A rendkívüli tehetség elviselhetetlen terhe

Kedves biztos úr, jó, hogy újra látom, annak ellenére, hogy egyértelmű: az öröm nem kölcsönös. Őszintén szólva meg is értem, miért nem. A felületes szemlélő számára úgy tűnhet, valóban megállnak a csendháborítás és a paranoid őrjöngés vádjai, amelyekre hivatkozva a szomszédjaim szokták rendszeresen rám hívni a kedves biztos urat. Azonban biztosíthatom: viselkedésem hátterében nem az említett rágalmak, hanem egyetlen, ám annál erőteljesebb tényező munkál. Ez pedig nem más, mint a rendkívüli tehetség elviselhetetlen terhe.

Rendkívüli tehetségemre a targoncán döbbentem rá. Tudja a kedves biztos úr: kötelező felszerelésünk része a fülvédő, amely a környezeti zajokat csökkenti a károsnak ítélt határérték alá, egyszersmind egy mikrofon is van rajta, a műszakvezetővel való kommunikációt biztosítandó. A targoncázás jó móka – amíg rá nem döbbentem rendkívüli tehetségemre, úgyszólván a hivatásomnak is tekintettem –, de az első három óra elteltével hajlamos unalmassá válni. Így hát munka közben rendszeresen énekléssel szoktam szórakoztatni magam. Egy délelőtt azonban elfelejtettem kikapcsolni a mikrofonomat. Ültem a targoncán, furikáztam a raklapokat a rámpa meg a raktár között, és fogalmam sem volt arról, hogy a műszakvezető kihangosított a hangszórórendszeren át, így az egész üzem hallgathatta, hogyan szól az én előadásomban az Egyszer megjavulok én. Attól kezdve a kocsmában néhány feles után rendszeresen ezt a dalt követelték tőlem a kollégák, és produkciómat rendre tapssal, kurjongatással és további felesekkel jutalmazták. Így tudatosult bennem rendkívüli tehetségem ténye.