a mi iskola melletti munkánk. Szeretjük a gyerekeket, és mivel az egyik ikertestvérem rendezvényszervezőként dolgozik, adta magát, hogy komolyabban foglalkozzunk ezzel a területtel, ezért megalapítottuk a Kids&More-t. Rendezvényekre készítünk gyereksarkokat, hogy például egy esküvőn vagy céges rendezvényen is mindig vigyázzon valaki a gyerekekre, míg a szülők nyugodtan szórakoznak. Ma már animátorokkal dolgozunk együtt. És bár mindenkinek van saját munkája, ami prioritást élvez, egyre nagyobb hangsúly helyeződik erre a közös vállalkozásra is.
Olívia a kórházi műszak előtt is sportolni jár.
- Miért éppen a szülészet? Sosem akartál mással foglalkozni?
- Állatorvos szerettem volna lenni, de nem hittem eléggé magamban, nem gondoltam, hogy sikerülhet bejutnom egy olyan egyetemre, ahol annyira magas pontszámok kellenek, mint az Állatorvostudományi Egyetem.
A másik nagy vágyam az volt, hogy orvos legyek, csakhogy az orvosi képzésre sem mertem jelentkezni, ezért kötöttem egy kompromisszumot magammal, és beadtam a jelentkezésemet szülésznői képzésre.
Később, amikor már szülésznőként dolgoztam, akkor ismertem fel, hogy milyen gyönyörű szakmát választottam. A kezeim között születik egy új család, és ez egy nagyszerű érzés. Ott lenni és segíteni az édesanyáknak nem mindig könnyű, ugyanakkor nagyon szép feladat. Hálás vagyok, hogy ezzel foglalkozom.
- Biztosan szeretnél te is gyerekeket. Mit szólnál hozzá, ha ikrek lennének?
- Nagyon örülnék neki. A munkám során látom, hogy valóban óriási csoda, amikor valaki ikreknek ad életet. Egy egygyermekes kismama is sok nehézséget él meg a várandósság alatt, nem beszélve a szülésről. Ehhez képest kettő vagy három gyermek kihordása különösen nehéz, amit szavakkal nem lehet leírni. Ez egy csoda, ugyanakkor egy óriási próbatétel is az ikres anyuka számára, én mindenesetre boldog lennék, ha ikreim születnének a jövőben.
A művészet sokszor a hiányból és a nehézségekből meríti a legnagyobb ihletet: Toulouse-Lautrec saját bevallása szerint soha nem lett volna festő, ha egészségesen születik.
A megszokottól eltérő fizikumuk mögött legtöbbször különféle spirituális okokat és különleges képességeket sejtettek. Ezek lehettek kifejezetten pozitív előjelűek- gondoljunk csak a magyar honfoglalók polidaktíliával (ötnél több ujjuk volt egy-egy kézen) „megáldott” táltosaira-, vagy épp ellenkezőleg: ártalmas, ördögi eredetűnek vélték, így sokszor, ha egy csecsemő látható fogyatékossággal született, őt és és anyját is elpusztította a közösség.
Bizonyos kultúrákban elterjedt volt az a hit, hogy az asszony „olyat szül”, amire terhessége idején rácsodálkozik.
Ilyen okot véltek felfedezni egy „pikkelyes testű lényt” szült ír asszony esetében, aki a Loch Ness-i szörnyet a tulajdon szemével látta.
Hasonló esetet 1066-ban is följegyeztek Kínában, ahol egy Chup'si nevű gazdaember szárnyasállatait megtizedelte egy macska. Bosszút állt az állaton: levágta mind a négy lábát. Később hasonló módon csonkított meg más macskákat is. Felesége, aki végignézte az állatok kínszenvedéseit, kétszer egymás után kar és láb nélküli gyermekeket szült.
Az idő múlásával (és leginkább persze a közoktatás elterjedésével) ezek a hiedelmek kikoptak a köztudatból, és a félelem helyét átvette a szánalom.
Hiszen milyen élete lehet mondjuk egy karok és lábak nélkül született embernek?
A választ most három olyan ember bemutatásával árnyaljuk, akik az élet által dobált citromokból bizony elég jó kis limonádét kevertek maguknak.
Vásári mutatványból sikeres festőnő: Sarah Biffen
1784-ben, egy sommerset-i farmer családba született Sarah Biffen, aki annak ellenére, hogy végtagok nélkül látta meg a napvilágot, ráadásul nő volt, egészen szép karriert futott be. Nem csak, hogy írni és olvasni is megtanult, de a család megélhetésének kiegészítéseként 13 évesen beállt egy vándorcirkuszba, ahol menet közben megtanult festeni is, így a „magamutogatásból” származó jövedelmét még alkalmi portékészítéssel is meg tudta toldani.
