Legutóbb a 90. születésnapja után beszélgettünk Gyurkovics Zsuzsával, belegondolni is furcsa, hogy azóta már öt év eltelt. A színésznő lepődik meg rajta a legjobban, hogy valójában nem tavaly, hanem még 2019-ben találkoztunk. Pedig lobogtatja kezében az akkori újságot, a címet emlegeti.
– Nehogy elfelejtsem, hogy színésznő voltam! Ez lenne a lényeg, igen. Hiszen rengeteg sokat játszottam, gyönyörű főszerepeket a Madáchban, a Nemzetiben. Boldog is voltam, szeretet vett körül egész életemben, a gyerekeim és családom körében – mondja. – Ennek tudja be, hogy már a 95. születésnapját köszönthette? – Száz százalékig – válaszolja.
A járványévekről azt gondoltuk, örökké fognak tartani. Most mégis mintha egy pillanat alatt teltek volna el. – Elmentek, és nem is tartottuk nyilván. Mert ami rossz, azt én nem tartom nyilván. Igyekszem előrevenni, ami jó, és amiből még meríthetek az élethez – mondja a színésznő. Számára ráadásul más egészségügyi gondokat is hoztak az elmúlt évek. Combnyaktöréssel feküdt, majdnem egy évig járni sem igen tudott. De még ebben is képes volt meglátni a jót. – Két híres orvos műtött, apa és fia: a két Hangody. Csodálatosak együtt. Hallgattam, ahogy beszélnek egymás közt: mennyi szeretet volt abban! Ez az én életem alapja is: a szeretet.
Gyurkovics Zsuzsa férje is orvos volt, Cséffalvay Tibor szülész-nőgyógyász, akiért a színésznő még azt is vállalta annak idején, hogy kiköltözzenek az NDK-ba. A hatvanas években számos keletnémet orvos disszidált Nyugat-Berlinbe, a helyükre pedig magyar orvosok jelentkeztek. – A férjem három hétig le sem szállt a műtősszékről, annyit operált. Ilyen volt akkor az életünk – mondja Gyurkovics Zsuzsa. Akkorra már ismert színésznő volt, de utána évekig hiába vágyott fontos szerepekre. Olyan filmekkel a háta mögött vállalta az utat, mint a 2×2 néha 5 vagy a Timur és csapata, de egy színpadon állt Bajor Gizivel és Márkus Lászlóval is. Lehotay Árpád fedezte fel a Tótkomlósról érkezett színésznőt, aki a Gobbi Hilda által létrehozott Horváth Árpád Színészkollégiumban együtt lakott Máthé Erzsivel és Psota Irénnel. És a rendkívüli felsorolás itt még messze nem ér véget.
– Gombaszögi Ella és Frida is csodálatosak voltak. Kálmán Gyurit, Berek Katit és engem Frida tanított. Minden, ami udvariasság és elegancia, azt Frida megtanította. Hozzá jártunk a Várba, a Dísz térre. Olyan elegáns nők voltak Ellával együtt, olyan nagytudásúak! Úrinők, a szó jó értelmében – idézi fel Gyurkovics Zsuzsa. Nem akármilyen család volt az övék. Gombaszögi Frida például ekkoriban már Heltai Jenő Kossuth-díjas íróval élt házasságban. Gyurkovics Zsuzsa szerint a leereszkedő stílus sosem volt jellemző rájuk, inkább úgy bántak velük, mint fiatal tehetségekkel, akiket segíteni kell. Igaz, mindig megkövetelték az illemet: „ha rosszul ültél, akkor föl kellett állni, majd újra leülni”.
Gyurkovics Zsuzsa tótkomlósiként egy egészen másfajta világból jött. Kétszázhetven évre vezeti vissza a családfáját, a felmenői szlovák területről érkeztek, a színésznő máig kiválóan beszél szlovákul. – Ha titkot akartunk megosztani, hát szlovákul tettük. Vagy elmentünk a Száraz-érre, esetleg a toronyba föl, és szlovákul beszéltünk. Senki nem tudta, miért. Mi igen: hogy megosszuk a titkainkat – meséli. Emlékszik még a nagyszüleire, így a nagyapjára is, aki szlovákul tanította őket. Minden vasárnap délben leültek az asztal mellé, és hallgatták őt, hogy mit hogyan kell mondani.
Lehotay Árpád fedezte fel – „csodálatos ember volt, az alapítóm!” –, majd hamar, huszonkét évesen férjhez is ment. Igaz, az akkori időket tekintve nem éreznénk ezt korainak, de szerinte mégis rendkívüli volt. – Én nem barátot fogadtam, mint a többiek. Hanem afféle tótkomlósi módon, rögtön a legbensőségesebb barátságot és szerelmet. Másként nem ment a buli. Férjem híres pécsi családból jött, és én is megbízható voltam számukra, mint falusi kislány, aki tisztalelkű, és próbál szeretettel élni. Mert nekünk más nem jött be – mondja.
Bajor Gizinél kezdett beugró színésznőként. Kolléganője, aki játszott volna a darabban, disszidált, este pedig előadás volt, kellett valaki. Eljátszotta hát Bajor karakterének szobalányát. – Bajor Gizi tanította meg, hogyan kell meghajolni. Mert nem szabad akárhogy, főleg egy olyan bárónőnél, mint ő volt – emlékezik. A Blaha Lujza téren álló Nemzeti Színházban is sokat játszott. Szívesen emlékszik még az apróságokra is: a kapu közelében volt a büfé, mindannyian ott álltak, ha megéheztek. Bajor Gizi mellett együtt játszott Gábor Miklóssal, Ferrari Violettával is. Vele szintén jó barátnők voltak.
