Remekműveket mutat be a Szépművészeti Múzeum új fotókiállítása, de a legfontosabb kérdésekre nem ad választ

„Mit tehetünk, ha úgy tűnik, hogy a legjobb fotókat következetesen magyarok hozzák létre?” – így szól Arnold Gingrich, az Esquire magazin társalapítójának bókja a magyar fotósoknak a Szépművészeti Múzeum aktuális kiállításán, az egyik falszövegen. A tárlat az Egyesült Államokba kivándorolt magyar származású fotográfusok munkáit mutatja be, az úgynevezett rövid XX. században, azaz 1914 és 1989 között. A cím három húzónevet fel is villant: André Kertész, Moholy-Nagy László és Robert Capa, hogy ne legyen félreértés, és, hogy jelezze, világhírű, műfajteremtő alkotók munkáit is felvonultatja a kiállítás. Természetesen három megkerülhetetlen jelentőségű fotográfusról van szó, akik történetesen mind magyarok, de a kiállítás egyik erénye, hogy számos olyan alkotót is bemutat, akiknek a neve talán kevésbé, vagy akár egyáltalán nem ismert szélesebb körökben.

Összesen több mint harminc névről van szó, és a nézőt – hacsak nem szakavatott látogató – rendre meglepetések érhetik, amikor Marcel Sternbergertől Jolan Gross-Bettelheimen, Cornel Somogyon, azaz Somogyi Kornélon át Michael Simonig, vagyis Simon Mihályig találkozik nevekkel és a nevekhez tartozó képekkel. Magas színvonalú és szinte egytől-egyig egyéni látásmódú munkákról van szó, amelyeket párhuzamba lehet állítani a világhírű alkotók fotóival. A kiállítás pontosan erre épít, vagyis a párhuzamokra, városok, emigrációs útvonalak mentén (például Budapest – Berlin – Párizs – New York), vagy műfajok és témák alapján. Stiláris, technikai, szemléletmódbeli azonosságokra, amelyek láttán tényleg úgy érezhetjük, van itt valamiféle sajátos, magyar tekintet, látásmód, akár többféle „magyar iskola” is.

Biztos kézzel összeválogatott anyagot látunk. Jóleső ráismerések is akadnak benne, például Lőrinczy György munkái – akinek New York, New York című 1972-es albuma a gyűjtők és szakemberek körében kultuszkönyv –, mint ahogy felfedezésként ható nevek is, mint például az említett Michael Simon vagy a New York-i nyomornegyedeket fotózó Eagle Arnold, a szintén szociofotókat készítő, amúgy szabóműhelyt vezető Albók János (John Albok), a képzőművészet felől érkezett Weisz Paula (Paula Wright), akikkel én például – bevallom – ezen a kiállításon találkoztam először. A munkák egy része tengerentúli gyűjteményekből érkezett, köztük a Virginia Museum of Fine Arts fotográfiai kollekciójából, ennek az intézménynek az igazgatója, Alex Nyerges ugyanis jó ideje kutatja már a Magyarországról elszármazott, Amerikában élt vagy jelenleg is élő fotográfusok munkásságát. Ő a kiállítás egyik kurátora, a katalógusban ő jegyzi az egyik nagyobb tanulmányt.