Az egyik vásáron aztán Morton akkori grófja, George Douglas is a vászna elé ült,
a gróf pedig annyira meg volt elégedve a végeredménnyel, hogy úgy döntött, finanszírozza a lány művészeti tanulmányait egy jeles festőnél.
Ennek köszönhetően 1816-tól Biffen önálló művészként tevékenykedett, nemesektől és királyi családoktól kapott megbízásokat. Egy korabeli újság így írt róla: „A hölgy (…) nyelvével könnyedén csomót tud kötni egyetlen hajszálra”.
Hírneve akkora volt, hogy Charles Dickens több regényében is utalt rá.
1824-ben férjhez ment egy bizonyos William Stephen Wright-hoz, akiről a kutatók minél többet próbálnak megtudni, annál több falba ütköznek. Annyi bizonyos, hogy a házasság nem tartott sokáig, viszont Biffen 1824-től 1841-ig Mrs. Wright-ként szignózta a képeit, ami nagyban nehezíti képeinek felkutatását.
Amikor Morton grófja 1827-ben meghalt, Biffen nemesi támogató nélkül maradt.
Anyagi gondjait végül Viktória királynő és több mecénás oldotta meg,
így a folyamatos turnézásban megfáradva, Liverpool-ban élhette nyugdíjas éveit egészen 66 évesen bekövetkezett haláláig.
2019-ben egyik önarckép-miniatúrája 137 500 fontért, azaz több, mint 60 millió forintért kelt el.
A bányászpalack nőfaló atyja: Matthias Buchinger
1674-ben, a németországi Ansbach-ban született az a Matthias Buchinger, akit szülei ugyan sokáig igyekeztek a világ szeme elől elrejteni, a karok és lábak nélküli polihisztor hírét végül hetedhét határon túl is megismerték.
Buchinger testi hiányosságait nem csak szellemi leleménnyel, hanem személyre szabott gyógyászati segédeszközökkel is ellensúlyozta.
Kézcsonkjaira rögzített, uszonyszerű „kezeivel” nem csak írni, festeni vagy kártyázni tudott, de rendszeresen mutatott be különféle bűvésztrükköket, kitűnően lőtt, és vagy féltucatnyi hangszeren tudott játszani.
Utóbbi tehetsége kiterjedt a dulcimer, az oboa, a trombita és a fuvola mellett saját fejlesztésű hangszereire is.
Vizuális művészete főleg mikrográfiákból áll: metszetein egyes rajzi elemek igazából megfelelő ívekben futó, egészen apró betűs szövegek, jellemzően bibliai zsoltárok vagy a Miatyánk. Egyik önarcképén saját haja is ezzel a technikával készült.
Elképesztő finommotorikájának köszönhető az is, hogy valószínűleg ő készítette a világ első bányászpalackját is (ez a palackba zárt hajómakett vagy életkép, türelemüvegnek is hívott alkotás ).
„Olyan jól tud kártyázni, kockázni, shuffleboardozni [tologatós társasjáték] és roly-polyzni [a rulett egyik őse] a művégtagjaival, ahogy sokan a kezükkel és a lábukkal sem tudnának” – írta róla James Paris, aki 1731. március 10-én látta egyik előadását.
Leleményessége nem csak szakmai téren volt lehengerlő: négyszer házasodott, és a pletykák szerint 70 szeretőjétől is bőven születtek gyermekei hivatalosan jegyzett 14 utódja mellett. Ezen tulajdonsága Don Juan-hoz hasonló hírt szerzett neki: az 1780-as években Angliában a
„Buckinger csizmája” kifejezést a vagina eufemizmusaként használták (mivel a férfiú egyetlen „végtagja” a pénisze volt).
Hosszas turnézás után végül Írországban telepedett le, ahol 65 éves korában halt meg.
A cigisodró Hernyó-ember: Randian herceg
A Randian herceg néven ismert személy, akinek valódi neve sajnálatos módon a történelem süllyesztőjében végezte, Demarara-ban (Brit Guyana) született 1871-ben, brit indiai rabszolgák gyermekeként.
A hasonló nehézségekkel született gyerekek abban az időben semmilyen ellátásra vagy segítségre nem számíthattak, ezért legtöbbjük nem is érte meg a felnőttkort. Randian azonban kivételesnek bizonyult: az önálló mozgáson kívül sikerült megtanulnia írni, festeni, vagy az olyan, számunkra egyszerű hétköznapi tevékenységeket is elvégezni, mint mondjuk a borotválkozás. Azonban jövője szülőföldjén nem tűnt fényesnek, ezért egyre a kiugrás lehetőségét kereste.
