Attól, hogy játszunk, még áraszthatunk jó kedélyt és örömöt

Ha visszarepülnék az időben, és belesnék az Orth Mihály–Csombor Teréz színész házaspár egykori győri otthonába, milyen hangulat fogadna? Milyen emlékek élnek bennetek azokból az időkből?

Csombor Teréz: Nagyon klassz családi életünk volt, annak ellenére, hogy gyakran kellett anyukámra hagynom Pétert, mert esténként gyakran voltunk mindketten a színházban. Mindig lelkiismeret-furdalásom van, ha arra gondolok, hogy nem tudtam vele annyit foglalkozni, mint szerettem volna, de a színész anyák sorsa már csak ilyen. Arra is emlékszem, hogy Pétert kicsi korától fogva darabokból idézett dalokkal ringattam és altattam, amit nagyon szeretett, bár – mint később mesélte – sokszor nem tudta, hogy egyes szavak mit jelentenek.

Orth Péter: Az emlékeim kettéválnak. Egyrészt él bennem a varázslatos, mesebeli, meghitt, melegséggel teli otthoni hangulat. Még ma is élénken emlékszem az autós tányérainkra, egy vázára és benne a gallyakra a sarokban, a rácsos ágyacskámra és a fölötte lógó, színes papírból hajtogatott hőlégballonra. Másrészt ott volt a színház, ahol ugyan sok időt töltöttem, de inkább kényszerű másodlagos tartózkodási helyként emlékszem vissza rá, attól függetlenül, hogy a zegzugaival izgalmas játszótér egy gyerek számára. A színház varázsa csak jóval később ért el hozzám: amikor már magam is a színpadon álltam, az arcomba tűztek a fények, és a díszletekből valami fura illat áradt.

Nyilas Misi szerepében már kilencévesen ott álltál. Annak ellenére, hogy visszahúzódó, meglehetősen introvertált kisfiú voltál.

Péter: Igazából elkerülhetetlen volt, hogy belesodródtam, hiszen az egész életünk a színházban és körülötte zajlott. Anyu egyszer megkérdezte tőlem, lenne-e kedvem elmenni egy olyan szerep castingjára, ami pont nekem való lenne, én pedig vállat vonva könnyelműen igent mondtam. Aztán a meghallgatásra menet gyorsan megtanított egy népdalt, amit aztán ott előadtam.

Teréz: Péter már babaként is folyton szomorú arcot vágott, és ez később sem változott. Bölcs tekintetű, rendkívül halk szavú, bánatos gyerek volt. Azt reméltem, hogy a szerepléstől egy kicsit majd felszabadul. Felszabadultabb nem lett, de óriási sikert aratott. El voltam tőle ájulva! Hihetetlenül gyorsan megtanulta a szerepét, és egy csepp lámpaláz nélkül létezett a színpadon. Nála jobb Nyilas Misit nem is találhattak volna: hozta a karakter minden jellemzőjét: kis termetű volt, szomorú, és más, mint a társai.

Péter, te hogyan élted meg életednek ezt az első, igen korán jött szerepét?

Péter: Mindenhonnan dicséret áradt felém, ami jólesett, de nem tudtam hová tenni. Úgy gondolom, amíg az egó a kamaszkor hajnalán fel nem ébred, a gyerek önazonosan létezik a játékban, legyen az akár a játszótéren, akár a színpadon. Ahogyan egy gyerek a fantáziavilágában katonásdi közben elvész, úgy vesztem el én is abban a szerepben, és egyáltalán nem láttam magamat kívülről. De az is az igazsághoz tartozik, hogy Nyilas Misi figurája nagyon egybevágott az akkori karakteremmel, élethelyzetemmel és lelkületemmel. Sokkal később, a pályaválasztás idején viszont eszembe jutott, hogy hátha igaz volt, amit akkor mondtak rám, és úgy döntöttem, újra megpróbálom.