A falszövegek több helyütt kiemelik, és a kiállítást kísérő szövegek is rendre megemlítik a magyar származással kapcsolatos, anekdotikus mondatokat, mint amilyen az a Robert Capának tulajdonított bonmot is, hogy nem elég tehetségesnek lenni, magyarnak is kell lennie annak, aki nagy fotográfussá kíván válni. Ezt persze magyarként jó olvasni, akárcsak a hollywoodi honfitársaink vagy a Bauhaus magyarjainak dicséretét. A kiállítótermeket járva azonban felötlik a látogatóban: rendben, ők mind magyarok, itt születtek, innen mentek vagy kerültek külföldre (az itt és az innen is értelmezésre szorul, hiszen Magyarországnak változó határai voltak az érintett időszakban), de jelent-e ez valamit? És ha igen, akkor mit? Van-e valamilyen specifikum, amit erről a földrajzi területről, illetve ebből a kultúrából visz magával az, aki huszonévesen, vagy jóval harminc fölött, esetleg még gyerekként máshová kerül? A kiállítás ugyanis pont ezekre a kérdésekre, az eredetre és az emigráció kiváltó okaira nemigen reflektál. Mint ahogy arra sem, hogy Kelet-közép Európának az a csomópontja, amit a Monarchia Budapestje jelentett, az a kulturális tér, ami itt kialakult és a kataklizmák ellenére sem foszlott szét teljesen, kitermelt-e valami egyedülállót a fotográfiában, ami a mai napig hatni képes?

A kérdés az, hogy elég-e egy kiállítás koncepciójaként az, hogy az ott szereplő összes alkotó magyar. Tudunk-e ezen kívül is valamit még állítani róluk, így, együttesen? Nyerges tanulmánya megemlíti, hogy az Egyesült Államokban több fotográfus esetében nem volt közismert, vagy éppen meg sem jelent róluk, hogy magyarok, és nem amerikaiak vagy franciák. Ha innen nézzük, jogos a koncepció, és fontos a származás tisztázása. De akkor annak tárgyalása is lényeges volna, hogy miért, mi elől mennek el ezek az emberek? Mit vett el tőlük az itteni társadalmi közeg, a történelem, és ugyanakkor mi volt az itteni kulturális térben az, ami „kitermelte”, hozzásegítette őket ahhoz, hogy egy másik környezetben érvényesüljenek? Alapkérdés, hogy jelent-e valamit az esetükben a magyarság. Reflektálnak-e rá az életművükben vagy a megnyilatkozásaikban?

Nyilvánvaló, hogy több nagy emigrációs hullám és többféle kiváltó ok húzódik a háttérben, és a falakon megjelenő neveken kívül még rengeteg másikat is sorolhatnánk – hiszen a Szépművészetiben most csak az amerikai célállomás szerepel. A Fotóművészet című folyóirat 2011-ben, Kincses Károly által összeállított kislexikona hatalmas listát közöl a külföldre távozott magyar fotósokról (Hungarian Out - Who is Who). Az okok között ott van az első világháborút követő összeomlás, a húszas évek nyomorúsága, a harmincasok erősödő antiszemitizmusa, nacionalizmusa, az elsőnél is pusztítóbb második világháború, a holokauszt, a nyilas hatalomátvétel, majd a kommunizmus, aztán az ‘56-os forradalom és annak leverése, aztán a kádárizmus kilátástalansága. Ezt nem is hallgatja el a kiállítás, és a rövid életrajzi leírásokból ki is olvasható, de mégis, a kontextus összességében kimarad, és nincs rá adott reflexió. Elmarad annak tárgyalása, vagy legalább hangsúlyos érzékeltetése, hogy mi volt itt, ezen a tájon az, ami miatt rendre el kellett innen menni, és hogy ez nyomon követhető-e az érintettek munkásságában. Már csak azért is izgalmas volna mindez, mert ma élő, ma is aktív alkotók is szerepelnek itt, mint amilyen például Drozdik Orsolya (Orshi Drozdik), aki sokkal inkább képzőművész, mint fotográfus – maradjunk abban, hogy a fotó médiumát is használó, fotóalapú munkákat készítő művész. Ráadásul feminista, ráadásul a testtel foglalkozik, ráadásul a kádárizmus idején távozott az országból.