1889-ben végül meghívták az Egyesül Államokba a híres-hírhedt P.T.Barnum ( A legnagyobb showman) által vitt vándorcirkuszba.
A hozzá hasonló, különféle születési rendellenességgel rendelkező társulati tagok, mint
A világ legcsúnyább nője, az alig 1 méteres Hüvelyk Matyitábornok vagy
a 161 évesnek és George Washington dajkájának hazudott rabszolganő mellett Randian a Hernyó-ember nevet kapta.
A műsor részeként legtöbbször cigarettát sodort magának, meg is gyújtotta és el is szívta azt. Ezt a mutatványt az 1932-es Szörnyszülöttek című filmben az utókor is megtekintheti, mely egy torzszülötteket mutogató vándorcirkusz színfalai és egyetemes emberi játszmái mögé enged betekintést. Korát megelőző társadalomkritika és állásfoglalás, melybe sajnos minden jó szándék ellenére a rendező, Tod Browning bele is bukott.
Az alkotás egyébként mai napig megosztó. Annak idején Angliában 3 évre be is tiltották, és az eredeti hosszból is csak egy 60 perces változat maradt fenn, hiszen a filmen látható valamennyi színész saját teste látható. Semmi protézis, semmi filmtrükk, csak a nyers valóság.
Randiant életében jó humoráról, kellemes személyiségéről és kiemelkedő intelligenciájáról ismerték (négy nyelven beszélt, képzett asztalos volt, állítólag a dobozt, amelyben dohányzó készletét tartotta, szintén ő készítette el). Nem csoda hát, hogy végül sikeresen megházasodott, nyugdíjas éveit pedig családja körében tölthette New Jersey-beli farmján azzal a megnyugtató tudattal, hogy gyerekeinek már nem kell sem testi, sem anyagi nehézségekkel küzdeniük.
Deák Kristóf: „A végén a párommal, Ninával ott ültünk a székben, és nem bírtunk fölállni”
Deák Kristóf 2017-ben nyert Oscar-díjat a Mindenki című filmmel. Hogy lett rendező, ha a Műszaki Egyetemre járt? Mit csinál most? Többek közt erről beszélgettek Rutai Gáborral.
Deák Kristóf neve nem hangzik el úgy, hogy az Oscar kifejezés ne hangozzék el mellette. Már lassan fel is vehetné második keresztnévnek. A 41 éves filmes nem csak filmrendező, de vágó, forgatókönyvíró és filmproducer is egyben. Angliában él, legutolsó nagyjátékfilmje az Unoka, ami nagy siker volt 2022-ben. Sajátosan gondolkodik a fiatalon elnyert Oscar-díjáról.
- Hát így alakult. Mit lehet ezzel csinálni? Meg kell szokni. Most már hét év eltelt azóta és azt mondják, hogy már minden sejt lecserélődött, úgyhogy igazából én már teljesen másik ember vagyok. De sikerült szerintem lassan hozzászoknom, hogy ezzel együtt kell élnem.
- Ezek az édes súlyok az ember életében. Amit még érdekes lehet veled kapcsolatban elmondani, hogy hosszú ideig kollégák voltunk, bár lehet, hogy erről nem tudtunk. Az EstFM-en vezettél műsort, majd aztán abban a RádióCaféban is, ahol én is műsort vezettem.
- Bizony. Én voltam Rozsé, a Hófehérke visszatér 2. című műsorból, és aztán lett egy Simon Mondja című műsorunk, ami már egy városméretű betelefonálós vetélkedő volt, aztán a Hófehérke visszatér 3-mal jöttünk vissza, majd ezzel ért véget a pályafutásunk csúfos módon.
- A vége egy kiprovokált szituáció volt.
- Igen. Jópofa vagy, hogy a legcsúnyább résszel kell kezdenem, mert azért évek kemény munkájával építettük fel a Hófehérke visszatér 2-t, ami úgy indult, hogy az akkori főszerkesztőhöz bementünk, és azt mondtuk neki, hogy nagyon szeretnénk egy műsor csinálni, mert nagyon tetszik ez a rádió nekünk, és azt gondoljuk, hogy van egy szuper jó ötletünk. Nem volt. De sürgősen még aznap este megszültük. Volt egy sáv hajnali 2-kor hétfőn, tehát az a legrosszabb sáv, amikor mindenki már réges-rég alszik, azt megkaptuk, hogy ott hülyéskedjünk bármit. Igazából nem volt tétje valahogy senki számára, és azt gondoltuk, hogy csinálunk egy olyan műsort, ami egy éjszakai culture jamming.