A szüleid a nagy siker után a színészet irányába toltak?

Péter: Akkor már főleg csak anyummal voltam, mert elváltak a szüleim. De egyik szülőm sem erőszakolt rám semmit, csak támogatott, amíg azt nem mondtam: „Köszönöm, elég, hadd legyek most egy kicsit gyerek! Hadd játsszam úgy, hogy közben nem nézik."

Teréz: Pétert akkor nagyon sok helyre hívták, de ő semmilyen szerepet nem vállalt el. Ez egybeesett a válásommal és életem legnehezebb időszakának kezdetével, amikor igazgatóváltás volt a kecskeméti színházban, és harminc embert, köztük engem is elküldtek. Akkoriban monumentális szerepeket játszottam igen nagy sikerrel: Marcsát a Mágnás Miskában, A kaktusz virága Stephanie-ját, az Imádok férjhez menni Victoriáját, és Eliza voltam a My Fair Ladyben. Abban az évben három kitüntetést is kaptam, ezért nagyon nem értettem a döntést. Aztán 11 évig színház nélkül éltem, amibe majdnem belebetegedtem. Dehogy akartam, hogy a fiam színész legyen! Meg voltam sértődve az egész szakmára.

Hogyan tudnátok egymást színészként jellemezni?

Péter: Anya nagyon nagy forma. Eredeti és egyedi karakter: elképesztően magas hőfokon ég szereplés közben (is). Ennek az energiának persze a magánéletben megvan az ára. Ha nem tud hová becsatornázódni, nem tudja magából kiadni, túlégeti a hétköznapokban. Nem könnyű ekkora izzással élni. De a színpadon a helyére kerül minden, és anya az energiájával, vidámságával besugározza a nézői szíveket. Rajta nagyon jól meg tudtam figyelni, hogy milyen ez a szakmai „adok-kapok”: mi leadjuk az energiát, a nézők felveszik, majd visszaadják nekünk.

Teréz: Nyugodt szívvel és erős meggyőződéssel mondom, hogy Péter nagyon jó, sokszínű, igaz színész, és igen komoly tudatosság jellemzi. A táncos-komikus szerepekben is szépen megállja a helyét, és a drámai vonal is jól megy neki. Csodálatra méltó, hogy mennyiféle karakter él benne.

Vannak közös vonásaitok?

Teréz: Igen, például a humor. Vagy hogy nagyon komolyan vesszük a szakmánkat. Vagy az, hogy szeretjük a zenés színházat, de legalább annyira a drámákat is. És ha már szóba került az ösztön: Petin egyre többször látszik, hogy ösztönösen oldja meg a dolgokat. „Szabadjára engedi magát”, és kedélyből csinálja a színészetet.

Péter: Igen, próbálom minél többször játékosan vagy huncutsággal megoldani a karaktereket, mert tudom, hogy amit én élvezek, azt a közönség is fogja. Ehhez persze az kell, hogy színészileg egyre gyorsabban és könnyedebben meg tudjam csinálni, amit szeretnék, és amit az adott karakter megkíván. Igyekszem hasonlítani anyumra abban is, hogy minél nagyobb energiával, de még hitelesen létezzek a színpadon. Attól, hogy játszunk, még áraszthatunk jó kedélyt és örömöt. Ezt is tőle vettem át. Remélem, egyre többször jellemző rám.

Milyen karakterekben érzitek otthonosan magatokat?

Teréz: Én azokban, amik tele vannak élettel, vidámsággal, humorral, tánccal és énekkel. De ahogy idősödöm, a prózai, csendesebb, elgondolkodtatóbb szerepek is egyre jobban vonzanak, és szívesen nyitok a dráma felé is. A Zsótér Sándor által rendezett, Macska a forró bádogtetőn című darabban remekül bele tudtam szőni Ida szerepébe a koromból adódó élettapasztalatokat. Sándorral nagyon jó volt dolgozni. Meglátta, mi van bennem, és hagyta, hogy úgy építsem fel a szerepemet, ahogyan én gondolom. Ez felszabadított. Hasonló megélésem volt Spiró György Prah című darabjában, amit Sirkó Laci kollégámmal csináltunk.