– Olaszországba én vittem ki autóval Violettát (az 1956-ban emigrált színésznő édesapja olasz volt – a szerk.). Nem is egyszer, több nyáron át – idézi fel, majd rögtön beugrik neki Kovács Kati dala, máris énekli: „egy nyáron át azt hittem én, a napsugár csak az enyém.” Zenthe Ferenccel a Száz nap házasságban játszottak együtt a Madáchban, azt is nagyon szerette. Mezey Mária, aki szintén a darabban volt, akkoriban ment férjhez egy nála húsz évvel fiatalabb férfihoz – idézi fel nevetve. Az előadásról az Esti Hírlap azt írta egyébként 1958 karácsonyán: „A két fiatalt alakító Gyurkovics Zsuzsa és Zenthe Ferenc kitűnő, Gyurkovics Zsuzsa a játékosság és lendület mellett az érzelem őszinte hangjait és a drámai erőt is meg tudja szólaltatni. A fiát agyonszerető szalontulajdonos anya szerepében Mezey Mária egészen kiválót alkot: egyszerre nevetséges és tragikus, gyűlöletes és szánalomra méltó.”
Vass Éva is játszott velük, nagy zűr is volt, mert őt meg a rendező, „Bán Frici bácsi” szerette, de nagyon (Bán Frigyes filmrendező volt Vass Éva első férje – a szerk.). Hiába, Vass Éva végül Gábor Miklóst választotta, „aztán vidékre mentek”. Majd mutatja tovább a képeket: „Ez meg egy önálló est volt a kis Madáchban, sanzonokat énekeltem.” Itt van ez a kötegnyi kép, fotó, meséli, mégis ritkán nézi őket, „és így nem tudom, hogy ki vagyok”. De rögtön lép is tovább: „nem baj, nem baj. Sebaj.”
Az ötvenes évek emblematikus filmvígjátékában is majdnem más szerepelt helyette. Géczy Dorottyát láthattuk volna a 2×2 néha 5-ben, de megbetegedett, a filmben egyébként nem szereplő Sinkovits Imre pedig felvetette: „megoldja helyette Gyurkovics”. A színésznő úgy fogalmaz, Sinkovits volt a nagy kritikusuk, egy ilyen ajánlás sokat számított: már vitték is fel a Hármashatár-hegyre, ahol a külső jeleneteket forgatták.
A színésznő közvetlensége egyértelmű lehet annak, aki találkozik vele. Nekünk például rögtön megígéri, hogy ha jók leszünk, szaval nekünk egy székely népballadát. Majd rögtön bele is kezd. Gyerekként is jellemző volt rá: a boltban egyszer csak verselni kezdett, minden arra járónak hallgatnia kellett. – Ha akarták, ha nem – nevet.
Az NDK-ban már kevesebb lehetőséget kapott, bár sanzonokat időnként mégis csak énekelhetett. Neki, akit máig Edith Piaf egyik legjobb megformálójaként ismerünk, ez is fontos volt. Egy csehszlovák énekessel közösen csináltak nemzetiségi estet, ki-ki a maga nyelvén. – Boldogok voltunk, hogy meg tudtuk oldani. Aztán otthon maradtam, „megnyugodtam”. A fene majd megevett valójában a szerepek után. De hát nem volt mit csinálni. Magam vállaltam ezt a két gyönyörű fiammal – meséli Gyurkovics Zsuzsa, akit gyermeke ma is csak Zsuzsikaként emleget.
– Barátok voltunk egész életünkben, nem szigorú anya- fia viszonyban. Én elismertem az ő jogait, ő pedig az enyémet. Jól voltunk egymással. Így szólított, hiszen engem egész Budapest Zsuzsikának hívott – mondja. Még ma, kilencvenöt éves korában is így van.
Filmekben-sorozatokban egy ideje nem látjuk, de olykor még fellép, például anyák napi műsorokban. Ellátogat barátokhoz, rokonokhoz. A nemrég elhunyt Máthé Erzsivel is rendszeresen összejártak. A combnyaktörésből való felépülése után sem áll meg. Pedig a II. kerület lejtős utcáján, ahol él, nem könnyű felkapaszkodni. Nem is nagyon engedik őt, de azért így is jön-megy: úgy érzi, boldogabb nem is lehetne. A mai világot eközben vitákkal telinek látja. Miért? Mert senki nem tudja, hogy a másik mit miért tesz. Könnyebb vitázni, mint próbálni megérteni a többieket. Pedig amikor egyetértünk, rögtön megnyugszunk – véli Gyurkovics Zsuzsa. Ez a mentalitás hosszú életet biztosít.
Azzal is köszönünk el: találkozunk újabb öt év múlva, a századik születésnapján. – Gondolja, megérem? – a hangjában őszinte érdeklődést érezni. Majd hozzáteszi, hogy ha még 95 évesen is tanulmányt jegyezget magának a Shakespeare-szerepekről, akkor semmi nem elképzelhetetlen.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/16. számában, a Budai Hang mellékletben jelent meg április 19-én.