Tehát szépen csöndben, a radar alatt csinálunk verziókat az Orson Welles-féle Világok harcára, vagyis úgy teszünk egy pár órán keresztül, mintha valami igaz lenne
és megnézzük, hogy aki betelefonál, az most el fogja hinni, és azért játszik velünk, vagy tudja, hogy ez egy játék, és azért játszik velünk, és mind a kettő nagyon vicces volt mindig.
- Nagyon szeretem ezt a műfajt én is. Még 2001-2002 környékén barátommal megalakítottunk egy világhírű zenekart. A Magic Wanders nevűt, és akkor a zenekaroknak még nem volt weblapja, de nekünk volt egy gyönyörű szép oldalunk, egy nagyon tehetséges grafikus csaj beállt ebbe a hülyeségbe, és megcsináltuk a weboldalt. Volt diszkográfiánk, lemezborítók, címek, interjúk, minden volt benne, csak zene nem. Engem rendszeresen interjúztak, mert olyan híreink voltak, hogy bejártuk a világot. Ezt évekig csináltuk. De térjünk vissza rátok, mert azt nem mondtad el, hogy hogy lett vége?
- Jól eltereltem a témát pedig. Csak nem engeded el. Úgy lett vége, hogy igazából kifulladtunk, meg más dolgok érdekeltek már minket akkor. Addigra mind a hárman a Filmművészeti Egyetemre jártunk, és elhatároztuk, hogy csinálunk egy olyan adást, amiért biztosan ki fognak rúgni minket. Arról szólt az adás, de nem viccelek, órákon keresztül, hogy elmondtuk, hogy éppen mit csinálunk. Tehát mintha most azt mondanám, hogy „én éppen most itt beszélek a mikrofonba, és te éppen bólogatsz. Itt balra tőlem ezen a tévén mennek ezek a kis kukacok, és most megint mondok egy mondatot.” És nem viccelek, másfél órán keresztül tudtuk folytatni, lehet, hogy néha zenei betétek voltak, de miután az igazi, egyetlen és első valóságról szóló műsort megcsináltuk, utána kirúgtak minket.
- Pedig ennél real-ebbet nehéz elképzelni. Jó, akkor mindenesetre a terv bevált, a műsor véget ért.
- Nem tudom, hogy ez volt-e a legjobb terv, de akkor ez tűnt jónak. Hát ilyen huszonévesek voltunk.
- …és innen már egyenes út vetetett az Oscar színpadig.
- 15 év, két pislogás, és már ott is voltunk. Igen.
- A rendezői szakma rendkívül összetett, egy filmben tulajdonképpen mindent a rendező old meg helyetted, kvázi a szádba adja a gondolatokat, hogy hol kell szünetet tartani, hol kell magadat rosszul érezni.
- A filmrendező szerintem akkor végzett igazán ügyes munkát, - én is mindig erre törekszem -, hogyha nem adagol kiskanállal mindent a nézőnek.
A kedvenc példám a Saul fia, annak a filmnek a nagy részét a néző hozza oda a moziba a fejében és utána csak megnyom a rendező egy gombot, és hallunk egy pár hangot, és mögé tesszük, és nem is látjuk azt, hogy mi van, csak oda képzeljük.
Tehát ugyanígy meg ezer más trükkel egy rendező el tudja azt érni, hogy nagyon megmozdítsa a nézőben is a lelket és az emlékeket, és amikor azok elkezdenek dolgozni, akkor kezd el igazán hatni egy film. Akkor tud úgy hatni, hogy akkor is hat, amikor kimész a moziból, és még egy nappal később is, meg egy héttel később is eszedbe jut egy mondat, vagy egy pillanat, vagy valami. Tehát ezek a nagyon szuper dolgok, és az általában nem az, amikor mikrogrammra ki van találva, hogy mit látsz, és mit hallasz, és mit kapsz, hanem amikor jön valami olyasmi, amitől egy olyan gellert kap az egész, hogy soha nem felejted el. Szóval szerintem az a szép ebben a szakmában, hogy nagyon sokan dolgozunk együtt valamin, és hogyha sikerül azt elérni, hogy mindenki ilyen érzékeny módon szűrje át magán, és beletegye azt a kis pici valami gellert, akkor egyre több esély van arra, hogy egyre több nézőnél valahogy betalál az a dolog.
- Van a klasszikus színházi rendező, aki órákat tölt egy-egy karakter megformálásával a színésszel, de te egy másik világból érkeztél a rendezői szakmába, mennyire szereted azt a fajta munkát, amikor egy színészt kell instruálni?