Péter: A vidéki színházi lét egyik hatalmas előnye, hogy az ember nagyon sokféle műfajban dolgozhat. Én is számtalan karakterben kipróbáltam magam: voltam hősszerelmes, buffó, drámista és komikus is. Mindig is éreztem, hogy nemcsak vagy ilyen, vagy olyan vagyok, hanem ilyen és olyan is. Bennem van az is, ami egy negatív hőshöz kell, de egy áldozat lelkülete is a részem, és most már sokszor eszközeim is vannak arra, hogy megmutassam. A vezetőség jól meglátta ezt bennem, és segít ezen az úton. Ha mindenképpen ki kellene emelnem valamit, akkor azt mondanám, hogy az olyan szerepek fekszenek nekem a leginkább, amelyekben sokfajta világ és gondolat dúl, harcol és őrlődik, majd robban fel.

Manapság számos klasszikus mű kerül a nézők elé újragondolva, modernre hangolva. Mindketten szerepeltetek már ilyen előadásokban. Milyen lelkülettel?

Teréz: Hozzám mindig is a hagyományos színház állt közel, vagyis az, ha az alkotók nem nyúlnak bele a szerző művébe. Vagyis általában nem értek egyet az újragondolással. De ha a történet és a mondanivaló nem sérül jelentősen, el tudom fogadni, sőt akár még meg is tudom szeretni. Például a szívem szakadt meg, amikor a Rómeó és Júliát megpiszkálták, de megértettem, hogy a mai fiatalokhoz talán így tud jobban eljutni a darab, és így képezi le megfelelőbben a világunkat.

Péter: Én onnan jöttem, ahonnan anyu, ezért eleinte nem értettem, miért kell valakinek háttal, fekete, stilizált térben szerelmet vallanom, vagy hogy miért nem ülhetek rá a trónra, ha én vagyok a király. Ugyanakkor rájöttem, hogy az alkotók miért szeretnének új megoldásokat találni, ha valamit már sokszor eljátszottak klasszikus formában. Arról nem is beszélve, hogy a korszellem, az aktuális életritmus vagy akár a nézők absztrakciós igényei változnak. Számomra elsősorban az a fontos, hogy a darab tartalma ne sérüljön, és el tudjon jutni a közönséghez. A kitaláció a darab gyökeréből eredeztethető legyen, a művet sehol ne erőszakolja meg, és az összes szerzői gondolat minél jobban domborodjon ki; oly módon, hogy a mi gondolatainkat, mint egy sapkát a fejhez, csak hozzáillesztjük.

A vidéki színészlét elég lehetőséget kínál számotokra?

Teréz: Nekem a győri színházban is kiváló helyzetem volt, számos lehetőség megtalált, sőt még külföldi megbízást is ajánlottak. 1989-ben kerültem Kecskemétre, Lendvay Ferenc szerződtetett egy szerep miatt, de aztán sokféle rendező sokféle műfajban vette hasznomat. Úgy gondolom, hogy a vidék mára felzárkózott, és a kecskeméti színház kifejezetten jó helyet foglal el ezen belül. Az elmúlt években sok díjat kaptam, köztük szakmai, városi és közönségdíjat is, és nagyon hálás vagyok értük. Filmekben és sorozatokban is igényt tartottak a munkámra. Ez mind azt bizonyítja, hogy ha az ember dolgozik és elhivatott, az előbb-utóbb látszani fog. Nem mondom, hogy nem tudnék több komolyabb drámai vagy zenés szerepet eljátszani, de reméljük, hogy ami késik, nem múlik.