Nem redukálható a válasz arra, hogy a történelem viharai közepette a tehetség utat keres magának, és lám, meg is találja. Nem intézhetjük el saját viszonyunkat az emigráns művészekhez azzal, hogy ma egyre fontosabb helyeken, egyre reprezentatívabb intézményekben mutatjuk be őket. Valamilyen okból elmentek, és valamiért nem jöttek vissza. Nem kizárólag a magyar önvizsgálatot kérném itt számon, hiszen ezek a fotósok – és persze filmesek – aztán Bécsből, Berlinből, Párizsból is továbbmentek, New York, Chicago felé, mert egész Európa vált élhetetlenné számukra. De mégis, tekintve, hogy több zsidó magyar szerepel a válogatásban, vagy olyanok, akik baloldali mozgalmakkal tartottak kapcsolatot (mint maga Robert Capa is), a két világháború közötti kontextus tárgyalása különösen fontos lett volna. Éppen úgy az 1945 utáni társadalmi változásoké, vagy éppen változatlanságoké. És végül az is, hogy kik vagyunk mi ebben a történetben, a ma Magyarországán? Itt lenne a kanonizációs folyamat vége, a Hősök terén?

A kiállítás egy ponton fölveti azt a kérdést is – majd aztán nem viszi tovább –, hogy miként alakult a fotográfia szakmai közege. Hogy miközben a XX. század első felében már rohamos fejlődésnek indul a műfaj, technikai és alkotói szempontból egyaránt, mifelénk még a piktorializmus dívik, a fotográfia új, modernista törekvései marginálisak maradnak. Tehát aki mást szeretne csinálni, mint annyiszor a magyar kultúrtörténetben, az irodalomban, a képzőművészetben, Nyugat felé kénytelen fordulni. Megint csak nem önostorozásra volna szükség, hanem tisztázásra, ehelyett olyan érzésünk lehet, mint a magyar Nobel-díjasok esetében: nemzeti büszkeség, ugyanakkor annak elmaradása, hogy arról is beszéljünk, mi volt és van itt, ami rendre távozásra kényszeríti a tehetségeket.

És itt óhatatlanul eszébe jut a látogatónak az is, hogy mi a helyzet azokkal, aki ma szeretnének mást és máshogyan csinálni, mint amit a hivatalos kurzus látni akar. Mitől mennek el ma is tehetséges alkotók ebből az országból? És miért van az, hogy ha a fotográfia nemzetközileg ismert, magyar nevei kerülnek szóba, akkor XX. századiakat tudunk említeni. A ma fotósait elsősorban a mai hazai intézményrendszernek kellene reprezentálnia itthon és külföldön. Nem mellesleg így lehetne kontinuitást teremteni éppen azzal a fotográfiai hagyománnyal, ami a Szépművészeti Múzeum falain most megjelenik.

És ha már a falakról beszélünk: a kiállításon Baki Péter és Alex Nyerges szerepelnek mint kurátorok. Ugyanígy az intézmény honlapján is. A katalógusban Kincses Károly neve is ott áll mint társkurátor, a falon és a honlapon már nem (ez az információnk a katalógus múzeum által elküldött PDF változatán alapult, mint cikkünk megjelenése után megtudtuk, a nyomtatott katalógusban már nem így szerepel). Kincses a magyar fotó nehezen megkerülhető szakembere, a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum alapítója és hosszú ideig igazgatója, majd a Mai Manó Ház (Magyar Fotográfusok Háza) egyik létrehozója, 2015-ig kurátora. Sokat kutatott és publikált pontosan abban a témában, amit ez a mostani kiállítás is témájának tekint. 1998-as könyve pedig, amely a Fotográfusok: Made in Hungary. (Aki elment, aki maradt) címet viseli, éppen azt a kettősséget vizsgálja, éppen arra reflektál, amit a távozók és a maradók élettörténete és pályaképe kirajzol. Egészen biztos, hogy jót tett volna, ha ez a gondolkodási irány megjelenik a Szépművészeti Múzeum új kiállításán.

Kertész, Moholy-Nagy, Capa… / Magyar fotóművészek Amerikában (1914–1989), Szépművészeti Múzeum, Budapest, augusztus 25-ig