- Nagyon! Nagyon, de én arra lettem nevelve Angliában, hogy teljesen egyenértékű alkotótársként dolgozzak a színészekkel, és ne akarjam apróra előírni nekik, hogy mit, hogyan csináljanak, mert teljesen fölösleges. A színpad sokkal több mindent elvisel, de vannak olyan színpadi rendezési technikák, amiket filmben is használunk. Például
én nem mondom meg Pogány Juditnak, (az Unoka című filmben van egy monológja), hogy ott mikor gördüljön le a könnycsepp, meg ilyesmi,
de azt például azért megbeszéltük, hogy milyen utat járjon be, és körülbelül hol tartson a monológban a téren belül, és körülbelül hol lépjen közelebb az Unokájához, akihez beszél, és a többi. Ugyanez érvényes nyilván a kellékek használatára, a jelmez használatára, a térben való mozgásra, orientációra, stb. Próbál az ember adni olyan mankókat, segítségeket, amikbe bele tud kapaszkodni a színész, hogy aztán utána azokon tudjon úgymond „végiglovagolni” és közben történjen valami vele a térben, ami ad egy plusz réteget a tartalomhoz.
- Miért nem foglalkoztál eddig szépirodalmi művekkel?
- Nagyon sok szépirodalmi kedvencem van, nagyon sok novella is. Azt vettem észre, hogy általában a novellák adaptációi azok, amik nekem filmen tetszenek. Tehát nekem a novella az a nagyjátékfilm, és a regény az meg az epikus hosszúságú sorozat. Azért az igazán-igazán jó szépirodalmi művek nagyon nehezen megfilmesíthetőek. Nekem azok az irodalmi alkotások, amikhez hozzányúlnék, azok ilyen óriási nagy „szent tehenek” igazából. Én még nem tartok ott szerintem a karrieremben, hogy ezeket elkezdjem.
- Mik ezek?
- Mondjuk az Umberto Eco-nak A Foucault-inga című regénye, az nekem az egyik bibliám, hihetetlenül betalált, és számtalanszor olvastam. Egyébként nagyon izgalmas is, és olyan dolgokról szól, amikről én egyébként szeretnék beszélni. Aki nem olvasta, annak azt tanácsolom, amit maga Eco is tanácsolt egyébként, hogy az első ötven oldalon valahogy küzdje át magát, mert az direkt olyan szemétre van írva, hogy csak az maradjon talpon, aki igazán értő olvasója lesz a könyvnek. Ezen egy kicsit át kell küzdeni magát az emberek, és utána viszont egy olyan összeesküvés-elméletes thriller, hogy
a Da Vinci kód az elmehet a fenébe. Az egy semmi ehhez képest. Sőt, igazából a Da Vinci kód az innen lett lopva, de egyébként is elmehet a fenébe.
Ha A Foucault-ingából tudnék egy sorozatot csinálni még életemben, akkor azt hiszem, hogy elégedetten távoznék. De van például Kurt Vonnegut regény is, a Macskabölcső. Jó lenne ilyen popularizáltabb formában egy szélesebb közönségnek átadni ezt a bölcsességet, ami ezekben a könyvekben van.
- Neked milyen kötődésed volt bármikor is a szépirodalomhoz, akár a költészethez?
- Ezt mindenképpen anyukámra kell, hogy fogjam, ő is imádott olvasni, négy éves korától olvasott már, ha jól emlékszem. Én is négy éves koromtól olvastam, és olyan mázlim volt, hogy az általános iskolában volt pont annyi protekcióm, hogy nem kaptam egyest magatartásból azért, mert végig a pad alatt olvastam, hanem hagytak. És akkor az ADHD-mat valahogy sikerült szublimálni, és ennek ellenére valahogy mégis tudtam figyelni, és a felelésnél el tudtam mondani, amit kellett.
- Egyébként tudsz filmet nézni? Én például több ezer verset írtam, így sokszor zavar az, ha másét olvasom, és tök jól lenne mondjuk élvezni és nem azt látni, mit írtam volna másképp.
- Szerintem egész jól tudok filmet nézni, és ez sok munka eredménye. Ha lépten-nyomon fennakadok azon, hogy „jesszusom ez mi, és miért, és hogyan?”, az borzasztó érzés, és nagyon nehéz. Azért el tudok veszni jó filmekben, és nem is kell hozzá olyan sok. Fiatal koromban mindent elemző szemmel néztem, mert tudni akartam, hogy hogyan csinálták azt, amit csináltak, tehát még a jó dolgokat sem tudtam teljesen élvezni, és akkor tényleg nagyon kiemelkedőnek kellett lennie egy filmnek, hogy elkapjon. Aztán amikor beletanultam egy picit a filmkészítésbe, akkor ezt elkezdtem elengedni, ez
mára odáig fajult, hogy legföljebb arra vagyok kíváncsi, hogy hogyan lehet azt olcsón megcsinálni, vagy költséghatékonyan, egy egyszerű mobiltelefonnal.