Péter: A Nemzeti Színházat anno azért hagytam ott és jöttem vidékre, hogy sokféle darabban közreműködve felvértezzem magam szakmailag. S bár vissza-visszajárok haknizni Pestre – a Proton Színházban és az Erkelben is játszom néha –, nehezen tudom magamat máshol elképzelni, mint Kecskeméten, mivel itt sok műfajban és nagy szerepekben tudok lubickolni. A szakmai előnyök mellett persze hátránya is van a vidéki színészlétnek, nem tagadom. Például az, hogy kevesebben látnak olyan szakmabeliek, akiknek mondjuk filmekkel kapcsolatban eszükbe juthatnék, vagy hogy rövid idő alatt el kell engednem olyan szerepeket, amelyek a szívemhez nőttek, és amelyeken keresztül még évekig fejlődhetnék. Itt van például a Macbeth, amit csak tizenötször játszottunk. Ha rágondolok, vérzik a szívem, mert úgy érzem, nem látták elegen. A nehezebben fogyasztható darabokkal jobban meg kell küzdenünk, mint mondjuk a fővárosban, ahol a szerteágazó nézői réteg egy kevésbé mainstream előadást is el tud tartani. Nagyon más nézői attitűd, amikor valaki tudja, hogy mire ül be, mint amikor csak úgy elé kerül az anyag. Az emberek figyelmét és érdeklődését ez utóbbi esetben is fenn kell tudnunk tartani, hiszen bérletesként a nézőtér egy része nem merül el szívesen A tehetséges Mr. Ripley narcisztikus pszichopatájának lelkivilágában. Nekünk hozzájuk is meg kell próbálnunk elérni, és a figyelem fenntartása meg a karakterábrázolás közötti libikókázás a feladatunk.

Játszottatok már együtt?

Péter: Nagyon szerencsések vagyunk, hogy családilag és szakmailag is közel állunk egymáshoz, de olyan együttműködésünk nem volt, amiből szakmailag túl sokat meríthettünk volna. Nagy vágyam összehozni anyumnak egy olyan monodrámát, amelyben a kvalitásait még jobban megmutathatná.

Teréz: A közös szerepléseink valóban nem voltak igazán emlékezetesek. Együtt játszottunk a Légy jó mindhalálig-ban, a Csókos asszonyban, a János vitézben, és most a Három nővérben is mindketten benne vagyunk. Mindig plusz izgalmat jelent, ha tudjuk, hogy a másik is jelen van. Aggódva, drukkolva figyeljük, majd büszkeséggel öleljük meg egymást, ha valami jól sikerül.

Szoktatok tanácsot adni egymásnak?

Péter: Igen, abszolút! Anyum sokszor a legprimerebb alapvetésekre hívja fel a figyelmemet, amikről hajlamos vagyok elfeledkezni. Megesik, hogy a nagybetűs szerepmegfejtéseim közepette finoman szól, hogy klassz, amit csinálok, csak éppen nem igazán hallani a nézőtéren. Szigorúan, szakmai szemmel szokott figyelni, mert azt szeretné, hogy jó legyek, sikerem legyen.

Teréz: Mivel jól ismerjük egymást, a segítségünk is jótékony. Pontosan tudunk fogalmazni, és azt mondjuk a másiknak, amit hallania kell. Régen, amikor az időnk még engedte, volt egy szokásunk. A bemutató közeledtével elmentünk egymás próbáira, és átbeszéltük, mi az, ami jól működik, és min kellene még egy kicsit csiszolni. Úgy gondolom, hogy a régi típusú színjátszásból talán még ma is át tudok adni neki valamit.

Orth Mihály Péter hatéves korában kilépett a családi életetekből. Ez a törés erősítette a kapcsolatotokat?

Péter: Szoros véd- és dacszövetség, szinte barátság alakult ki köztünk, ezért anyu más gyerekekhez képest felnőttesebbként kezelt, és a fájdalmába gyakran beavatott. Ezzel olyan pozícióba emelt, amihez még nem voltak meg a megküzdési stratégiáim. Akkor ezt természetesnek gondoltam, de azóta tudom, hogy korábban felébreszti az embert a gyerekkorból, ami a felnőttlétében is nyomot hagy. Emiatt sokszor most akarom megélni a kihagyott gyerekéveket, ami a civil életemet megnehezítheti, de a színpadon akár jól is jöhet.

Teréz: A válás nagy törése volt az életemnek, de Petihez hasonlóan úgy gondolom, hogy a mi furcsa pályánkon még ezekből a traumákból is hasznosítható valami. A lelki megpróbáltatások üstjében a lélek csak sűrűsödik, egy színésznek minden drámai történéssel gazdagodik az élményanyaga, és ennek révén több mindenről tud a szerepeivel tapasztalatból beszélni. Ez legalább öröm az ürömben.

Teréz emblematikus mellékszereplő volt a Drága örökösök című sorozatban, Péter pedig nagyszájú, vagánykodó vízimentő a Holnap tali!-ban. A filmek milyen helyet foglalnak el az életetekben?

Péter: E téren nemigen volt még komoly lehetőségem, leszámítva néhány szárnypróbálgatást és kisjátékfilmet. Lehet, hogy később jön el az én időm, amikor az arcomra több vagy más információt rajzol majd a kor. Bármi lehet, ha jól melózom magamon. A Holnap tali! vagány és szórakoztató volt számomra a fiatalos lendületével és az őrült karakterrel, amit játszottam benne. És nem mellesleg a sorozatnak köszönhetem a későbbi feleségemmel való találkozásomat.

Teréz: Kisebb-nagyobb szerepeim voltak már nagyjátékfilmekben. Örülök, hogy keresnek a filmesek, hogy egy-egy karakter kapcsán én jutok az eszükbe. Ami a sorozatokat illeti, Hámori Barbarával már többször dolgoztunk együtt, és mindig nagyon jól sült el a dolog, mert ő hagyja, hogy kibontakozzam. Nála olyasmit kell hoznom, ami belőlem egyszerűen árad. De alapvetően inkább kiruccanásoknak tekintem a filmeket az életemben.

Mi volt a legörömtelibb pillanat és a legnagyobb törés az életetekben, akár magánemberként, akár színészként?

Teréz: A legmélyebb pont számomra egyértelműen az volt, amikor a színháztól elbocsátottak. Nagyon rosszul éltem meg, majdnem belepusztultam. Aztán attól féltem, hogy újra színpadra tudok-e állni, és hogyan fogadnak majd a nézők a közben megváltozott alkatommal a megváltozott színházi világban. A legnagyobb örömet a fiam születése jelentette, szakmailag pedig talán az, amikor 2016-ban a legjobb női mellékszerepért megkaptam a színikritikusok díját. A kritikusok kilencven előadást néztek meg: Jordán Adél, Törőcsik Mari és én voltunk a kalapban. Óriási érzés volt, hogy végül én vehettem át a díjat.

Péter: A legmélyebb pillanatok egyike az volt számomra, amikor a gimnázium harmadik osztályában megbuktattak énekből. Csak viccelek, de most ez jutott először eszembe. Amúgy azt hiszem, az volt a legrosszabb, amikor a szüleim elváltak. Szakmailag bőven volt részem traumákban és nehéz helyzetekben, de egyiket sem éltem meg törésként. Csúcspontok szerepekhez köthetően jutnak eszembe, amikor úgy éreztem, hogy egy-egy ajándék szerepet sikerült megugranom. Hogy a közelmúltból említsek példát, ilyennek éltem meg a Macbethet vagy A tehetséges Mr. Ripley-t. A magánéletemben két abszolút csúcs van, és az egyik a másikból következik: az első az, amikor megismertem a mostani feleségemet, a második pedig az, amikor megszületett a kislányom, Eliza.