- Olyan volt már, hogy megnéztél egy filmet, és a végén jöttél rá, hogy teljesen civil voltál, és meg kellett nézned újra, hogy mi miatt működött?
- Hát érdekes kérdés. A Minden, mindenhol, mindenkor, az egy kicsit olyan volt. Annyira letaglózott, annyira átgőzhengerezett rajtam, hogy ott teljesen elfelejtettem, hogy én egy filmes vagyok. Ez egy nagyon megosztó film, nagyon sok mindenkinek nagyon tetszik, és nagyon sok mindenkinek nagyon nem tetszik. Tavaly nyerte meg az összes létező Oscar díjat. A végén párommal, Ninával ott ültünk a székben, és nem bírtunk fölállni, és csak mondtuk, hogy azt a... Ez mi volt? És tényleg, ugye sírva fakad az ember konkrétan, amikor két kavics némán beszélget, az a jelenet, és nem tudsz mit kezdeni magaddal, mert tényleg úgy van ez a film kitalálva, hogy minden érzelmet átélsz, hogyha hagyod magad. Nekem kellett egy pár nap, meg egy újranézés, meg egy pár vita a filmről ahhoz, hogy helyre kerüljön, hogy itt mi történt.
- Mivel foglalkozol most, miben vagy benne nyakig, mire készülsz, mire számíthatunk tőled?
- Egy magyar vonatkozású dologban vagyok nyakig, azt még nem jelentettük be, úgyhogy olyan sok mindent nem tudok róla mondani, de egy számomra nagyon kedves színdarab adaptációján dolgozunk, amit még remélem, idén le fogunk forgatni, és dolgozom egy pár külföldi vonatkozású terven is. De tudod, van az a pont, amikor az ember elmegy turnézni a médiába, hogy akkor most reklámozza az éppen aktuális dolgot. Most nincs ilyen. Ha nem született meg a gyermek, akkor nem szeretem még előre kiönteni a fürdővízzel együtt.
Daniel Humm neve a modern gasztronómia világában egyet jelent az innovációval, a kiváló minőséggel és a kreativitással. A svájci származású séf nemcsak kulináris remekműveiről ismert, hanem arról is, hogy újradefiniálta, mit jelent a fine dining élmény. Bár a 48 éves férfi New Yorkban érte el élete legnagyobb sikereit,
a négy nyelvű és -kultúrájú Svájcban született, és már gyerekként ott lábatlankodott a konyhában, hogy ellesse anyukájától és nagymamájától a hagyományos svájci ételek készítését.
Elég hamar kiderült, hogy kivételes tehetség. 14 éves korában már egy helyi étteremben dolgozott, ahol jól begyakorolta a klasszikus európai főzési technikákat. Sokaknak ez elég is lenne, de Daniel ennél jóval többre vágyott.
Az első Michelin-csillag
A fiatal séf karrierje igazán akkor indult be, amikor a Gasthaus zum Gupf nevű étteremben kezdett dolgozni.
Elég gyorsan megkapta első Michelin-csillagát, mindössze 24 éves volt ekkor, és ez ráirányította a nemzetközi figyelmet.
Kreatív ötletei és a helyi alapanyagok iránti elkötelezettsége villámgyorsan híressé tette őt a kulinária világában. Három évvel később ki is költözött Amerikába, San Franciscóban lett vezető séf. Minden helyi elismerést besöpört, de ezzel sem elégedett meg. Harminc éves korában már New Yorkban dolgozott, az egyik ismert étterem vezető séfje lett.
Az Eleven Madison Park élén
2006-ban újabb költözés következett tehát, Humm New Yorkba költözött, hogy az Eleven Madison Park étterem séfje legyen. Az étterem Manhattan egyik legszebb parkjára, a Madison Square Parkra néz. A hely, amely addig is elismert volt, Daniel Humm irányítása alatt a világ egyik legjobb éttermévé vált.
Amikor lehetősége adódott rá, 2011-ben meg is vette, és egy új koncepciót vezetett be, amely a szezonális alapanyagokra és a tökéletes vendégélményre helyezte a hangsúlyt.
Az Eleven Madison Park azóta három Michelin-csillagot kapott, és többször is elnyerte a Világ Legjobb Étterme címet. Ha be szeretnél jelentkezni, hónapokra előre tervezz, és számolj azzal is, hogy egy-egy degusztációs menüsor 3-400 dollárba kerül.
Sokaknak ez is elég lenne, de Daniel még ennél is többre vágyott.
Michelin-csillagos vegán konyha?
Daniel Humm nemcsak arról ismert, hogy kiváló minőségű ételekkel kényezteti el a vendégeit, hanem arról is, hogy folyamatosan újít és feszegeti a gasztronómia határait. A 2020-as koronavírus-járvány drámai hatással volt az éttermekre világszerte, és ez alól az Eleven Madison Park sem volt kivétel. Az étterem hosszú időre bezárt, és ez az időszak lehetőséget adott Humm-nak arra, hogy átgondolja a hely jövőjét. A pandémia rávilágított a fenntarthatóság és az élelmiszer-ellátás törékenységére, ami inspirálta a séfet, hogy új irányt keressen.
Arra jutott, hogy 15 év után valami sokkal izgalmasabbal szeretne foglalkozni.
Merész húzással úgy döntött, hogy kipróbál valamit, amit előtte soha senki nem mert még meglépni, és az Eleven Madison Park étlapját teljesen növényi alapúra változtatja.
Ez a radikális lépés hatalmas visszhangot keltett a kulináris világban, és a legtöbben nem azt emelték ki, hogy milyen jó ötlet, hanem bátorságát sokkal inkább ostobaságnak nevezték. De a séf nem engedett az elképzeléséből, és megkereste azokat a kollégákat, akik elég elkötelezettek és elég tudásuk van ahhoz, hogy a teljesen vegán fine-dining éttermet sikerre vigyék vele.
Az újranyitáskor ezt írta ki a facebook oldalukra: „Barátaim, közel 15 hónappal azután írom ezt, hogy bezártuk az éttermünket, és nagyon izgatottan osztom meg veletek, hogy június 10-én újra megnyitjuk az Eleven Madison Parkot.
A világjárvány térdre kényszerítette az iparágunkat. A bezárásunkkal a csapatunk nagy részét elbocsátottuk, és tényleg nem tudtuk, hogy lesz-e még Eleven Madison Park.... - egyértelmű volt, hogy mindazok után, amit az elmúlt évben átéltünk, nem tudjuk ugyanazt az éttermet megnyitni.
Ennek tudatában örömmel osztom meg, hogy úgy döntöttünk, hogy növényi alapú menüt fogunk felszolgálni, amelyben nem használunk állati eredetű termékeket - minden ételünk zöldségekből készül, mind a földből, mind a tengerből, valamint gyümölcsökből, hüvelyesekből, gombákból, gabonákból és még sok minden másból.”
A Fine Dining újraértelmezése
Bármekkora megbotránkozást is keltett szakmai körökben a bátor döntés, bármennyire húzták is a szájukat az Eleven Madison Park törzsvendégei, az étterem növényi alapú koncepciója nemcsak a fenntarthatóságot, hanem a fine dining újraértelmezését is zászlójára tűzte.
Humm hisz abban, hogy a csúcsgasztronómia az állati eredetű alapanyagok használata nélkül is lehet érdekes, és hogy a húsevők az ő kedvéért be fognak menni egy teljesen vegán étterembe.
És amiben hisz, azt meg is csinálja. Már meg sem lepődünk, hogy igaza lett. Az étterem mára még népszerűbb, mint valaha.
Daniel új utakat nyitott a séfek és az éttermek számára világszerte. Kiderült, hogy a teljesen vegán menü ugyanazt a luxust és kifinomultságot tudja nyújtani, mint a korábbi, csak környezetbarátabb módon.
Művészet a tányéron
A kreatív séf számára a látvány legalább annyira fontos, mint az íz, amikor vegán ételeit készíti. A fine dining világában az étkezési élmény nemcsak az ízlelőbimbókat, hanem a szemet is gyönyörködteti. Humm ételei pedig ezt az esztétikai élményt tökéletesen megtestesítik, és ez alól az új, növényi alapú menüje sem kivétel.
„Az ételek látványának olyannak kell lennie, hogy az első pillantásra lenyűgözze a vendégeket. Az étel a művészet egy formája, és ezt a művészetet minden tálalásnál meg kell mutatni”
A séf és csapata tehát nagy figyelmet fordítanak arra, hogy az ételek látványosak és művésziek legyenek. Színekben és textúrákban gazdagok, ami már önmagában is különleges élményt nyújt.
Inspiráció a természetből
Az új vegán menü kialakítása során Daniel Humm a természetből merített inspirációt. Az ételek gyakran a természetes formákat és színeket idézik, ezzel is erősítve a kapcsolatot az alapanyagokkal. A dekoratív elemek, mint például a virágok, levelek és egyéb növényi díszítések nemcsak a látványnak adnak, hanem az ízvilágnak is.
Daniel Humm számára az ételek elkészítése és tálalása művészi folyamat. Minden egyes tányért gondosan megtervez, hogy a lehető legnagyobb vizuális hatást érje el.
„Az ételnek olyan műalkotásnak kell lennie, amit a vendégek nemcsak megkóstolnak, hanem csodálnak is”
– mondta Humm ugyanabban az interjúban. Ez a szemlélet különösen fontos egy vegán menü esetében, ahol az alapanyagok változatossága és szépsége komoly kihívás elé állítja a séfeket.
A sokszoros Michelin-csillagos séf mindig is a kulináris innováció élvonalában állt. Az, hogy az Eleven Madison Parkot vegán étteremmé alakította, lehetőséget adott számára, hogy új utakat és technikákat fedezzen fel a növényi alapú főzés terén. Ez a kihívás inspirálta őt, hogy még kreatívabb legyen, és új ízeket és textúrákat hozzon létre. Egy dolog azonban komoly bizonytalanságot szült:
képes-e egy totál vegán étterem megtartani a 3 Michelin-csillagot?
Hamarosan kiderült, hogy igen. 2022 nyarán, néhány hónappal a nyitás után bejelentették, hogy a Michelin-csillag ellenőrei eléggé elégedettek voltak, és az étterem megtarthatta az összes csillagát. Aztán 2023-ban is.
Így írt erről a guide: „Daniel Humm séf a modern elegancia e temploma felett áll, és buzgón törekszik a mesteri pontosságra… A személyzet öltönyeitől a kézzel fújt vázákig minden egyedi készítésű.
A növényi alapú menü a luxusétkezések merész víziója, és páratlan magasságokba emeli a koncepciót.
A frissen sült, finoman ropogósra sütött, hamis vajjal kínált vegán zsemle varázslatos alkotás. A kaviárt utánzó tonburi quenelle, amelyet tormakrémmel tálalnak tökmagvajjal megkent retek tostada kíséretében, egyszerűen lenyűgöző.
A spenótba csomagolt és morzsával díszített párolt seitan ínycsiklandó mártással van feldobva.
A desszertek, például egy fagyasztott cseresznyevirág és rózsaszirom eperrel díszítve, ugyanilyen jól sikerültek.”
Vendégek reakciói
Az Eleven Madison Park vegán átalakulása vegyes reakciókat váltott ki a vendégekből. Sokan üdvözölték az új irányt és dicsérték az ételek szépségét és a séf ötletességét.
Mások hiányolták a korábbi menü állati eredetű ételeit. Azonban a legtöbb visszajelzés pozitív volt, a legtöbb vendég értékelte Humm bátorságát és elkötelezettségét a fenntarthatóság iránt.
Sokan kiemelik, hogy az étteremben való étkezés olyan élményt nyújtott számukra, mint egy művészeti kiállításon vettek volna részt, ahol minden fogás egy-egy műalkotás.
Aki egyszer is beült már az étterembe, oda van a látványvilágáért és azért, ahogy mindaz az ízekhez kapcsolódik.
Az élmény újradefiniálása
Daniel Humm sosem rejtette véka alá, hogy szerinte az étteremélmény több, mint ami a tányéron van.
„Itt az ideje, hogy újradefiniáljuk a luxust mint egy olyan élményt, amely magasabb célt szolgál és valódi kapcsolatot tart fenn a közösséggel”
– nyilatkozta. Az Eleven Madison Park új koncepciója nemcsak az ételek minőségére és ízére összpontosít, hanem arra is, hogy mélyebb kapcsolatot alakítson ki a helyi közösségekkel és a bolygóval is.
A séf ugyanis elkötelezett a fenntarthatóság iránt. Nemcsak a konyhában, hanem azon kívül is nagy hatással van mindenkire. 2017-ben létrehozta a Rethink Food nevű jótékonysági szervezetet, amely az élelmiszer-pazarlás elleni küzdelemre és a rászorulók támogatására összpontosít. A szervezet a New York-i éttermek felesleges ételeit gyűjti össze és osztja szét a rászorulók között, így biztosítva, hogy senki ne maradjon éhesen.
A szervezet egyik jelentős projektje volt, amikor a COVID-19 járvány idején a lezárt éttermek konyháit közösségi konyhává alakította, hogy meleg ételt biztosítsanak a rászorulóknak.
A Rethink Food nemcsak az élelmiszer-pazarlás csökkentésére összpontosít, hanem arra is, hogy a tápláló és egészséges ételek mindenki számára elérhetőek legyenek. A szervezet célja, hogy hosszú távon fenntartható élelmiszer-rendszereket hozzon létre, amelyek csökkentik a pazarlást és támogatják a helyi közösségeket.
Daniel Humm még csak 48 éves, és már övé a Világ Legjobb Étterme. Hobbija a futás és a biciklizés, és úgy tűnik, már rég nemcsak a konyhában, hanem azon kívül is nagy hatással van a világra.
